Van előnye is annak, hogy
meg kell csinálnom Chester háziját. Ugyan akadna jobb dolgom is, de alapvetően
csak ilyenkor foghatok olyan drága és jóminőségű grafitceruzát a kezemben és
rajzolhatok ilyen puha lapra. Szeretek alkotni, főleg rajzolni, így
összességében ez sokkal kevésbé megterhelő, mint mondjuk felvinni a táskáját a
legfelső emeletre. A művészettanárunk szintén Mr. Culpepper, ami két dolgot
jelent: egyrészt, hogy élvezhetem a tárgyat kedvemre, hisz a szigorú és
pártatlan tanár nem tűri Chester szívtelenkedését az óráján; másrészt Chester sincs
kivételes helyzetben, így olyat kell alkotnom, amin nem látszik, hogy az én
kezem munkája. Mr. Culpepper a kreativitást és az eredetiséget értékeli a
leginkább és ezt is helyezi a középpontban, így a házijaink mindig valaminek a
megtervezéséből állnak. Szerencsére Chester sosem hagyja rám teljes egészében a
dolgot, erre van a bőrkötéses füzete, melybe lejegyzeteli gondolatait és
ötleteit, én pedig megpróbálom megvalósítani őket oly módon, hogy az elüssön az
én rajzolási stílusomtól.
Chester átveteti egyik
lábát a másikon és kinyitva egy könyvet, annak olvasásába merül, míg án
fellapozom a füzetét és tanulmányozni kezdem az elképzeléseit. Ha nem lennénk
ilyen rossz viszonyban, biztos jót kacagnánk a komoly ötletei mellett lévő béna
kis vázlatrajzain, de jelen felállásban meg sem mukkanok. Hiába tűnik minden alkalommal
mókásnak, mégsem tudnék nevetni rajta, valószínűleg azért, mert semmi jó nem
következne belőle. Chester bizonyára nagyon is tisztában van vele, milyen
nevetségesek a vázlatai, felteszem annak tudatában mutatja meg mégis, hogy úgyse
merném kinevetni őt. Alapvetően nem büszke rá, hogy rossz valamiben, de nem is
titkolja a suliban, hogy én csinálom a művészetleckéjét.
- Hol találom a többi
ceruzát? – kérdezem halkan, mivel egy darab grafittal nem sokra megyek.
Különböző méretű, vastagságú, puhaságú és típusú ceruzára lenne szükségem.
- Az íróasztalon – feleli
fel sem nézve, így hát felemelkedem a térdelésből és körbenézek a szobában.
Chester hatalmas, fekete sarokíróasztala természetesen a helyiség egyik
sarkában helyezkedik el, tökéletes odailleszkedve, két magas ablak előtt,
melyeken keresztül napközben beáradhat a fény. Az asztalon nem sok minden van,
csupán két nagyképernyős monitor, egy pohár alakú, szürke, fém tolltartó, egy
hasonló színű fém irattartó és egy lámpa. Felkapom a tolltartót, benne a
ceruzákkal és visszatérek a helyemre, a puha, meleg szőnyegre.
Chester Cutland
írószerszámai nem ám hétköznapi, egyszerű ceruzák, ugyanis egytől-egyig
mindegyiken ott virít a monogramja: C. C. Cutland.
Nem
igazán tudnám megmondani, mi haszna lehet ennek, talán, hogy senki nem lophatja
el büntetlenül vagy mindig megtalálja, ha elkeveredik, esetleg csak villogni
akar, hogy neki névre szóló cerkái vannak. Tényleg fogalmam sincs, de őszintén
szólva nem is nagyon érdekel.
Egy óra elteltével, a
munka felénél járhatok, mikor Chester rápillant és közöli, hogy ez nem felel
meg az elképzeléseinek. Újabb egy óra elteltével a második rajzom is a kukában
landol, fél órával később pedig a harmadik megvalósítási alternatívámat is
megvétózza. Mindig így megy ez. Még ha jók is, ha meg is felelnének neki,
csupán dacból vagy épp szórakozásból elveti őket és kezdhetem újra az egészet,
de mint mondtam, ez így is az egyik legjobb dolog, amit rám kényszerít. Meleg van,
rajzolhatok és közben csöndben olvas, ahelyett, hogy engem szekálna.
Negyedtizenkettőkor
sikerül befejeznem a rajzot, mellyel immáron elégedett is és csak biccent
egyet, hogy mehetek, ám én nem mozdulok. Ilyenkor semmi sincs már nyitva, én
pedig elfelejtettem ma rajzlapot és ceruzát venni, így kénytelen vagyok
legalább megpróbálni kérni egyet.
- Kéne valami? – emeli
végül fel tekintetét a könyv lapjairól egyenesen rám.
- Tudnál kölcsönadni egy
lapot meg egy ceruzát? – vizslatom inkább a lábujjaimat.
- Kölcsön? –
visszhangozza mondanivalóm lényegét és bár nem látom, sejtem, hogy szemöldökét
kérdőn felhúzhatja. – Ez azt jelenti, hogy majd eltünteted, amit rá akarsz
rajzolni és visszaadod?
Chester pontosan tudja,
hogy azért kérem, mert nekem nincs, valószínűleg azt is kitalálja, hogy most
jöttem rá, elégett az enyém és újra kell csinálnom. Ha korábban leesett volna,
megvettem volna és most nem kérném pont tőle. Arról nem is beszélve, hogy
szándékosan köt bele abba, amit mondtam, hisz nyilván nem kölcsön ez, csak
odaadja, én meg maximum a ceruzát visszaadom. Persze, neki alapból tök mindegy
lenne, megvan mindene és bármikor megkaphat mindent, de Chesternek igazából
halvány lila gőze nincs arról, mennyire is szerencsés is emiatt.
- Ha ez az ára, akkor
igen – felelem végül némi vonakodás után.
Chester kurtán felnevet,
ami egyszerre hangzik lesajnálóan, lekicsinylően és amolyan „mindketten tudjuk,
hogy úgyse adod vissza” stílusúnak, ami megnyugtat, így kiszakad belőlem egy
sóhaj, amit mindeddig bent tartottam. Chester reakciója szerencsére azt sejteti,
hogy mindenféle feltétel és rám szabott feladat nélkül megadja, amit kérek,
mert lenéz.
- Vigyed – emeli vissza
arca elé nyitott könyvét, nekem meg nem kell kétszer mondani, felkapok egy
darab rajzlapot (és a hibás rajzaimmal telieket is, amik nem feleltek meg neki)
és egy darab ceruzát, aztán már ott sem vagyok, kinyargalok a házból, egyenesen
az alagsori lakásunkba.
Úgy loholok, mintha attól
félnék, hogy utánam jön és visszaveszi, amit adott. De nem teszi. Neki ezek
semmit nem számítanak, semmi fontosak, semmi pótolhatatlanok. Nagyot sóhajtva
dőlök a bejárati ajtó belső felének és hosszan kifújom a levegőt. Anya és Felicity
már alszanak, ezért halkan lefürdök, megmosom a hajam is, majd pizsamában,
vizes hajjal leülök a konyhaasztalhoz és nekilátok a művészetházimnak. Mivel
csak egy értékes, fehér lapom van, először a Chester által leértékelt rajzokat
tartalmazó lapok hátoldalára viszem fel a vázlataimat és csak mikor megvan a
teljes ötlet és a vázlat, akkor kezdem el átvinni a rendes rajzlapra.
Egészen hajnali háromig
dolgozom rajta, tökéletesítgetem, szépítgetem és végül fél négykor sikerül
elaludnom. Ez nem túl szerencsés, ugyanis fél hétkor már kelnem kell, aminek
eredményeképp eszméletlenül álmosan és fáradtan kezdem a napot. Valahogy
összeszedem magam és elindulok a suliba, ám a buszon hiába állok, folyamatosan
lebukik a fejem és elszundikálok. Végül valahogy eljutok a megállómig, ahol le
is szállok, de nem igazán nézek körül a zebránál, így az utolsó emlékem az,
hogy valami nagy és fekete egyszerűen elüt.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése