2017. június 30., péntek

Egy nap, majd talán..., 24.rész

- Na, és hogy tervezed a nagy vallomást? - érdeklődött Lola. 

- Elé állok, és közlöm vele, hogy közel 10 éve odavagyok érte, szóval vagy küldjön el melegebb tájakra, vagy kapja össze magát és szedjen fel, mert ez nem állapot. Ilyen nincsen, hogy együtt alszunk, meg effélék, de mégsem járunk, hogy kidobja értem a barátnőit, de mégsem járunk. Szóval legyen férfi és mondja a képembe, mit akar - lendültem bele indulatosan magyarázva és hadonászva.
- Hm. Talán ezt még átfogalmazhatnád - szólalt meg Lola néhány másodpercnyi döbbent csönd után.
- Lehet róla szó - húztam el a számat, majd felnevettünk.
- Van piros körömlakkod?
- Persze - nyújtottam át a fiókból kiturkált darabot.
- Köszi - vette át, majd nekiállt lakkozni a lábujjainak körmét.
- David a vörösre gerjed? - vontam fel a szemöldököm, mire Lola röhögve megdobott a zoknijával.
- Hülye!
- Most mi van? - hajítottam vissza a zoknit.
- Louis meg a kékre, szóval tessék - adta oda a sötétkék lakkos üvegcsét Lola, én pedig sóhajtva húztam le a zoknim.
- Nem is látja a lábam - merengtem hangosan.
- Ki tudja, mi lesz a vallomás után - vélekedett Lola, amin persze csak a szememet forgattam.
- Mondjuk letépi a zoknim valami olyan szöveggel, hogy "csak akkor jövök össze veled, ha kék a körmöd"? - vigyorogtam.
- Semmi nincs kizárva - bólogatott bölcsen Lola.
- Mi van Daviddel?
- Együtt vagyunk - vont vállat, mintha ez nem lenne nagy dolog.
- Bejött a hűvös stílus? - céloztam a buli előtti beszélgetésünkre.
- Nem tudok neki ellenállni – csóválta meg a fejét.
- Észrevettem – röhögtem el magamat jóízűen.
- Mintha egy láthatatlan mágnes mindig visszahúzna hozzá. Hiába mond az agyam nemet, a szívem egyszerűen nem törődik vele – magyarázta, közben elmélyülten festegetve a lábkörmeit.
- Ilyen a szerelem, nem igaz? – vontam vállat Louisra gondolva.
- Akár a könyvekben – értette egyet Lola.
- És miért mond nemet az agyad? Valami gáz van Daviddel? – kíváncsiskodtam.
- A tied miért mond nemet Louisra?
- Az enyém csak szimplán szeretne megóvni a csalódástól, meg a pofára eséstől.
- Már megint ezek a negatív hullámok – vetett rám szúrós pillantást Lola.
- Bocsi – húztam be a nyakam.
- Tudom, hogy nagyon szereted Louis-t és nem is attól félsz, hogy visszautasít, hanem hogy elveszíted őt, de túl sok ideje tart már ez.
- Én is tudom. De bűn vágyni rá, hogy a fiú tegye meg az első lépést? – pislogtam nagyokat szomorúan.
- Nyilván nem, szívem – billentette oldalra a fejét Lola, megértően mosolyogva.
- Ennyi év után, már azt is megérdemelném, hogy elém térdeljen és könyörögjön, hogy járjunk együtt vagy nem tudom – nevettem el magamat tehetetlenül.
- Kitartó vagy, meg kell hagyni – biccentett Lola elismerően.
- Amúgy is, ha nemet mondana, mindjárt itt az év vége, leérettségizünk és szépen elválnak az útjaink. Könnyebben túl lépnék rajta, ha nem lenne minden áldott nap a közelemben.
- Jenny… - szólt közbe vészjóslóan Lola.
- Talán nem is kellene bevallanom az érzéseim. Talán csak kivárom az év végét, úgyis messzi egyetemre jelentkeztem. Kolis leszek. Kolisok leszünk. Te meg én. Louis meg sehol – kezdtem szövögetni a terveimet a jövőre vonatkozóan.
- Jenny, állj le! Nem menekülhetsz többé! – dörrent rám Lola.
- Nem olyan könnyű ám odaállni valaki elé és bevallani neki, hogy szereted! Hiába tűnsz utána el. Hiába tűnök el. Borzalmasan fog fájni!
- Most is nagyon fájdalmas – mutatott rá Lola bánatosan.
- De – csuklott el a hangom. – De képtelen lennék elviselni, hogy visszautasít.
- Tudom – pattantam fel Lola és mellém térdelt, a hátamat simogatta.
- Annyi év telt már el. Annyi, de annyi. Másra se vágytam, csak rá. Egyszerűen nem menne – hajtottam le a szemem, és potyogtak a könnyeim. Már olyan régen nem sírtam, annyi mindent fojtottam magamba, hogy egyszerűen nem bírtam tovább. 



Előző rész: 

2017. június 29., csütörtök

Sydney, 4.rész

- Szia, Syd – ölelte át a derekamat Leif és belepuszilt a nyakamba.
- Szia, bébi – fordultam meg, teljesen belesimulva a karjaiba.
- Áll még az esti programunk, ugye? – érdeklődött kedvesen.
- Persze – bólintottam. Leif épp szólásra nyitotta a száját, mondani akart még valamit, de pont becsöngettek. Betolt maga előtt a terembe és mint mindig, most is a mögöttem lévő padsorba ült, két hellyel arrébb.
Nem foglalkoztunk Jaxx-szel, sem a múlttal, sem semmivel. Pont tökéletes volt.
Jared, aki pont mögöttem ült megbökdöste a hátamat a tollával, mire kérdően fordultam meg.
- Csini vagy, Syd – mosolygott rám, mire persze visszavigyorogtam.
- Haver, ne csapd a szelet a barátnőmnek – dobta meg játékosan a tollával Leif Jaredet, mire még szélesebbre húzódott a szám.
- Jó, jó, persze – bólogatott a srác nagy lazán, remekül szórakozva.
- Az van, Syd, hogy le kell adni a nevezést – tolt elém egy papírt Joe.
1. Leif Dozois
2. Jared White
3. Joe Sires
4. Tom Layne
5. Chris Mall
6. Laure Sommett
7. Sydney Ticker
- Hé. Mondtam én, hogy beleegyezem? – hagytam abba az olvasást, megakadva a saját nevemnél.
- Ne már, Syd! Kell legalább három lány a csapatba. Játszanod kell – kérlelt Jares, de nekem eszemben se volt igent mondani.
- Nem.
- Jared. Hagyd békén Sydneyt! – szólt rá Leif, én pedig összerezzentem a nevem hallatán.
- Ne már. Neked ez így megfelel?
- Add ide azt a rohadt lapot! – Leif mostmár ideges volt. Elvette a lapot és kihúzta a nevemet.
- Játszania kell. Syd majdnem kijutott a világbajnok volt!
Majdnem… Majdnem… Majdnem…
- Ezért mondom, hogy álljál le! – Leif hangja egyre távolabbinak tűnt.
Ebben a pillanatban belépett az osztályterembe Jaxx, majd egyenesen rám nézett. A szemembe. Én pedig elfelejtettem lélegezni. Megrohamoztak az emlékek. A meccsek. A csapattársaim. A baleset. A kórház. A fájdalom.
A könnyeimmel küszködve kirontottam a teremből, félrelökve Jaxx-szet is. Fejvesztve berohantam az egyik mellékfolyosós részbe és levetettem magamat a földre, hátamat a hűvös falnak támasztva.
- Minden rendben, Syd! – guggolt le elém Leif, ujjaival nekiállt finoman letörölni a könnyeimet. – Kérlek ne sírj. Nem bírom, ha sírsz.
- Tudod, hogy nem direkt csinálom – szipogtam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy elűzzem a borzalmas képeket a fejemből.
- Hát persze, bébi. Tudom. Na, gyere – ült le velem szembe a földre, majd az ölébe húzott. Karjaival körülfonta a derekamat és megnyugtatóan simogatta a hátamat. Meleg lehelete a nyakamat érte, éreztem a nyugodt szívverését a kezem alatt, amit a mellkasára tapasztottam. Mély lélegzetet vett, én pedig utánoztam.
Mint mindig, a nyugtatási folyamata most is hatásosnak ígérkezett.
- Syd, figyelj rám! – kezdte higgadtan, szája súrolta a nyakamat. – Mindenkinek vannak rossz emlékei, dolgok, amik szarul sültek az életben. De ne felejtsd el, hogy minden rosszban van valami jó.
- Például, hogy most itt vagy nekem – súgtam, és nyomtam egy csókot az arcára. – Szeretlek, Leif.
- Én is szeretlek, Syd – simogatta tovább a hátamat. – Mondd el, mi jutott eszedbe.
- Nem is tudom, mi ütött hirtelen belém. Már olyan rég történt, egyszerűen csak… Eszembe jutott minden – mondtam, mélyen elhallgatva, hogy Jaxx megjelenése tett végleg tönkre mindent.
Jól emlékeztem azokra a napokra. A szilánkosra tört bal kezem is emlékezett. Megremegett. Megremegtem. A kórházban töltött napok képei jelentek meg a fejemben. Leif minden percét mellettem töltötte. Heteken át nem járt edzésre, suliba is alig ment. Kitartott mellettem. Ahogy azóta mindig.
- Jared nem akart rosszat, bébi. Csak szüksége lenne rád a csapatnak – mondta lágyan.
- Tudom – bólintottam megértően. – De nem megy.
- Itt nincs kényszer, Syd. Senki nem fog megutálni, ha nemet mondasz. Ha meg igen, majd leverem – pillantott le rám, én pedig elmosolyodtam, egyik kezemmel selymes hajéba túrtam, másikkal pedig összefűztem az ujjainkat.
- Köszönöm – mondtam, Leif pedig csak szó nélkül megcsókolt.



Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/07/sydney5.html
Előző rész:

2017. június 28., szerda

Egy nap, majd talán..., 23.rész

- Szóval… Elhatároztad magad – próbálta értelmezni a helyzetet Lola az ágyamon kiterülve.
- Így igaz – bólogattam hevesen az íróasztali székemen pörögve.
- Ez komoly? Bevallod Louisnak, mit érzel? – szaladt fel a szemöldöke hitetlenül.
- Be én.
- Ez egészen biztos?
- Most mi van, nem ezt akartad? – nevettem el magamat.
- Leszögezném, hogy akarni nem akarok semmit sem – pontosított hason fekvésbe tornázva magát.
- Másról se beszélsz, minthogy nincs elég önbizalmam és satöbbi. Tessék, most majd lesz.
- Jenny. Én nem bántani akarlak az ilyen kijelentéseimmel – rázta a fejét.
- Tudom jól.
- Nem kell kitárulkoznod, csak mert időnként beszólok neked valami ilyet – folytatta Lol.
- Tudom. Nem ezért akarok.
- Akkor miért? – Lola meglepődöttnek tűnt.
- Azért mert beleuntam ebbe az egészbe.
- Azt én értem, de… Miért épp most?
- Úgy érzem, eljutottam arra a pontra, hogy képes legyek túllépni rajta. Nélküle élni az életem – magyaráztam elgondolkodva.
- Bocsáss meg, hogy közbevágok.
- Csak tessék – feleltem szórakozottan.
- Miért beszélsz úgy, mintha Louis mindenképpen nemet mondana a kis vallomásodra? – érdeklődött Lola kíváncsian felkönyökölve.
- Felkészítem magam a legrosszabbra – vontam vállat.
- Francokat! – vágta rá, mire elfintorodtam.
- Jól van. Talán csak erősen kétlem, hogy megváltoznak majd köztünk a dolgok – ismertem be.
- Jenny – sóhajtott. – Sokszor nem tudom eldönteni, hogy szimplán vak vagy, vagy csupán csak nem akarod elhinni, amit látsz.
- Értékelem az őszinteséged – húztam el a számat, mire Lola felnevetett.
- Azt hiszem, a második igazabb rád.
- Én is azt hiszem. Mit tudsz te, amit én nem? – kérdeztem sűrűn pislogva.
- Tudni nem tudok semmit. Louis nem beszéli meg ezeket a dolgokat velem, valószínűleg azért, mert te meg én ősidők óta legjobb barátnők vagyunk.
- Logikus. Akkor mik a sejtéseid? – fogalmaztam át a kérdésem.
- Megfogadtam, hogy nem avatkozom ebbe bele, sőt, még a saját elképzeléseim is megtartom magamnak.
- De miért? A barátoknak ez lenne a dolga. Megosztani a képzelgéseink – biggyesztettem le a szám, mire Lola ismét felnevetett.
- Ez lenne – biccentett egyetértően. – Azonban féle, hogy hatással lenne rád a véleményem. Ha meg még igazam sincs, akkor téves reményeket keltek benned, vagy tudja a fene.
- Tehát szerinted Louis hasonlóképpen érez irántam – értettem meg Lola elképzeléseit.
- Én csak azt mondom, hogy talán nem fog olyan könnyedén visszautasítani, mint ahogy azt te hiszed.
- Valójában nem tudom, mit hiszek. Louis mondott meg csinált is félreérthető, kétértelmű dolgokat – töprengtem felidézve ezeket az eseményeket.
- Hát ez az.
- Ugyanakkor, miért nem lépett soha? – néztem szomorúan Lolára.
- Mert pont olyan félénk, mint amilyen te vagy.
- Ez nekem nem elég – ingattam a fejem.
- Akkor úgy van vele, ahogy te. Mert az egyszer biztos, hogy te semmilyen jelet nem küldtél felé. Honnan kéne tudnia szerencsétlennek, hogy azóta bele vagy esve, mióta csak ismeritek egymást?
- Azt mondtam neki, hogy a barátnője akarok lenni! Mi lehet ennél egyértelműbb? – fakadtam ki egy cseppet.
- Részeg voltál – emlékeztetett Lola ellenkezve.
- És? Részegen vagyok igazán őszinte. Ki mondogat ilyen hazugságokat ittasan?
- Sok részeg ember. Mikor azt se tudod, mit beszélsz.
- Hát, én nagyon is tudtam!
- Louis viszont nem – ingatta a fejét Lola.
- Louis viszont nem – ismételtem meg lesütve a szemem.



Előző rész:

2017. június 26., hétfő

Egy nap, majd talán..., 22.rész

Arra a jóleső érzésre ébredtem, hogy Louis kis híján összenyom maga alatt. Két karjával szorosan ölelte a derekam, arca az enyémnek simult, lábaink összefonódtak. Megmozdulni se bírtam. Hiába fészkelődtem, olyan szorosan tartott, hogy esélyem sem volt a szabadulásra.
- Maradj már nyugton, Jenny – fúrta az orrát a nyakamba, aminek következtében az egekbe szökött a pulzusom.
- Akkor eressz el – suttogtam háttal neki.
- Aludjunk még – nyögte fáradtan. – Mennyi az idő?
- Negyed kilenc – feleltem az órára pillantva, mire még inkább magához vont.
- Nagyon korán van. Maradj még – súgta a fülembe, szája a bőrömhöz ért.
- Csak a mosdóba szeretnék menni – magyaráztam, mert már nagyon kellett pisilnem.
- Visszajössz?
- Nem. Egyszál semmibe kimászom az ablakon és hazáig futok – ironizáltam, de nem nagyon hatotta meg.
- Nem mész te sehova – vont magához, karjai szorosan megfeszültek a derekam körül.
Nagy nehezen megfordultam és szembe tornáztam magam vele.
- Lu! – szóltam rá parancsolóan. – Engedj el, különben bepisilek.
- Engem nem zavar – válaszolta félálomba, majd közelebb bújt hozzám, az orrunk összeért.
- Engem viszont igen – reklamáltam, mert úgy éreztem, nem bírok már sokáig magammal. Nem a pisilés miatt, sokkal inkább Louis túlontúli közelsége miatt.
- Nem akarom, hogy elmenj – dörmögte talán nekem, talán az álmaiban valakinek.
- Kikísérsz a mosdóba? – ajánlottam fel, mire végre lazított a szorításon.
- Kapsz egy percet – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
- Azt pont elég lesz – hajtottam fel a takarót és feltápászkodtam.
- Számolom – jegyezte meg, mikor a mosdó ajtajához értem.
Talán még sem volt olyan jó ötlet ez a legyünk ismét barátok dolog. Talán nem kellett volna belemennem. Ez kínzás. Ez rosszabb, mint a kínzás. Talán tényleg csak össze kellene szednem a bátorságom és bevallani neki, hogy mit érzek iránta. Talán még meg is fontolná, hogy belemenjen és adjon egy esélyt a kapcsolatunknak. Talán nem utasítana vissza élből. Biztos nem utasítana vissza, ahhoz túlságosan is ragaszkodik hozzám. De kizárólag csak, mint barát. Vajon tudna többet érezni irántam? Hiszen nem egyszer alszik velem, fogja a kezem, megpuszil, magához szorít. Ez normális a barátok között? Lol szavai jutottak eszembe.

- A szerelem előbbre való - ismételte meg Lola.
- Akkor Louis még nem volt igazán szerelmes - feleltem, célozva, hogy ezért voltam mégis én előbbre való.
- Dehogynem - simította meg a hajamat Lola, majd kiszállt a kádból.
Egy pillanatra megfordult a fejemben akkor is, hogy rám célzott. Több pillanatra is megfordult. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, állandóan vetődtek fel ehhez hasonló gondolatok a fejemben. Hiszen Lousi annyiszor tett félreérthető dolgokat, ami megmagyarázható lenne ezzel a kis egyszerű indokkal.

- Ha felállok, szinte biztosan lehánylak, amit nagyon nem szeretnék, mert igazán lélegzetelállítóan jól nézel ki - szavai megint csak megdöbbentettek, de inkább nem szóltam semmit, hiszen teljesen részeg volt.
- Akkor mi lesz, itt alszunk? - néztem rá érdeklődve, ő pedig halványan elmosolyodott.
- Fogalmad sincsen, mennyire tetszik ez az ötlet – szótlanul forgattam a szemem, mire csak biccentett felém. - Ne forgasd a szemed, Jenny, még úgy marad.
Ez aznap volt, mikor szakított Merrel. Jól emlékeztem arra a napra. Pont annyira volt csodálatos, mint amennyire borzalmas.
Ő nem a barátnőd! Ez az, amit valahogy mindig elfelejtesz! - vitatkozott Meredith.
- Így van. Jenny sokkal több annál - állt ki értem Louis.
Már épp ott tartottam, hogy ezt a kijelentését akár értelmezhetném aképpen is, hogy több vagyok neki, mint szimpla barátnő, hogy tényleg többet érez irántam. Aztán eszembe jutott, mit mondott utána.
- Az összes barátnőd miatta szakított veled! - hagyta figyelmen kívül Louis hozzászólását Meredith. - És akkor mi van? - kérdezett vissza Louis nyugodtan.
- Mi az, hogy akkor mi van? Soha nem lesz így rendes kapcsolatod, ha van valaki, aki mindig fontosabb! - tartott kiselőadást Meredith.
- Egyszer találni fogok valakit, aki még Jennyn is felülkerekedik majd - zárta le a beszélgetést Louis, majd megragadta a kezem, amit amúgy időközben valamiért elengedett, és húzni kezdett maga után.
Egy találni fog valakit, aki rajtam is felülkerekedik. Mit jelenthet ez?
- Letelt az egy perc – hallottam Louis hangját a másik szobából, így megráztam a fejem és megtöröltem a vizes kezem.
Mikor visszaértem az ágyhoz Louis elkapta a csuklóm és finoman maga mellé rántott az ágyra, karjával átölelte a derekam én pedig önkéntelenül a mellkasához bújtam, Louis pedig nyomott egy puszit a homlokomra. 



2017. június 23., péntek

Váratlan, 58.rész

- Álomban sem gondoltam volna, hogy szereted az ilyen filmeket - jegyeztem meg hitetlenkedve.

