2017. október 31., kedd

Kosársuli, halloween-i különkiadás 1.rész (65.rész)

IDŐUTAZÁS VISSZA A MÚLTBA
Február 3. hétfő à VISSZA à Október 31. kedd

Azt hiszem, ez lesz életem első bulija. Kipislantottam az ablakon, a mellettünk elsuhanó tájra. Apa két feltétel engedett el, egy, hogy elhoz és kettő, hogy éjfélre értem jön. Az órámra pillantottam, ami pontosan 20 óra 46 percet mutatott. Krisz azt mondta, nyolc és kilenc között érkezzünk és bár én korábban terveztem, mint háromnegyed kilenc, elszöszöltünk anyuval a sminkemen. Alaposan fel lettünk szólítva, hogy senki ne merjen jelmez nélkül megjelenni, így nem sok választásom maradt.
Nem sok időm volt gondolkodni, minek is öltözzek, így végül angyalka lettem – igen, ennél bénább és sablonos már nem is lehettem volna – de ez van. Anya egyik régebbi ruháját viseltem, fehér egyberészes, hosszú, földig érő, kecses szoknyával. Természetesen voltak szárnyaim is, anyu besütötte a hajam, így csigákban omlott a vállamra. Az arcomat is szépen megcsinálta, fehér szempillák, fehéres, csillogó szemfesték.
- Akkor éjfélre itt leszek – ígérte apa, mikor leparkolt Kriszék háza előtt.
- Rendben, köszi – nyomtam egy puszit az arcára, aztán kiszálltam és bementem a nyitva állló kapun. Apu elhajtott, én pedig a kezemet tördelve a bejárati ajtó elé léptem.
Mint mondtam, még sosem voltam korábban buliban. Krisz az egész osztályt meghívta, ezzel amolyan osztálybulit generálva. A lányokkal kellett volna jönnöm, hogy ne kelljen egyedül bemennem. Igazából, magam sem tudtam, mitől félek. Csak olyan ismeretlen volt ez az egész.
Azon töprengtem, vajon Konrád minek öltözhetett.
Talán be se kéne mennem. Fürgén megfordultam, aztán ismét vissza, az ajtót bámultam meredten. Ujjam rátalált a csengőre, de nem nyomtam meg.
Tényleg nem tudtam, mi bajom. Bent voltak a barátaim.
- Egyszemélyes bulit csapsz itt kint? – szólalt meg valaki közvetlen mögülem, mire nagyot ugrottam ijedtemben. Aztán még egyet, mikor megláttam a zombit.
- Basszus, Dumbó! A frászt hoztad rám! – szorítottam a kezem hevesen zakatoló szívemre.
- Mit csinálsz itt, Liliomszál? – érdeklődött Dominik kedvesen.
- Most érkeztem – hazudtam sietve, mire elvigyorodott.
- Te kis hazudós angyalka! Figyellek ám egy ideje! – mutatott rám vádlón, mire elpirultam.
- Fenébe! – sütöttem le a szemem.
- Mi baj van?
- Még sosem voltam buliban – suttogtam csaknem elhaló hangon.
- És? – húzta össze a szemöldökét értetlenül.
- Ennyi – tártam szét a karom tehetetlenül.
- Csak ennyi? – nevette el magát. Nem volt bántó, inkább, mint aki megkönnyebbült, amolyan „ez legyen a legnagyobb bajod” stílusban.
- Igen!
- Akkor menjünk be, nincs mitől félned! – simította tenyerét a hátamra, majd kitárta előttem az ajtót és betolt maga előtt.
A házban épp a Ghostbusters zenéje fogadott, mennyei süti és pizza illat, cuki halloween-i díszítések, lufik és az osztálytársaim.
Krisz rögtön előkerült egy…. Egy hotdog jelmezben.
- Ez komoly? – röhögte el magát Dominik Krisz hatalmas kiflijére mutatva, amiből kikandikált a feje.
- Aha. De baromi kényelmetlen, csak addig lesz rajtam, míg mindenki megérkezik – röhögte el magát, látványosan megvakarva a hasát.
- Jól nézel ki! – tartottam fel a hüvelykujjamat elismerően.
- Ti is! – kacsintott ránk.
Krisz háta mögött nem sokkal megpillantottam Konrádot, aki éppen Klaudiával beszélgetett. A lány macskanőnek öltözött, mi másnak és úgy festett, nagyon szeretné felkelteni Konrád érdeklődését. Konrád először kifejezéstelen arccal figyelt, aztán halványan elmosolyodott, mire intettem neki egyet, a következő pillanatban már elkaptak a lányok.
- Végre itt vagy!
- De csinos a jelmezed! – dicsértek.
- Ti is nagyon jól néztek ki! – mértem végig őket. Eszti modern Csipkerózsikának tűnt, Csenge meg Hófehérkének.
- Eszti akarta ezt ennyire – húzta el a száját Csenge szórakozottan.
- Nem mondtál ellent! – reklamált Eszti nevetve.
Először elszomorodtam, amiért engem nem vettek be a hercegnős buliba, de aztán eszembe jutott, hogy mikor megkérdezték, minek öltözöm be, én már kitaláltam ezt az angyalosdit anyával.
- Láttad már Klaut? – fogta suttogóra a dolgot Eszti és elfintorodott.
- Igen – bólintottam, miközben megpróbáltam nem elnevetni magam az arcokon, amiket vágott.
- Állandóan Konrádon lóg, amióta csak itt vagyunk – folytatta Eszti bizalmasan.
Egy pillanatra összerándult a gyomrom, de inkább nem adtam hangot a rossz érzésemnek.
- Mit művelnek, hölgyeim? Társaságban nem illik sugdolózni! – andalgott mellénk az óriás hotdog vigyorogva, mire Eszti kihúzta magát, mint aki meg se szólalt az előbb.
- Legközelebb óriás hamburgernek öltözöm – kacsintott Kriszre, aki felnevetett ezen.
- Megtisztelnél – nyújtott felén egy chipses tálat, amit Csenge el is fogadott.
- Mi a… - túrt bele a tálba a barátnőm, majd előhúzott egy szemgolyót.
- Jajj, megtaláltad a szemem! Köszönöm! – lépett mellénk hálálkodva Tibi, a kalóz, akinek a fél szemét fekete kendő takarta. – Már a buli elején elhagytam – vette át a gumicukor szemgolyót és a zsebébe süllyesztette.
- Nagyon szívesen – röhögte el magát Csenge szórakozottan.
- Luca, ha szomjas vagy, ott vannak az italok és a poharak. Fogj egy filcet és vésd fel a neved valamelyikre – magyarázta Krisz, majd tovább állt.
- Okés – indultam meg az asztal irányába és kivettem egy még használatlan poharat. A többieké is ott volt az asztalon, így megnéztem, ki mit írt rá.
HotKrisz.
Esztirózsika.
Hócsengécske.
Tibi Sparrow.
Dombie. Úgy fest, zombie Dominiknak is volt már saját pohara.
- Ördögnek kellett volna öltöznöm – hajolt valaki a fülemhez, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Szia! – fordultam meg, szembe találva magam Konráddal.


2017. október 30., hétfő

Maradj mellettem! 4.rész

- Te nem kedvelsz engem, igaz? – kérdezte Thel hirtelen, mire a torkomon akadt a falat és köhögni kezdtem. Kissé hirtelen ért ez a kérdés. Jóformán még csak ott tartottam, hogy feldolgoztam, itt ülök Thelonious Kittel egy gyorsétteremben és csevegünk, miközben ugyanolyan hamburgert eszünk.
- Hogy érted? – nyögtem fuldoklás közepette.
- Nem vagy a rajongóm, ugye? – ismételte meg a kérdést kicsit átfogalmazva. A maszkja, ami az arcát takarta, most is rajta volt, csak az állára tolva, sapkáját pedig az asztalra tette.
- Nem – vágtam rá, aztán egy kicsit elpirultam.
Hátradőlt, ujjaival az asztalon dobolva mélyen a szemembe nézett.
- Tulajdonképpen de! – változtattam meg azonnal a kijelentésem. – Végül is az vagyok, szeretem a dalaitok, csak nem vagyok olyan őrült fan.
- Nem jöttél el a koncertünkre, pedig ott dolgozol – mutatott rá.
- Mire hazaértem a jegyfoglalás napján, már az összes jegy elkelt. Philt, a főnökömet pedig hiába kértem, azt mondta, úgyis dolgoznom kell utána, felejtsem el a koncertet – magyarázkodtam, bár nem teljesen értettem, miért is van szükség erre.
- Minek dolgozol annak az ellenszenves alaknak? – Thel szemében mintha némi dühöt véltem volna felfedezni.
- Jól fizet – vontam vállat tárgyilagosan. – És maga a munka nem rossz.
- Értem. – Bár ezt mondta, egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki tényleg érti. Hogy is érthette volna, annyi pénzzel, hírnévvel és sikerrel a háta mögött?
- Csak emiatt hitted, hogy nem kedvellek? – jelent meg egy apró mosoly a szám sarkában.
- Valójában nem.
- Akkor hát?
- Egyszerűen csak semmilyen reakciót nem váltott ki belőled, hogy gyakorlatilag a karodba zuhantam – ingatta a fejét.
- Hát ez elég beképzelten hangzott – viccelődtem a hamburgerem felett.
- Tudom, bocsi – kért elnézést őszintén. – Nem pont így értettem. Csupán annyi, hogy sokan nem így reagáltak volna.
- El tudom képzelni, mások hogyan reagáltak volna – nevettem el magamat.
- Hálás vagyok, hogy te nem így tettél.
- Eszembe jutott sikongatni, de lefoglalt, hogy félájultan heversz a földön – húzódott huncut mosolyra a szám, mire Thel felnevetett.
- Tetszik, hogy nem ájultál el tőlem – kacsintott rám.
- Ez most olyan szitu, hogy a menő rocksztár találkozik az egyetlen lánnyal, aki nem rajong érte és persze ez veszi le a lábáról? – húztam össze a szemem.
- Voltaképpen azt mondtad, a rajongóm vagy – állt le vitatkozni az elméletemmel Thel.
- Szóval az okés, hogy levettelek a lábadról? – viccelődtem.
- Nem tagadom, mindig is lelkesedtem az olyan lányokért, akik nem kedvelnek – ment bele a játékba szórakozottan.
- Egyébként, mi volt a bajod? Beteg vagy? Az orvosod nem mondott semmit sem – haraptam egy újabbat az ebédembe.
- Brick doktort titoktartás kötelezi, ezért nem árulhatta el neked – tájékoztatott Thel. Persze, sejtettem, hogy valami ilyesmiről van szó.
- Ugye nincs nagy baj? – kérdeztem és meglepett a hangomban megbújó aggodalom.
- Nem, dehogy! – legyintett. – Kimerültség, túlhajszoltság, kialvatlanság és társai.
- Akkor ezért ájultál el – értelmeztem a kialakult helyzetet.
- Igen. Időnként a szervezetem besokall, nem bírja tovább és felmondja a szolgálatot. Enyhébb esetben csak a fejem fáj, egyre fáradtabb leszek, míg már semmi erőm sincs, ilyenkor jön a rosszabb fejlemény, az ájulás.
- Talán hülye kérdés. De miért nem pihensz többet? Ne mondd, hogy nem lenne rá időd. Az egészséged a legfontosabb! Lemondhatnál néhány fellépést, vagy ilyesmi.
- Nem arról van szó, Feya, hogy nem akarok pihenni. Egyszerűen nem tudok.


Előző rész:

2017. október 29., vasárnap

A vonzás törvénye, 21.rész

Miközben Acet meg az italom vártam, a hangszórókból felhangzott az egyik kedvenc számom és bár ez a remixes változata volt, részegen így is tetszett. 
- Imádom ezt a számot! - kiáltottam fel boldogan. 
- Akkor táncolunk, szépségem? - guggolt elém egy srác, jobb kezét felém nyújtva. 
A testalkatát leszámítva szinte teljesen Ace ellentéte volt. A világosszőke, teljesen zselémentes haja, sötét zöld szemei, világos farmerje, gyűrött fehér pólója. 
- Te Cole vagy, igaz? - ismertem fel Ace egyik haverját az udvarról. 
- Így igaz. Te pedig, ha jól sejtem, Serenity - mosolyodott el. Nagyon szép volt a mosolya. És ő maga jóképű. Majdnem annyira, mint Ace. Na, álljunk csak meg! Miért hasonlítgattam Ace-hez? 
- Igen - bólintottam, majd a válla felett elpillantva megláttam Acet, egy lánnyal beszélgetett, aki éppen hisztérikusan felnevetett. Ace tuti nem ennyire vicces. 
- Táncolunk? - kérdezte újfent Cole, mire gyorsan elkaptam a tekintetem és ráirányítottam. 
- Persze! - csúsztattam kezem az övébe, majd hagytam, hogy felhúzzon. 
- A cipője, Hamupipőke? - hajolt volna le a lábbelimért, de gyorsan megtámasztottam a vállánál. 
- Nem kell! - ráztam meg a fejem, mire Cole elismerően füttyentett egyet. 
- Oké - vezetett a nappali közepére, ahol sokan táncoltak már. 
A kedvenc számom időközben átváltott valami lassúbb ütemű, számomra ismeretlen dalra. 
- Nem lesz baj abból, hogy táncolunk? - kérdeztem, miközben elkapta a derekam és közelebb húzott magához. Nagyon finom illata volt. 
- Miért lenne? - Olyan közel hajolt, hogy szája súrolta a fülemet. 
- Nincs valami szabály nálatok, fiúknál? Te Ace haverja vagy, én meg az övé - próbáltam kibogozni a szálakat. 
- Az övé lennél, Hamupipőke? - Cole hangja mintha gúnyosan csengett volna. 
- Még nem - feleltem gyorsan. 
- Még? - szaladt fel a szemöldöke. 
- Egyáltalán nem. És soha nem is leszek! - találtam meg végre a hangom, a határozottságom és az elveim. 
- Ezt már szeretem - nyugtázta elégedetten a kijelentésem Cole. 
Acere néztem. Elkapta a pillantásom, de semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. Néhány másodperccel később már ismét az előtte nagyban a haját csavargató lányra figyelt. 
Nagyot sóhajtva belesimultam Cole karjaiba. Olyan megnyugtatónak éreztem, mintha nem akart volna kihasználni vagy csak használni és eldobni. Csak egy tánc volt. 
Mikor a szám véget ért, ismét egy pörgős, diszkós zene indult el, így Cole elengedett. 
- Igyunk! - kértem, ő pedig csak bólintott, majd előre ment, hogy utat törjön nekem a tömegben. Követtem hát. 
Egyszer csak egy nagy tócsa valamibe léptem, ami alaposan átáztatta a zoknim. 
- A fenébe! - lapogattam a talpamat. 
- Mi az? - fordult vissza Cole. 
- Valami folyadékba léptem - fintorogtam, mire felnevetett. Milyen jóképű - gondoltam. Kisfiús mosolya volt, de egyáltalán nem gyerekes. Ó, nem. Igenis férfias. 
- Miféle folyadékba? - lépett közelebb. Kezemet a vállára tettem, hogy megtartsam az egyensúlyom, miközben felemeltem a bal lábam és lehúztam a zoknim. Cole megtartott a könyökömnél fogva és érdeklődve várta a folytatást. 
- 1950-es Maccalan - jelentettem ki megjátszott magabiztossággal. 
- Titokban whiskey szakértő lennél? - szaladt össze Cole szemöldöke.
- Mielőtt alkoholistának néznél elárulom, hogy fogalmam nincs, mi ez, de rohadt büdös - húztam fel az orrom undorodva, továbbra is fél lábon ácsorogva. 
- Hogy is kerülne 50-es Maccalan a padlóra - sóhajtott drámaian. - Gyere, pattanj fel! - engedett el és hátat fordított nekem. Nem kellett kétszer mondania, a következő pillanatban már a hátán trónoltam, lábaimmal átkulcsolva keskeny derekát. Kezeit a térdeim hajlata alatt átdugta, így tartott meg, míg én a sajátjaim a nyaka köré fontam. Izmos háta kellemes meleg volt, fejem fáradtan az övének döntöttem. 

2017. október 28., szombat

Váratlan, 74.rész

Egy szúró fájdalom a fenekembe, ez ébresztett. Konkrétan leestem a matracról, a kemény padlón landolva, így eltorzult arccal dörzsöltem a hátsó felem.
- Mit művelsz, hercegnő? nevetett Keaton valamivel feljebb.
- Lelöktél a matracról? – kérdeztem megrökönyödve.
- Dehogy löktelek! Állandóan mocorogsz – magyarázta, majd a kezét nyújtotta és segített visszamászni az „ágyra”.
- Komolyan? – fintorodtam el.
- Igen.
- Miért nem az ágyon alszunk? – néztem fel a hatalmas két személyes ágyamra, ami sokkal kényelmesebbnek tűnt.
- Én is ezt kérdeztem tőled este ölelte át a derekam.
- És mit feleltem? – merengtem, mert egyáltalán nem rémlett ez a beszélgetés.
- Hogy te álmos vagy és nem mész sehova – mosolyodott el.
- Miért nem kaptál fel és vittél át oda? – reklamáltam továbbra is.
- Én is álmos voltam – vonta meg a vállát.
- Végül is, csak én landoltam a padlón – húztam el a számat, sajgó testrészemet nyomkodva.
- Nagyon fáj? – érdeklődött ellágyult tekintettel.
- Nem. Tulajdonképpen, csak tíz centit estem – nevettem el magam. – De azért be fog lilulni.
- Legközelebb nem löklek le – ígérte, mire tágra nyílt szemekkel mellkason böktem.
- Szóval, mégis lelöktél! – kiáltottam fel, de persze csak poénból.
- Ez csak egy vicc volt, hercegnő! – simított végig a haján nevetve.
- Imádom a nevetésed – hervadt le a mosoly az arcomról és őszinte tekintettel figyeltem Keatont. – Ezt az őszinte kedves nevetésed. Imádom.
Keaton egy pillanatra lesütötte a szemét, mintha zavarba jött volna, aztán felnézett rám és megsimította az arcom, így hát folytattam.
- Olyan ritkán láttalak és hallottalak téged így nevetni. Legtöbbször a mosolyod gúnyos – pislogtam fel rá.
- Ez vagyok én – reflektált, de éreztem a hangjából, hogy nem gondolja komolyan, csak viccel.
- Nem. Te az vagy, aki most vagy. – Hát ez kimondva sokkal hülyébben hangzott, mint ahogy magamban elképzeltem.
- Igen, ez tényleg így van – futottak össze a nevetőráncok a szeme sarkában.
- Úgy értem, most vagy igazán önmagad – pontosítottam sietve. – Szerintem.
- Megint nagyon bölcs itt valaki – tűrte egyik tincsemet a fülem mögé.
- Hogy is lehetne olyan barátnőd, aki nem ilyen bölcs! – vigyorodtam el, de aztán leesett, mit is mondtam.
Nem beszéltük meg a kapcsolatunk, hogy most akkor járunk e vagy ilyesmi. Persze, ezekután nehéz lenne megint úgy eltusolni a dolgokat, mint karácsony után, mégis zavarban éreztem magam amiatt, amit mondtam.
- A barátnőm lennél? – szaladt fel Keat szemöldöke, arcán semmi érzelem nem tükröződött.
- Nem. Igen? – húztam össze a szemem. – Igen – döntöttem el végül, legyen, ami legyen.
- Azt hittem, ami New Yorkban történik, az itt is marad – felelte Keat pléhpofával.
- Azt mondod, töltsünk el egy kellemes hetet, aztán hagyjunk mindent magunk mögött? – mentem bele a játékba.
- Pontosan ezt mondom.
- Nem bánom – bólintottam. – De akkor ebben az egy hétben a barátnőd vagyok!
- Ahogy kívánod – nyomott egy csókot a számra, aztán visszahanyatlott a párnára és csak bámult rám gyönyörű kék szemeivel.
Keaton eszméletlenül festett még reggel is, bár ebben nem sok meglepetés volt. Haja kócos volt ugyan, de így is remekül állt, nem volt se rossz szaga, se gyűrött arca. Erről viszont eszembe jutott, hogy nekem biztos van, így gyorsan magamra rántottam a paplant.
- Mit csinálsz? – kérdezte meghökkenve.
- Alszom – vágtam rá.
- Így?
- Pont így. – Keat nagyot sóhajtott, majd bemászott a takaró alá és magához húzott.
- Nagyon szép vagy! – suttogta a fülembe, mintha kitalálta volna a gondolataim. Nyilván így is volt, mint mindig, most is.
Arcom a pólójába fúrtam és belélegeztem az illatát. Nagyon boldognak éreztem magam.



Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/11/varatlan-75resz.html
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/10/varatlan-73resz.html