2016. március 31., csütörtök

Szegedollé, 9.rész


Az osztályterembe érve már majdnem mindenki ott volt. Evi és Eni között várt rám a helyem, de mikor elindultam, a tekintetem megakadt Sergio-n, aki egyes egyedül üldögélt az utolsó padsorban. Így hát fogtam magam és mellé tettem le a cuccomat. Meg magamat.
- Adél! Mit csinálsz? – szólt hátra Evi, kérdése követően kábé mindenki felém fordult és kíváncsian méregetett.
- Te örülnél, ha már az első napon egyedül kellene ülnöd? – néztem rá kedvesen, és láttam, hogy elbizonytalanodott. Ekkor Dodi helyezkedetett el mellettem.
- Csatlakozom – közölte, mire elmosolyodtam. A kis változtatásom az egész ülésrendet megkavarta. Maci kihasználta, hogy Eni mellé kerülhet, GD, aki eddig Dodival ült volna most csatlakozott a többi fiúhoz. Valahogy így nézett ki az ülésrend:




Liz

Ágnesz


Evi

Eni

Maci

Alex

Tami


Dodi

Én

Sergio
 

Noémi

Jen

Niki

Lev

Barna

Marcus

Naugh

Ol

GD



 






Nem nagyon volt idő, hogy mindenki egyenként kinyilvánítsa véleményét az új felállásról vagy más egyébről, mert megjelent az ofőnk, Reviczki Dániel.
Reviczki irtó jó fej és remek matek tanár, nagyon nagy mázlink van vele, a suli egyik legklasszabb tanára. Mellesleg csak úgy megemlíteném, hogy milyen fiatal és még jóképű is. Mindenesetre sok szempontból előnyös, ha az ember osztályfőnöke lazább és bevállalósabb az átlagnál. Pláne egy ilyen osztályban!
Az iskolánkban szabály, hogy kilencedik elején az osztálynak választania kell két darab nyelvet, amit az angol (meg természetesen a magyar) mellett tanulni fog. Nyilván az osztály fele az egyiket, a másik része pedig a másik nyelvet tanulja az itt töltött négy évében. Reviczki felolvasta a csoportbeosztást. Nem teljesen értettem, miért, hiszen tavaly is ugyanígy voltunk, de mindegy.
A franciások közé tartozik Ol, GD, Maci, Alex, Tami, Dodi, Marcus és én. Meg persze Naugh, aki nem tudom, milyen alapon dumálta be magát ebbe a csoportba, azok után, hogy gyakorlatilag anyanyelve a francia. A másik választott nyelv a spanyol lett, ahova a maradék ember tartozik, akiket nem soroltam fel. Név szerint Liz, Ág, Eni, Naomi, Jen, Niki, Lev és Barna.
Megkaptuk az órarendünket is, s úgy tűnt, Reviczki már végezne, mikor Dodi jelentkezett.
- Igen, Dávid? – szólította fel Reviczki kissé meghökkenve. Dodi nem jelentkezik gyakran, és ha esetleg mondanivalója is van, akkor is megosztja, ha senki nem kíváncsi rá.
- Karesz helyére senki sem jön? – Egyszerre volt ez egy ártatlan kérdés, ugyanakkor egy célzás, hogy valaki viszont ül itt, akit illene bemutatni.
- Valóban! Elfelejtettem mondani, idén eggyel kevesebb lesz az osztálylétszám. Viszont Boldizsár helyére új társatok érkezett. Sergio, felállnál, kérlek?
Reviczki kissé feledékeny és szétszórt, de ez legyen vele a legkisebb gond.
- Persze – teljesítette a kérést Sergio.
- Srácok! Ő itt Sergio Engels, az édesanyja spanyol, mától ő is idejár. Légy szíves segítsetek neki – rendezte le gyorsan az ismertetést Reviczki. – Köszönöm, Adél, hogy mellé ültél!
- Hé, és én? – háborodott fel Dodi.
- Elnézést. Neked is – nevetett fel az ofő.
- Haver! Már nem te vagy az egyetlen több nemzetiségű – lökte meg Naugh vállát Ol.
- Balázs! Ha feltűnt volna, angol vagyok! – nézett meglehetősen mérgesen és sértetten Jen a fiúra.
- Jó, na. Úgy értettem, a fiúkra gondolok – pontosított Ol, mire többen felröhögtek.
- Naugh elveszíti a különlegességét – merengett Dodi hangosan, mire Naugh papírból összegyúrt egy galacsint és hozzávágta.
Nagyjából délben végeztünk, így mindenki mehetett a maga dolgára. Eni, Evi és én Evinél gyűltünk össze, a fiúk meg Olnál tömörültek.
- Minden rendben, Adél? – nézett rám Evi az ágyról.
- Persze – bólintottam a lehető legőszintébben.
- Figyu! Mi történt tegnap este?
- Naugh és én elmentünk sétálni, aztán jött Rebeka én meg leléptem – foglaltam össze röviden és tömören a történteket.
- Ez oké, de aztán keresett téged, de nem voltál a szobádban – folytatta a gondolatmenetet Eni.
- Sergionál voltam – válaszoltam, mire mindketten tágra nyílt szemmel bámultak rám.
- Mi? – kérdeztek vissza egyszerre.
- Csak bementem köszönni. Akkora ügy ez? – vontam fel a szemöldököm, mert nem értettem, mire fel a nagy felhajtás.
- Az új srác elég helyes – mosolygott Eni sejtelmesen.
- Aham, felvehetné a versenyt Olékkal – bólogatott Evi. Nála ez nem azt jelentette, hogy ezzel Olt minősítette volna, hanem az iskola lányainak nevében beszélt.
- Igaz. És akkor? – meredtem rájuk értetlenül.
- Naugh féltékeny - mutatott rá Eni.
- Azt hittem, ő a lányokat szereti – húztam össze a szemem.
- Nem rád! Sergiora – nevettek fel a lányok.
- Nem az én dolgom, ki ássa alá a büszkeségét – húzogattam a vállamat.
- Úgy értjük, hogy… - kezdte volna Eni, de közben Ol és Maci nyitott be, megjegyzem kopogás nélkül.
- Lánykák, moziba megyünk! Jöttök? – mosolyogtak ránk.
- Persze! – vágtuk rá azonnal és lementünk a társalgóba a többiekhez.


Következő rész:
 http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/04/szegedolle10.html 

Vámpír kontra Vérfarkas


Belly
Már negyed tizenegy is elmúlt mikor egy kihalt, gyéren megvilágított úton sétáltam végig, valahol a világ végén. Jó, tudom, ez elég parán hangzik, de na. Nehezen mondok nemet a kalandoknak.
Körös-körülöttem a csendes külvárosra oly jellemző házak, melyek ablakai sötétek voltak már, és csak az alvók halk szuszogását lehetett hallani. Na meg a lassú, ütemesen lüktető pulzusukat.
Éppen edzésről jöttem haza busszal, amikor megpillantottam pár üléssel előttem a magas, rejtélyes srácot. Nem láttam az arcát a mélyen szemébe húzott kapucnija miatt, csak izmos háta volt kivehető. Na meg borostás álla, de azt is csak a busz ablakán fel-feltűnő tükörképéből lehetett észrevenni.
Két utcával arrébb egy kutya elnyújtott vonítása hallatszott, de számomra olyan volt, mintha közvetlenül a fülembe ugatna őnagysága. Unottan kifújtam a levegőt, és követtem a tekintetemmel, ahogy a lélegzetem fehér füstként száll az ég felé a januári hidegben. Hirtelen megakadt a tekintetem a teliholdon, ami úgy ült ott két felhő között, mintha azt akarná, hogy senki se tudja levenni róla a szemét. Nem túloztam el az öltözködést, a szokásos fekete pulcsi-csőgatya-vans szerelésemben olvadtam bele az éjszakai sötétségbe.
Hirtelen egy bakancs csikordulását hallottam a következő házsor végéből. Beljebb léptem a lámpafényből és elindultam. A léptek nem haltak el, én pedig próbáltam hallótávolságon belül minél távolabb követni.
Arra lettem figyelmes, hogy a lábam alatt már nem beton van. Kiértem a földútra, a távolban már csak a Hold fénye nyújtott valami világosságot. Még reményteljesen visszanéztem az utcára, hátha meghallok valami kis neszt, de nem érzékeltem semmit. Teljes csönd vont mindenütt. Majd hirtelen egy erős hang harsant.
- A francba! – szitkozódtam és felkaptam a mobilt. – Majdnem szívrohamot kaptam! – suttogtam méltatlankodva.
- Hah! Ez jó volt – röhögött bele a telefonba Kat, majd rögtön le is szidott. – Mégis mi volt olyan fontos, hogy lemond a brutálisan király BVF esténket?!
- Tudom, tudom, sajnálom, és ígérem… - túrtam bele a hajamba, de ekkor hirtelen valami nagyon erősen megragadta a vállam és magához rántott. A mobilom koppanva ért földet és megszakadt a hívás.
-… hogy bepótoljuk – fejeztem be nyögve, de ekkor hirtelen megcsapta az orromat valami émelyítő szag, amitől teljesen felkavarodott a gyomrom.
- Tilosban jársz, vámpírlány – hallottam magam mögül egy mély, kissé morgásra hasonlító hangot. Kirázott a hideg. Ösztönösen megfeszítettem az izmaimat, hogy kiszabaduljak, de semmi esélyem sem volt, mert egyik karjával szorosan a nyakamat fogta át, a másikkal pedig a derekamat ölelte. Basszus. Hülye éjszakai járatok. Hülye buszos srác.  Hülye telihold. És legfőképpen. Hülye vérfarkasok!!!
 
Matt

 Azóta követetett, hogy felszálltam a buszra. Egy ideig nem foglalkoztam ezzel annyira, megszoktam, hogy a lányok a nyomomban járnak, meg bírom is, ha szívósak és nem adják fel egykönnyen. Nyilvánvaló, hogy nem csak erre járt, hanem direkt kipicizett magának. A busz monitorjának feketeségében – mely máskor a megállók nevét jelezte ki – szemrevételeztem a mögöttem ülő hölgyet. Meg kell hagyni, nagyon tüzes csajnak látszott, élénkvörös hajával, mégis fekete, sötétbe burkolózó külsejével.
Akkor szállt le, amikor én. Abban a pillanatban megéreztem a szagát és azonnal tudtam, mire megy ki ez az egész. Kémkedik a vámpírcsaj. Vagy csak szórakozik, márpedig azt jobb, ha nem velem teszi. Úgy döntöttem hát, belemegyek a játékba, hadd örüljön. Nagyon okosnak gondolta magát és csak megfelelő távolságból követett, ám ezzel nagy hibát vétett. Jól ismerve a környéket könnyen mögé kerültem, így már nem volt más hátra, csak elkapnom.
- Tilosban jársz, vámpírlány – ragadtam meg a vállát és magamhoz rántottam. Éreztem, ahogyan megfeszülnek az izmai, de esélye sem volt a szabadulásra.
- Mit akarsz? – kérdezte mérgesen. Még neki állt feljebb!
- Te mit akarsz? – hangsúlyoztam az első szócskát, mire abbahagyta az erőlködést. Ellazult, majd a következő pillanatban már velem szemben állt, támadásra készen. Átkozott vámpírok, meg a gyorsaságuk. Erre az egy képességükre olyan büszkék.
- Nem mehetek haza anélkül, hogy egy idióta vérfarkas rám ne ugorna? – szájalt vissza a lány, nagy hevességében leesett fejéről kapucnija és elővillant vörös haja. Vámpírság ide vagy oda, jól nézett ki. Szeretem a tüzes dolgokat.
- Te nem itt laksz – feleltem, zsebembe süllyesztve kezeimet. Lassan kifújtam a levegőt, hogy lenyugodjak.
- Mi vagy te, a Miami helyszínelők? Honnan tudod, hol lakom? De hangos.
- Nem tudnál kicsit halkabban üvöltözni? – kérdeztem, szerintem igenis kedvesen és illedelmesen, de ő persze megint csak felkapta a vizet.
- Nem vagyok hangos. Csak túl érzékeny a füled! – Ebben mondjuk volt valami igazság féle, de nem mernék megesküdni rá.
Felmerült bennem a gondolat, hogy ő Edward, és hallja a gondolataimat, de aztán gyorsan elvetettem. Ha ezt meghallotta volna, már a szememet kaparná.
- Sosem láttalak még errefelé – közöltem vele egy korábbi kérdésére válaszolva.
- Miért kellene neked magyarázkodnom? – szívta tovább a véremet. Hah, mekkora poén!
- Csak azért, mert követtél – vontam vállat, amolyan nem törődöm stílusban, amiről tudtam, hogy felidegesíti.
- Jobb dolgom is van ám, mint utánad loholni! – vágta rá rögtön, de persze ezzel nem tudott átverni.
- Erről nem tudsz meggyőzni kacsintottam rá, hogy tovább hergeljem. – Ki lakik itt, Piroska? A nagymamád? Hozzá jöttél látogatóba?
- Persze! Úgyhogy farkas, remélem nem bánod, ha végzek veled!
 
Will
 
- Lám-lám-lám. Kit látnak szemeim! – Léptem ki az erődből és a majdhogynem egymásnak feszülő két fiatalhoz sétáltam, akik jöttemre rögtön fél méterre ugrottak egymástól.
- Will! – mordult rám Matt. Oh, hát én sem így terveztem az estém, haver.
- Engem nem is hívtok játszani? – érdeklődtem figyelmen kívül hagyva a vöröskét, aki gyanakodva méregetett, de nem hátrált tovább.
- Nem élnéd túl, ha valamiből kimaradnál, mi? mosolyodott el gúnyosan Matt a holdra pillantva.
- Történetesen kihagytam volna az estémből ennek a társaságát itt biccentettem hanyagul a vörös felé. Bűzlött a bőre a tömény vérszagtól. Bah.
- Hé, az erdei farkasok nem tanították meg, hogy kell rendesen viselkedni? – vigyorgott rám a vámpírlány jól láthatóan kivillantba hegyes kis szemfogait. Huu, de berezeltem.
- Most meg mit kuncogsz? – képedt el mire felröhögtem.
- Matt, kérdezd meg már tőle, hogy mit akar, aztán húzza el a csíkot. Idegesít hagytam figyelmen kívül a felháborodását. Nem Matt az egyetlen farkas fiú, akit ingerel a telihold ma..
- Ne játszd nekem itt a falkavezért – forgatta a szemét a srác, majd hozzá tette. – Egyébként én is ezt próbáltam kideríteni az imént, míg meg nem jelentél.
- Tudod, sokkal könnyebb lenne a beszélgetés, ha mondjuk, nem játszanád az agyad és hozzám szólnál – nézett rám szem forgatva a vámpír.
- Most ha hozzád szólnék, azt mondanám, viselkedj a falkavezér jelenlétében, te málnaszörp szívó – vizsgálgattam elmélyülten a teliholdat.
- Milyen falkavezér?! – szólt már megint közbe Matt. Az én oldalamon kéne állnia! Majd később kérdőre is vonom emiatt.
- Mondja ezt a beszélő szőrgombóc vágta rá vöröske.
- Mondd, te látsz rajtam felesleges testszőrzetet?! kaptam felé a fejem elképedve.
- Háh, úgy tűnik mégsem ég ki a szemed, ha rám nézel. Vágod, én nem Medusa vagyok, maximum hiányzik majd a nyakadból egy jókora darab – nézett rám gúnyosan a vámpírlány.
- Én Matthez beszéltem – néztem egyenesen előre faarcal. Nehogymár egy ilyen kis denevér szóljon be nekem.
- Érdekes én meg épp azt éreztem, hogy kimaradtam a beszélgetésből dünnyögte Matt unottan.
- Jó mindegy, akkor most végre megtudjuk, mit rohangászik a területünkön, aztán itt hagyjuk szépen Piroskát az erdőben. tereltem gyorsan vissza a témát, nehogy a szőrzetem legyen a téma.
- De a sztoriban nem két farkas van, ez így nem jó. Lépj már le, Will – idegeskedett Matt mire felvontam a szemöldököm. Ha nem csal a szimatom valamit eddig sikerült kihagynom…
-  A nagymama tökéletesen illene hozzád – mért végig a vörös gúnyosan felhúzva az ínyét. Ennyi volt. Volt vámpírlány, nincs.
- Hm, talán kicsit jobban kéne tőlem tartanod, mint a nagyanyádtól pattintottam ki öt centis körmeim és egy másodperc alatt letéptem magamról a pólóm. A holdfény gyönyörűen csillant meg kockás hasamon és izmos karjaimon. Ezt nyilván nekik kellett volna kimondani, de mivel épp a bámulásommal voltak elfoglalva, ezt gondolatban intéztem el.
- Matty fiú, nincs már kedvem játszadozni, és várnak otthon. Úgy volt, hogy ma megesszük a három kismalacot.


Ha tetszett, kattoljatok folytatásért ide, a társblogomra: http://baratsagkodex.blogspot.hu/