- Egy szóval nem mondtam, hogy szeretem - ellenkezett Keaton.
A nappalijában ültünk a kanapén, egymás mellett, boros pohárral a kezünkben. Éppen az Amerika kapitány nem tudom hányadik részét néztük, azt, amiben Vasemberrel harcol. Talán valami polgárháború a címe.
- Egyáltalán nem értem, hogy ez miért Amerika kapitány film - csóváltam a fejemet értetlenül.
- Mert benne van Amerika kapitány - bökött a képernyőre Keaton. 
- Jó, de mindenki más is. Ez gyakorlatilag egy Bosszúállók film - magyaráztam elégedetlenségem okát. 
- Írj panaszlevelet - kortyolt bele a borába, mire elfintorodtam.
- Dehogy írok.
- Akkor meg ne panaszkodj.
- Miért ne? - szájltam vissza.
- Minek kell ilyenek miatt panaszkodni?
- Mert a panaszkodás egy bizonyos mértékig egészséges és elengedhetetlen.
- Badarság - legyintett Keaton 
- Szóval te sosem panaszkodsz?
- Nem én – ingatta a fejét.
- És én sem panaszkodhatok – értelmeztem e helyzetet.
- Panaszkodhatsz, csak ne nekem – vont vállat unottan.
- Mi van akkor, ha kifejezetten neked szeretnék panaszkodni? – fordultam egész testemmel Keaton felé.
- Nem tudom, nyomd el magadban – tanácsolta gúnyosan nevetve.
- Eszem ágában sincs – vágtam rá hevesen, kis híján kilöttyintve a borom.
- Hűtsd le magad, hercegnő! – tartotta meg a poharam.
- Nem fogok lehiggadni, amíg ilyen vagy! – ellenkeztem, mert ezegyszer nem akartam annyiban hagyni.
- Büntetésből leöntöd a kanapém borral? – vonta fel a szemöldökét kérdően.
- Ha ez szükséges, akkor akár igen – bólogattam a magam igazát bizonygatva.
- Jó, akkor ez lesz az a pont, ahol elveszem a poharad – hámozta ki a kezemből az említett tárgyat, majd a sajátjával együtt lerakta a kanapé melletti asztalkára.
Közelebb másztam hozzá. Nagyot sóhajtva fordult vissza felém.
- Miért érzem úgy, hogy ez nem csak a panaszkodásról szól?
- Mert nem csak arról szól – vontam vállat. Felhúzott térdeim lábának felső részeihez értek. Épp, hogy egy cseppet.
- Akkor miről szól? – kérdezte, pedig bizonyára sejtette.
- Csak… - kezdtem volna, de eszembe jutottak Wyatt szavai. „Nem szabad kérdezgetni meg nyaggatni, várni kell, míg önként átadja a bizalmát.”
- Csak?
- Csak nem értem, miért ne lehetne panaszkodni. Panaszkodni nem gyengeség.
- Főleg egy filmről, igaz? – tapadt a tekintete a képernyőre. Még véletlenül se nézett felém.
- Ja, egy filmről főleg – értettem egyet.
- Mi értelme a panasznak, hercegnő? – fordult hirtelen ismét felém Keat, egyik lábát felhúzta, így teljes testével szembe került velem. – Jobb lesz attól?
- Határozottan.
- Dehogy lesz. Ezt csak a reménytelen emberek hitetik el magukkal – ingatta a fejét.
- Ebben nagyon tévedsz. Nem attól lesz jobb, hogy panaszkodtál, hanem hogy a megfelelő emberrel csináltad és az az ember, akinek panaszkodtál utána melléd áll, támogat, megvigasztal, épp, ami kell – magyaráztam, mire Keat felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.
- Nem lehetek valami megfelelő ember a számodra – húzódott megmagyarázhatatlan mosolyra a szája.
- Mindenkinek vannak hibái – döntöttem oldalra a fejem. – Van, akinek rengeteg – tettem hozzá, mire megtört a jég. Elnevette magát, ahogy én is.
- Fárasztó lehet tökéletesnek lenni – merengett végigsimítva a haján.
- Egész biztosan – bólintottam, majd Keathez bújtam. Közelebb evickéltem magam, karomat a dereka köré fontam, fejemet a mellkasára hajtottam és mélyen beszívtam az illatát. Meglepte az ölelésem. Egy másodperc erejéig meglepte. Aztán kapcsolt és mindkét karjával átölelt, állát a fejem búbjának támasztotta. 



Előző rész: