2016. augusztus 28., vasárnap

Szegedollé#24


- "Balázs! A feleséged gimnazista osztálytársa ideiglenesen hozzátok költözik. Mindenáron kedves szeretnél lenni hozzá, mert friss házasságotoknak tudod, hogy ez majd jót tesz. A feleséged érdekében cselekszel, de kényelmetlen számodra az egész helyzet. Hogy oldod meg okosan?" - olvasta fel a kártyán álltakat Ol.
Úgy éreztem, az illem úgy kívánja, hogy valamelyikünk benyögjön valami olyasmit,  hogy "kínos". Magamban sajnos éppen akkor nem éreztem elég kedvet és életer
őt, hogy vállalkozzak a feladatra, de megtette helyettem más.
- Kínos - hangzott fel a várva várt kijelentés. Ol szájából. Néhányan kuncogtak ezen, de inkább ideges, feszültség oldó nevetés volt ez, mint szívb
ől jövő.
- Evelin? - szólította Evit az of
ő. A barátnőm kissé tétovázva és félénken állt fel.
- "Evelin! Gimnazista barátn
őd egy elég kellemetlen apropó alkalmából felhív, hogy nincsen hol laknia. Jól emlékszel, mekkora szívességet tett neked egykor, így meg sem fordul a fejedben, hogy elutasítd a kérését. Azonban tudod, hogy ez nem hétköznapi dolog, és, hogy a férjednek bizonyára terhére lesz a dolog. Mindkettejüknek a legjobbat akarod, de vajon sikerülhet ezt megvalósítani?"
- Az lesz a legjobb, ha én inkább meg sem szólalok - határozta el magát Ol.
- Erre korábban is rájöhettél volna - forgatta a szemét Eni,  Ol pedig rányújtja a nyelvét.
- Noémi?
- "Noémi! Az élet úgy hozta, hogy egy barát segítségére szorulsz az elkövetkezend
ő néhány napban. Felhívod hát egykori jó barátnődet, aki eleget is tesz a kérésednek. Nagyon szó, hogy ő és a párja befogadnak, ugyanakkor mindhárman tisztában vagytok vele, hogy az együtt élés nem lesz zökkenőmentes."
- Remélem, Balázs, nincsen semmi hozzáfűzni valód – sandított jelentőségteljesen a megszólítottra az ofő.
- Most passzolnék – értett egyet Ol, és lehajtja a fejét.
Nagyon érdekelne, mit gondol jelen pillanatban. Hogy mit gondol itt mindenki.

*Egy héttel korábban*

- Na, mi a helyzet Bencsikkel? Eléggé ijedtnek tűnt. Mint egy kis bárány – töprengett hangosan Dodi a szobában ülve.
- Semmi különös – hazudtam, mert nem akartam kiadni a barátnőm titkait. Még ha Dodiról is van szó, akinél tudom, hogy nem adja tovább senkinek.
- Mondanál inkább valami olyasmit, hogy „Bocsi, de nem mondhatom el. Azért nincs harag, ugye?” – változtatta el a hangját, mikor az én részemhez ért.
- Bocsi, de nem mondhatom el. Azért nincs harag, ugye? – ismételtem meg gépiesen a mondatait.
- Áh! – legyintett lemondóan. – Látod! Ez a baj veled, drága feleségem! Az örök titkolózás. Miért csak én vagyok mindig teljesen őszinte? – ingatta a fejét.
Valahogy egy pillanatra úgy éreztem, több van ebben, mint szimpla színjáték, de hamar elkergettem ezt a gondolatot.
- Nem is titkolózom. Mondtam, hogy nem adhatom ki Evi dolgait. Ez csak rá tartozik – védekeztem, kicsit feljebb húzva a takarómart, hogy melegítse fázó lábaimat.
- Meg, ahogy elnézem rád is. Ahogyan Olra és Noémire is – sorolta tovább a konfliktus résztvevőit Dodi.
- Minek kellene egyáltalán bármit is megosztanom veled? Ahogy elnézem eléggé képben vagy – forgattam a szememet, tekintve, hogy Dodi nagyjából mindenről tudhatott.
- Ne csináld már! Itt most pont nem ez a lényeg.
- Szerintem meg nagyon is – jelentettem ki.
- Itt akkor most álljunk meg – tartotta fel az egyik kezét Dodi, én pedig felvont szemöldökkel vártam a folytatást.
- Álljunk – biccentettem hátradőlve az ágyon, a fejemet a falnak támasztva.
- Bencsiket gondolom, eléggé aggasztja, hogy Noémi all day Oláht követi és bálványozza, míg őt emberszámba sem veszi. Eddig igazam van? – foglalt helyet az ágyam végében Dodi.
- Ha hinnéd, ha nem, igen.
- Ezt egy percig sem hittem mostanáig – vigyorodik el huncutul, arckifejezése és kijelentése engem is mosolygásra késztet.
- Mindjárt gondoltam.
- Azt nem értem, hogy Bencsik elfelejtette, hogy Ol a barátja? Úgy értem, ez nem a dráma eleje, mikor mindketten harcolnak a fiúért. Ott a nagymenő, népszerű csaj, aki folyamatosan tapad, meg a kis szerencsétlen másik, akit észre sem vesznek. Kábé húsz részt átszenved, aztán így is, úgy is megszerzi a srácot, aki persze őt választja. Már a sorozat után vagyunk. Ezt a részt már sosem filmesítik meg. – Itt egy pillanatra elhallgatott, gyanítom az arckifejezésem láttán. – Mi van?
Összehúzott szemekkel, némileg megrökönyödve figyeltem. Ezek szerint még Dodi is okozhat meglepetéseket.
- Akkor most jöhet az a rész, hogy befonjuk egymás haját, és kifestjük a másik körmeit – vigyorogtam rá önelégülten, hogy szivathatom egy kicsit.
- Már a gondolataimat sem oszthatom meg veled, de hálátlan nőszemély, anélkül, hogy kigúnyolnál?
- Bocs, de az olyan volt, mintha minimum a Nők Lapjából olvastad volna fel – mentegetőztem nevetve.
- Ez rágalom – felelte nyugodt hangon Dodi, csettintve egyet a nyelvével.
- Tévedés – válaszoltam ugyanolyan hanglejtéssel.
- Most elkaplak, asszony! – ugrik rám Dodi, én pedig visítva próbálok menekülni az ágyról, de a takaró fogva tart.



Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/09/szegedolle25.html

2016. augusztus 19., péntek

Kosársuli, 17.rész

Egész délután nem tudtam magammal mit kezdeni. Gyakorlatilag azzal tengettem az időmet, hogy feküdtem az ágyon és félpercenként megnéztem az órát, konstatálva, hogy eltelt újabb fél perc és már csak százszor ennyi maradt az edzés végéig.
Arról már nem is beszélve, hogy még hány száz fél perc fog eltelni, míg a lányok hazaérnek és feljönnek facebookra. Pocsék dolog a sérülés. Eddig is tudtam.
Mivel anyuék sem értek még haza, nem volt más választásom, amint megszomjaztam, le kellett vánszorognom a konyhába. Ugyan anyuék kényszeríteni terveztek, hogy lakjak a földszinten, amíg fáj a lábam, én természetesen hajthatatlan voltam. Éppen nagyokat kortyoltam a narancsléből, mikor is csöngettek, aminek eredményeként alaposan félrenyeltem. Köhögve és hörögve vonszoltam el magamat az ajtóig, amit végül bár fulladozva, de sikeresen ki is tártam.
Igencsak meglepetésként ért, hogy Dominikot találtam a küszöbön, még a köhögésem is elállt egy pillanatra.
Dominik gondolom köszönésképpen biccentett egyet, nekem pedig felszaladt a szemöldököm, de nem volt sok időm rácsodálkozni a bunkóságára, mert hirtelen megint rám tört a fuldoklási roham.
- Látom, belőled is ugyanazt a hatást váltom ki – nyugtázta a helyzetet nagyképűen a srác.
- Szó sincs róla – krákogtam továbbra is a narancslével küszködve.
- Rosszkor jöttem? – értelmezte a félresikerült jelenetet Dominik.
- Dehogy – nyögtem ki végül.
- Akkor bemehetek? – mutatott a bejárat felé Dominik, mire persze azonnal észbe kaptam.
- Hát persze – nyitottam szélesebbre az ajtót, ő pedig besurrant mellettem.
Csöppet sem zavartatva magát lekapta a cipőjét, és se szó se beszéd beljebb ment a házba.
- Látom, itt történt a baleset – vizslatta a konyhapulton hagyott narancslé nyomait.
- Valahogy úgy – dünnyögtem, miután utolértem.
- Ennyire nem számítottál vendégekre? – faggatott tovább komolyan, de az volt a sanda gyanúm, hogy csak szórakozik velem.
- Igazából nem, de… - próbáltam mentegetőzni, de persze rögtön közbevágott.
- Vagy pont, hogy számítottál. Valakire, akitől rettegsz. Igazam van? – vágott amolyan mindent tudó ábrázatot, mint mikor Sherlock rájön a turpisságra.
- Hát persze. Egy fojtókígyó üldözött a minap – idéztem fel a legutóbbi Grimm részt, amit láttam.
- Addig jó, amíg nem kaszás – értett egyet Dominik, aki a jelek szerint képben volt az egyik kedvenc sorozatommal kapcsolatban.
- Nekik is megvan a maguk bája – vontam vállat, majd megpróbáltam felmászni az egyik bárszékünkre, mivel a lábam nem igazán bírta az ácsorgást.
- Csak el ne hagyd a fél füled – célzott a „szegény” sorsára.
- Szóval nézed a Grimmet – konstatáltam a már amúgy is nyilvánvalót.
- Gondolom, már tudod a választ – vágott igazán idegesítő fejet. Belehalna egy sima igenbe?
- Úgy érzem, nem fogunk arról csevegni, hogy melyikünknek ki a kedvenc szereplője – forgattam a szememet, és közben végre sikerült magamat felszenvedni a székre.
- Ha igazán erre vágysz, akkor lehet róla szó – foglalt velem szemben helyet Dominik. – Rosalee.
- Tipikus.
- Fogadni mernék, hogy te pontosan ugyanilyen tipikus módon választottad Wu-t kedvencednek – közölte velem.
- Honnan tudtad?!
- Nyitott könyv vagy – húzta ravasz félmosolyra a száját. Féltem megkérdezni, miért is jött igazából.
- Nem igaz – ellenkeztem.
- Gondolj, amit akarsz. Viszont most mennem kell. Még dolgom van – állt fel, és az ajtó irányába indult.
- Rendben van – szenvedtem fel magamat a székről, hogy kikísérjem.
- Gyógyulgass. Nehogy nekem megöljön az unalom, Liliom szál – veregette meg a vállamat, majd elhagyta a házat, aztán a kertet is.
Figyeltem távolodó alakját, és beugrik, hogy miért is látogatott meg. Csupán segíteni akart, egy kicsit elterelni a figyelmemet a maga elég fura módján. Az is megfordult a fejemben, hogy talán lelkiismeret furdalása van a korábbiak miatt, hogy nem volt túlzottan kedves velem. Hálás voltam neki a látogatásért, és tudtam, hogy nem is kell ebbe beleképzelni többet, vagy mást.
Levetettem magam a kanapéra, és felnyitottam a laptopomat.


A gifen lehetőség szerint tekintsetek el az oda nem illő kutyustól.



Következő rész: 
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/09/kosarsuli18.html 
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/08/kosarsuli16.html

2016. augusztus 17., szerda

Váratlan, 36.rész

- Te tényleg ennyire sznob lennél? - torpantam meg, mikor megláttam Keaton kocsiját a ház előtt parkolni. 
- Hogy érted? - kérdezte, de persze nem állt meg. 
- Nagyjából három utcára lakunk innen - céloztam az autó teljesen felesleges voltára.  

- Úgy nézel ki, mint aki meg van lepve - nyitotta ki nekem az ajtót Keaton. 
- Valószínűleg azért, mert meg is vagyok - magyaráztam meg a helyzetet. 
- Hiszen mondtam, hogy elviszlek. Mit gondoltál, hogy majd a karomban cipellek hazáig? - vigyorgott gúnyosan. 
Valahogy egy pillanatra úgy éreztem, nevetnem kell.  Tudtam, hogy rajtam gúnyolódik, állandóan ezt csinálta, de átláttam én rajta.  Mert mindezek ellenére úgy vettem észre, hogy komolyan igyekezett. Próbálkozott, hogy a barátom legyen, ahogyan azt még réges-régen megbeszéltük. 
- Hát minimum - feleltem végül szórakozottan. 
- Sajnos, csalódást kell okoznom - jelentette be rezzenéstelen arccal. 
- Látom, mennyire letör a dolog - forgattam a szememet unottan. 
Miközben beszálltam a kocsiba, azon töprengtem, hogy most utazom itt harmadszorra. 
Először akkor ültem a kocsijában, mikor Derek megpróbált elcsábítani, Keaton meg mint valami hős lovag hazavitt. Vicces. Akkor állt elő azzal a teljesen abszurd és váratlan ötlettel, hogy ő meg én legyünk barátok. Azzal magyarázta, hogy meghaltak a szülei, én meg anya nélkül vagyok, meg nagyjából apa nélkül is. 
Persze azóta sokszor megszegtük ezt a barátság dolgot, volt ez azóta több is, de leginkább kevesebb. 
A második alkalom pedig akkor volt, mikor úgy határozott, hogy akkor ő most elvisz engem reggel a suliba, én meg Thomasnak néztem és elmenekültem. Kiröhögött, lehülyézett, aztán betessékelt az autóba. 
Sok minden történt azóta. Nagyon sok.
- Mostanában kicsit másnak tűnsz - szólalt meg Keaton, megtörve a csendet és alaposan meglepve engem. 
- Miről beszélsz? - értetlenkedtem, kizökkenve a gondolatmenetemből. 
- Csendes vagy. Hol az a végtelen tűz? - nézett felém egy pillanatra. 
- Milyen tűz? - röhögtem fel, jól mulatva Keaton-ön. 
- Mindig olyan nagy szád van, amit persze állandóan csak jártatsz. Borzalmasan idegesítő – csóválta a fejét, meglehetősen nyugodt és tárgyilagos hangon beszélve.
- Akkor meg nem mindegy? - vontam vállat lemondóan. 
- Végül is - hagyta rám Keaton, mert nyilván nem fog számára fölösleges dologgal nyaggatni. 
- Nem tetszik a csendes Royce? - vicceltem, hátha sikerül oldanom, az amúgy csak szerintem létező és egyre burjánzó feszültséget. 
- Egyik se tetszik – legyintett, egy pillanatra eleresztve a kormányt. 
- Akkor minek csókoltál meg? - szaladt ki a számon. A kérdésem legalább annyira meglepte, mint saját magamat és még a hihetetlen Keaton Enochnak is elállt a szava. 
- Felejtsd el - eszméltem fel, és mivel időközben leparkoltunk gyorsan kipattantam az autóból és bevágtattam a házba. 
A jelek szerint teljesen megőrültem. Vagy legalábbis túlságosan is összezavarodtam. Keatonnak igaza volt. 
Azonban ő sem tudhatott mindent. De, ami a nagyobb baj, hogy úgy festett, én sem. 
Főleg Keaton volt az, akit egyáltalán nem tudtam hova tenni. Először tapló, aztán barátkozni akar, megcsókol, ismét tapló, majd kedves. Italt hoz, hazavisz, viccelődik. 
Talán az egészben ott van a még problémásabb dolog, hogy mindezek ellenére, én mintha éreznék ezt-azt. Iránta. 
Nekem az kell, hogy visszaszóljon, ne hagyja magát, hogy tudjak vele olykor vitatkozni, vagy csak fenntartani azt a bizonyos tüzet. Márpedig Keaton ezt remekül csinálja, tökéletesen megfelel mindennek. Azt leszámítva persze, hogy oltári nagy bunkó. 
A telefonom csörgése térített magamhoz. A kijelzőn Kylie nevét láttam. Már meg sem lepett. 
Először arra gondoltam, hogy nem veszem fel, de aztán leesett, hogy semmi köze a korábbi kis csevejemhez Keatonnal. Valószínűleg pont nem hívta fel a húgát, hogy elpanaszolja neki, milyen hisztizve hagytam őt egymagában a kocsiban, köszönet és köszönés nélkül.
Ez csak egy szimpla véletlen, egy egybeesés.
- Halló? - emeltem a fülemhez a telefonom. 

- Szia, Royce Princeton! - üdvözölt Kylie, számomra egy kissé Zayes stílusban. 
- Szia, Kylie! 
- Tudnom kellene valamiről? - csapott a közepébe. Ez a kiscsaj a vesémbe látott. 
- Nem tudok róla - ingattam a fejemet. 
- Márpedig tudnom kellene valamiről - állította a kislány. 
- Miből gondolod? - érdeklődtem nagyot sóhajtva. 
- Keat szótlan volt - érkezett az igencsak egyszerű válasz. 
- Keaton mindig az - legyintettem, amolyan ezen nincs mit aggódni stílusban. Persze, ő ezt nem láthatta. 
- Az egy dolog. 
- Mikor beszéltetek? - tettem fel a következő kérdést. 
- Öt perce. 
- És rögtön engem hívtál? - döbbentem le. 
- Igen. 
- Miért nem Wyattet? - kezdtem a Kylie számára nálam jóvalta ismertebb emberek felsorolását. 
- Benned jobban megbízom. 
- Még nem is találkoztunk - próbáltam rámutatni, hogy nem teljesen kerek az elgondolása. 
- Nem számít. Wyatt egy kedves idióta. Te viszont lány vagy.  Végre van egy lány. 
- Addig a részig maximálisan egyetértek, amit Wyattról mondtál. De nem is ismersz. 
- Ez még változhat. - Ez a lány túl érett a korához. 
- Egész pontosan mit szeretnél tőlem? - tértem végre a lényegre. 
- Csak vigyázz a bátyámra.


2016. augusztus 4., csütörtök

Felejthetetlen nyár#26

- Szóval… - húztam jól el az első szót, mikor kettesben maradtam Sethtel. Szokás szerint én kísértem fel a szobájába, amit igazából pontosan tudhatott, hogy hol talál, de a szokás az szokás.
- Szóval?
- Gondolom, nem találunk olyan témát, ami mindkettőnket érdekelne – mondtam ki őszintén, és Seth arcára van írva, hogy teljesen egyetértett.
- Nobel díj? – próbálkozott a biztonság kedvéért.
- Passzolnám. Sum 41? – dobtam fel az én ötletem, de persze nem volt elég jó.
- Azt meg inkább én.
- Megyek, megkeresem Taliát – pattantam fel hirtelenjében.
- Én pedig… - kereste a megfelelő személyt, de tekintve, hogy itt olyan nem volt, inkább máshogy döntött. - Én itt maradok.
- Na, jó. Eszembe jutott egy jó kis társalgási ügy – fordultam vissza, Seth pedig érdeklődve várta a folytatást.
- Hallgatlak.
- Azt csiripelték a madarak, hogy volt neked egy barátnőd – foglaltam helyet a forgós széken.
- Akkor bizonyára azt is csiripelték, hogy már nincs – zárta le viszonylag túlságosan is hamar a beszélgetést Seth, de én nem adtam fel.
- Valahogy úgy képzellek el titeket, mint Percyt meg Penelopét a Harry Potterből – csevegtem tovább vigyorogva.
- Nem is értem, hogy ez miért lep meg – vágott egy pofát Seth.
- Várj! Te ismered a Harry Pottert? – döbbentem meg egy minutumra.
- Igen - érkezett a tömör válasz.
- És olvastad is? – faggattam tovább hitetlenkedve.
- Igen.
- Tehát tudod ki az a Percy?
- Tudom.
- Penelopét is?
Őt is.
- És Harryt?
- Jó ég, Lia! Mit gondolsz, ha ismerem a mellékszereplő Penelopét, akkor Harryt, hogy a fenébe nem? – bámult rám értetlenkedve Seth.
- Csak gondoltam jobb tisztázni – vontam vállat lemondóan.
- Tudom, hogy nem látszik, de én is voltam ám gyerek – magyarázta komoly fejjel Seth.
- Tudom, csak azt hittem ilyen kis és –nagy növényhatározókat olvastál – világítottam meg az álláspontomat szórakozottan.
- Azt is – javított ki Seth, majd elmosolyodott, én pedig tovább álltam.
- Hol van Seth? – Coop gyakorlatilag nekem rohant.
- Mióta érdekel téged, hogy hol van Seth? – vágtam döbbent fejet, Coop pedig csak a szemét forgatta.
- Az most mindegy – legyintett. – Fent van?
- A szobájában – bólintottam, majd értetlenül meredtem az elpályázó Coop irányába. Belé meg mi ütött?
- Lia! Lia! Seth fent van? – találkoztam össze Taliával is, aki szintúgy meglehetősen izgatottnak látszott, mint pár pillanattal előbb a bátyja.
- Mi van veletek? – Ezúttal már teljesen elképedt arcom lehetett.
- Majd elmesélem! – szólt még vissza Talia, de már rám se hederített, csak nyargalt felfelé a lépcsőn.
- Várj, már, Tal! – követte őt hasonlóan őrült tempóban Norbi, akit már inkább meg sem kérdeztem az eseményekről. Valaki értelmes után kellett néznem.
- Dex! – sétált mellém a legkisebb öcsi.
- Mondd – mélyesztette zsebeibe a kezeit és várakozásteljesen rám meredt.
- Mi ez a nagy felfordulás? – faggattam kíváncsian.
- Felfordulás? – adta a tudatlant Dexter.
- Mindenki itt rohangál fel és Sethet hajkurásszák – foglaltam össze tömören a történteket.
- Ja, hogy az. Itt van az exe – vont vállat Dex, amolyan „szerintem nincs ebben semmi izgalmas” stílusban.
- Mármint hol itt?
- A kapuban – biccentett az említett irányba a fejével Dex.
- Hogy a kapuban? – meresztettem a szemeimet Dexterre, bár lehet, hogy sokkal inkább a kapura kellett volna.
- Aha.
- És mit keres itt?
- Honnan kellene tudnom? – nézett rám úgy Dex, mint valami hülyére.
- Mondjuk, megkérdezhettétek volna? – ironizáltam szemforgatva.
- Nem mentünk ki – érkezett a válasz, ami mindent megmagyarázott.
- Mióta áll ott? – kezdett leesni a dolog.
- Fogalmam sincs.
- Miért nem engedtétek be?
- Miért kellett volna beengednünk? Egy idegent? – Jó ég!
- Milyen idegen, te nagyon hülye? Seth volt barátnőjéről beszélünk – hadonásztam egyszerre idegesen, ugyanakkor viccesnek vélve a helyzetet.
- Ne szólj bele, Coop! – robogott le a lépcsőn Seth, mögötte pedig az egész bagázs loholt.
- De hát nem látod tisztán a dolgokat – érvelt a testvér helyett Norbi.
- Ti nem láttok tisztán! – Azta! Seth kijön a sodrából? Micsoda ritka látvány.
- Ne már, bátyó! A rózsaszín köd… - próbálkozott Talia is.
- Milyen rózsaszín ködről hadoválsz te? Elég legyen! És ne kövessetek!!



2016. augusztus 2., kedd

Kosársuli, 16.rész

- Mit művelsz? – érdeklődtem meghökkenve, Konrád karjaiban trónolva.
- Felviszlek? – kérdezett vissza enyhén ironikusan. Oké, nyilván nem erre gondoltam, hiszen magát a cselekvést én is felismertem.
- Ment volna egyedül is – adtam be a durcásat, mire Konrád nemes egyszerűséggel elejtett. Azaz, hogy úgy tett, mintha elejtene, de az utolsó pillanatban „elkapott”. Kissé rémülten fontam a nyaka köré a karjaimat, ő pedig elégedetten mosolyogva nyugtázta a helyzetet.
A terem ajtaja előtt óvatosan letett a földre, majd kitárta előttem az ajtót és bementünk. Szerencsére a tanár elfogadta a késésünk indokát. Az enyémet meg is értem, na de Konrád. Elkésett, csupán jókor volt jó helyen. Mindenesetre én jól jártam vele, ezért jobbnak láttam nem firtatni dolgot. Úgy vettem észre, hogy nagyjából már az egész tantestület tudhatott a tegnap incidensről, mert gyakorlatilag magyarázkodnom sem kellett.
A nap további része meglehetősen egyhangúan telt. Konrád ugyan nem, de a lányok állandóan a nyomomban voltak, hogy segítsenek, ami igaz, kedves volt a részükről, csak egy kicsit felesleges. Többen érdeklődtek a hogylétemről, sőt, mi több, tanítás után az ofő is felkeresett, hogy tisztázza, ma meg holnap nem kell részt vennem az edzésen, inkább menjek haza pihenni. A jövő héten már örülne neki, ha legalább csak ott ülnék, mert már nekiállnak rendesen a dolgoknak. De jó.
- Hogy mész haza? – került mellém Konrád. Mostanában ebből állnak a beszélgetéseink. „Hogy jössz suliba” és „hogy mész haza”. Egy kicsit biztosan kötelességként tekint erre az egészre, mint csapatkapitány, akinek célja a játékosainak maximumos jóléte.
- A lábamon – feleltem egy hangyányit ingerülten, mert untam az egészet. Krisz, aki nem vágta le a dolgot, azonnal poénkodni kezdett a lassúságomon.
- Ja, Luca nem jön holnap suliba, mi meg nézzük, hogy hol van, merre lehet. Felhívom, és azt mondja, még csak úton van hazafelé – kacsintott rám Krisz röhögve.
Igazából ez nagyon klasszul jött most nekem, mert végre nem a sajnálatomon volt a hangsúly, így hát hálásan rámosolyogtam, még ha nem is feltétlen volt tudatában annak, mit is tett értem.
- Valós – vontam fel a szemöldökömet.
- Azért jobb volna, ha értesítenél valakit. Tudod, hogy ne várjunk – folytatta Krisz, mire a lányok is felnevettek.
- Na, elég. Elpályázunk – szólt közbe Konrád. – Király, szólj az edzőnek, hogy sietek vissza, de elkísérem Lucát egy ideig. Tudod, hogy még ma hazajusson.
Krisz bólintott, majd el is ment teljesíteni a kérést. Időt sem hagytak nekem ellenkezni. Konrád máris felkapta a táskámat, átölelte a derekamat és elindultunk.
A folyosón Klaudiába ütköztünk, aki bár valamiért nem szólt semmit, a tekintete mindent elárult. Ki fog nyírni.
- Szólj, ha álljunk meg – emlékeztetett Konrád már a suli kapujában.
- Rendben – válaszoltam csöndesen.
- Fáj?
- Persze. De az jobban zavar, hogy nem kosarazhatok - vallottam be, mert szinte biztos voltam benne, hogy ezt magától is kitalálta.
- Ezt meg tudom érteni. Egyszer eltört a bokám, vagy nagyon megrepedt, ki tudja már. De képzelheted, az milyen volt – mesélte, mire nem tudtam nem elvigyorodni.
- Szóval, bokasérült srác – köszörültem meg a torkomat, mire persze ő is azonnal nevetni kezdett.
- Nekem te ne beszélj, ma reggeli késős lány – vágott vissza huncutul.
- Felcserélődnek a szerepek – sóhajtottam eltöprengve.
- Mindenesetre ne izgulj. Gyorsan elrepül ez a két hét, addig sem fogsz unatkozni. Ahogy elnéztem ma, ezt senki nem hagyja neked – pillantott rám sokatmondóan.
- Speciel én néha jobban örülnék, ha nem lennék a középpontban – húztam el a számat.
- Tudom. Az arcodra van írva.
- Komolyan? – ijedtem meg.
- Úgy értem, nagyon édesen mosolyogsz, meg ilyenek, de valaki, aki átélt hasonlót, tudja, mi játszódik le benned – magyarázta Konrád.
- Jelen esetben te – értelmeztem a felállást.
- Jelen esetben én. Vagy akár Krisz is – folytatta.
- Krisz? – vontam fel a szemöldököm.
- Szalagszakadása volt. A térdében – avatott be Konrád. Gondoltam, hogy volt sérülése, mivel egy elég spéci térdvédőt hord az edzéseken, de nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly.
- Kész rokkant gárdát vettek fel – csóváltam a fejemet mosolyogva, mire Konrád jóízűen felnevetett.
- Az a lényeg, hogy igyekezz ne nyűgként felfogni ezt a nagy felhajtást körülötted. Gondolj arra, hogy milyen jó, hogy ennyien állnak melletted. Higgy nekem, sokkal nehezebb egyedül túl lenni rajta.
- Esetleg, neked egyedül kellett? – szaladt ki a számon, mert igazán érdekelt.
- Szerencsére nem – ingatta a fejét, de nem fejtette ki a dolgot, így inkább jobbnak láttam ráhagyni.
- Egyébként, honnan ismered Kriszt? – váltottam témát.
- Ezt majd a holnapi sétánkon mesélem el, bokasérült lány. Most muszáj mennem, már így is késni fogok. Még felraklak a buszra, onnan már nem olyan vészes hazajutnod. Jó lesz így?
- Hát persze! Nem szeretném, hogy sokat késs!
- És most jót tesz neked, hogy egy kicsit magad szenvedhetsz – kacsintott rám. Ekkor dobbant meg először igazán nagyot a szívem.



Következő rész:

2016. augusztus 1., hétfő

Kosársuli, 15.rész

Konrád szavaihoz hűen egészen hazáig kísért, és csak a kapunknál váltunk el. Nem invitáltam be, mert egy nem mertem, kettő már otthon voltak a szüleim, akik minden bizonnyal egy, halálra ijedtek volna a sérülésem miatt és kettő, és félreértelmezték volna a helyzetet.
Konrád kísérete nélkül is eléggé kiakadtak, hogy sikerült ismét leamortizálnom magamat, de persze jobban aggódtak a lelkiállapotomért, mintsem a bokámért.
Tény, hogy amint hazaértem és letelepedtem a szobámban, megrohamozott az ismerős érzés, miszerint megint nincs kosár egy ideig. Utáltam ezt az érzést, de valami elmondhatatlanul. Egészen eddig Konrád sikeresen elvonta a figyelmemet erről az egészről, viszont most, hogy egyedül maradtam, már messze nem volt olyan kellemes. Ezen még a szüleim egypercenkénti berohangálása sem segített.
Inkább kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamon és előkaptam a laptopom, megnyitva rajta a facebookot. Már minden osztálytársam az ismerősömmé vált az utóbbi napokban. Meglepődve láttam, hogy nem egy olvasatlan, új üzenet várt rám.
Eszti üzenete: Leander! Hogy vagy?? Úgy kiosontál az öltözőből, pedig haza akartunk kísérni!! Minden rendben?? Hamar írj!
Jól esett, hogy így aggódott értem, így gyorsan írtam neki egy választ.
Luca üzenete: Ne haragudj, Eu! Természetesen minden rendben, annyira nem vészes a sérülés, simán el tudtam jönni. Bocsánat, hogy olyan hirtelen mentem el. Azért köszönöm a felajánlást, holnap majd élek vele! J
Szinte rögtön érkezett a válasza.
Eszti üzenete: Rendben van, örülök neki! És szavadon foglak!! Most pedig pihenj sokat!
Luca üzenete: Úgy lesz!
A következő üzenet Csengétől jött.
Csenge üzenete: Luca! A jó ég áldjon meg, hát minek kell neked elszöknöd? Mindegy, láttam, hogy Konráddal mentél el. Ne félj, nem mondtam el senkinek, bár erősen kétlem, hogy miatta iszkoltál volna el előlünk. Hogy vagy?
Egészen más hangulatú levél, mint Esztié.
Luca üzenete: Szia, Csenge! Sokkal jobban vagyok, köszönöm. Igen, jól gondolod. Szó sincs róla, hogy Konrád miatt tűntem volna el, én mindenki elől meg akartam menekülni, csak sajnos előle nem sikerült.
Csenge is éppen fenn volt, ezért máris válaszolt.
Csenge üzenete: Jól van. Azért csak óvatosan! Eszti tiszta ideg volt.
Luca üzenete: Már beszéltem vele, minden okés. Köszi!
Csenge üzenete: Vigyázz magadra! Elhoznak reggel a szüleid kocsival? Mert megfenyegethetem apámat, hogy elmenjünk érted.
Luca üzenete: Ez kedves tőled, de szükségtelen! :D Elvisznek.
Csenge üzenete: Akkor rendben van.
Az utolsó üzenet feladója Dóri volt, ami igencsak meglepett.
Dóri üzenete: Szia, Luca! Hogy vagy? Remélem jól, és semmi komoly! J
Igazából nagyon jól esett, hogy érdeklődött.
Luca üzenete: Szia, Dóri! Köszönöm, sokkal jobban vagyok már, csak egy kis húzódás az egész. Hamarosan ismét pályára állhatok! J
Ez persze nem volt teljesen igaz, de hát mit számít ez. Dóri jelenleg nem volt aktív facebookon, így hát nem is reagált. Egy ideig még pörgettem a falamat, halálra unva magamat, és azon töprengtem, vajon mit szoktam csinálni ezeken a hosszú délutánokon.
Hát, igen. Kosarazni odakint az udvaron, zenét hallgatni, mászkálni a szobában, táncikálni, csupa olyat, amit most egyáltalán nem tudok.
Már éppen belefáradtam a gépen való semmik nézegetésébe, és pont le akartam csukni a laptopot, mikor felugrott egy újabb ablak. Azt gondoltam, Dóri az, de tévedtem.
Konrád üzenete: Bokasérült lány! Holnap hogy jössz suliba?
Mondanom sem kell, hogy ez szintén nem várt fordulatként ért, de azért hamar sikerült átlendítenem magam.
Luca üzenete: Késő srác! Apukám reggel elvisz kocsival, ha erre gondolsz.
Konrád üzenete: Pontosan erre gondoltam.
Luca üzenete: Tán zaklatni kívántál kora reggel?
Konrád üzenete: Most lebuktam.
Luca üzenete: Le bizony.
Erre már nem írt semmit, így hát egy kicsit mosolyogva hajtottam le a laptopomat.

Szeptember 4. Csütörtök

Apu valóban elvitt reggel, így hát senki nem mondhatta, hogy ezúttal nem mondtam volna igazat. Az első akadályba akkor ütköztem, mikor kis híján kiestem a kocsiból kiszállás közben. A második becsengetéskor ért el, a harmadik pedig akkor, mikor az első tíz lépcsőfokot nagyjából nyolc perc alatt sikerült megmásznom. Nos, nagyjából húszperces késés volt előreláthatóban.
- Csaknem segítségre szorulsz, bokasérült lány? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül.
- Gondolom, mondanom sem kell, hogy vajon mit keresel nyolc perccel becsöngetés után itt? – pillantottam sokatmondóan az órámra, majd hozzátettem. – Késős srác!
- Ugyan, neked most pont jól jön az én késésem – vigyorgott rám Konrád.
- Mire gondolsz? – értetlenkedtem, de addigra Konrád már utolért, és egy egyszerű mozdulattal felkapott, majd az ölében tartva engem felindult a lépcsőn.



Következő rész:
Előző rész: