2016. szeptember 30., péntek

Szegedollé, 26.rész

Már egy egész hét telt el a játék letelte óta, azóta a nagy balhés ofő óra óta. A legtöbben megbékéltek egymással és a kialakult helyzetekkel. A leginkább az segített mindenkin, hogy már nem kellett azt a bizonyos szerepet játszani, eltölteni időt azokkal, akikkel nem akartunk.
Naugh és én azonban azóta sem szóltunk egymáshoz, sőt még a szemkontaktust is sikeresen elkerültük. Persze, én titokban figyeltem őt, de ez már csupán részletkérdés.
- Jössz ebédelni, Dél? – kopogott az ajtómon Dodi.
- Máris – kaptam fel a telefonomat, és már kint is voltam a folyosón.
- Rántott gomba nap van – nyújtotta jobbját vigyorogva Dodi.
- Hála az égnek – karoltam bele játékosan. – Honnan tudod?
- Megbeszéltem év elején a konyhásnénivel, hogy egy nappal előbb értesítsen, ha rántott gomba várható – kacsintott rám huncutul, mire persze azonnal felnevettem.
- Ezt el is tudom hinni – bólogattam, már jól ismerve Dodit, aki bármire képes.
- Reméljük, nem krumplipürével adják – sandított rám féloldalasan Dodi.
- Pfuj – helyeseltem nevetve.
- Sziasztok, csajok! – pattantam a barátnőim mellé a sor végén.
- Szia! – köszöntött boldogan Evi, majd megölelt.
- Találkoztunk már ma – nevettem értetlenül, de azért igenis jól esett az az ölelés.
- Rántott gomba nap van – bökött az említett étel irányába Eni, és vetett rám egy sokatmondó pillantást.
- Tudom – vigyorogtam. – Éljen!
Miután mind rendeltünk, a szokásos asztalunk felé vettük az irányt, és helyet is foglaltunk. Szerencsére Naugh és én az asztal két felén ültünk, így nem nagyon kerülhettünk összetűzésbe.
- Neked miért van ennyi gombád? – ámultam, mikor Dodi lerakta mellém a tálcáját.
- Csak nagyon kedvesen mosolyogtam a konyhásnénire – kacsintott rám ismét Dodi, csak úgy, mint korábban.
- Nem igazság! Adj nekem is – nyúltam a tányér felé, de Dodi gyorsan elrántotta előlem.
- Az enyém! – harcolt, míg a többiek csak röhögtek rajtunk.
- Irigy vagy – törődtem végül bele, feladva a gombavadászatot.
- Majd kapsz, ha megetted azt, ami előtted van – ígérte Dodi komolyan.
 - Oké! – örvendeztem fellelkesülve.
- Persze, csak ha marad addig – tette hozzá, majd őrült tempóban elkezdte magába tömni a gombákat Dodi.
- Nem győzhetsz le – fogadtam el a hadüzenetet, megkezdve a csatát.
- Nem vagytok normálisak – ingatta a fejét röhögve Ol.
- Erről jut eszembe. Jövő héten lesz az a Halloween őrületes cucc – vetette fel Maci.
- Remélem, most nem azt várod, hogy örüljünk – hallottam Naugh viccelődő hangját, de jobbnak láttam nem felnézni.
- Teljesen egyetértek – csatlakozott barátjához Ol.
- Ne már, fiúk! MI van veletek? A Halloween tök klassz – ellenkezett Evi hevesen.
- Ez nézőpont kérdése – simította meg kedvesen barátnője fejét Ol.
- Mellesleg, – hagyta abba az evést Dodi – tudjátok, miért Hallowen a neve? – érdeklődött.
- Mert All Hallows’ Eve? – vonta fel a szemöldökét Eni, amolyan „ez egyértelmű” fejet vágva.
- Dehogy, ez csak mende-monda – legyintett Dodi. Látszott rajta, hogy nagy mesélésre készül, így fürgén elcsentem a tányérjáról egy rántott gombát.
- 1477. október 31-én vette be Mátyás magyar serege Bécset, és úgy köszöntötte őket, hogy „Hello Wien!” – magyarázta Dodi bőszen, mire mindenki értetlenül meredt rá. – Mi van, nem hiszitek?
- Inkább azt nem, hogy tudsz egy évszámot töriből – jelentette ki Eni.
- Vagy, hogy egyálalán ismered Mátyás királyt – kontrázott Maci.
- Nagyon vicces – nyúlt egy újabb rántott gombáért Dodi, azonban addigra szépen elcsórtam az összeset, és meg is ettem.
- Ez kínos – jelentette be Ol, akinek a jelek szerint ez a bejelentés már egészen hozzánőtt.
- Hol vannak a gombáim? – fordult felém megrökönyödve Dodi.
- Honnan tudhatnám? – kérdeztem vissza tele szájjal, elegánsan.
- Én… én szóhoz sem jutok – csóválta a fejét döbbenten.
- Én sem – vigyorodtam el. 


2016. szeptember 29., csütörtök

Kosársuli, 21.rész

Október 15. kedd

Konrád végül nem mondott sokkal többet az „eset” után. Szépen hazakísért, viszonylag elgondolkodva ballagtunk mindketten, így nem nagyon társalogtunk. A kapuban még egyszer, utoljára a szemembe nézett, aztán csak köszönt, és elment.
Otthon rengeteget agyaltam a történteken. Vajon, mire véljem az ölelést, vagy, hogy egyáltalán mit köszönt meg, és miért. Meg persze, a fő gond az volt, hogy akkor én most mit is érzek, és mit akarok. Végül arra kellett rádöbbennem, hogy szép lassacskán igenis megkedveltem Konrádot, és egy részem, ahogy ő fogalmazott, szeretné itt tartani, és magam mellett tudni.
Ahogy ott ültem az ágyamon, ölelve a hosszúkás párnámat, azt éreztem, beszélni szeretnék vele. Tudni, hogyan viszonyul most éppen az amerikai utazáshoz, még ha csak barátként is, de mellette szerettem volna lenni.
Előkaptam a telefonom, és megnyitottam a messengert, és hosszasan bámultam Konrád nevét, és mellette a pici, nem elérhető feliratot. Írjak, vagy ne írjak.

Másnap reggel, mikor apa felajánlotta, hogy elvisz, hirtelen nagyon erejem teljében éreztem magam, így azt feleltem, ma már menni fog egyedül is. Ugyan, a szüleim ódzkodtak az ötlettől, de végül beleegyeztek.
A suliba vezető úton folyamatosan azon töprengtem, vajon hogyan fogunk viselkedni egymással, vagy csak én vele.
Kedd révén matekkal kezdtünk, ezért biztos volt, hogy Konrád és én nem kerülhetjük el egymást. Hacsak nem jön be órára, vagy valamilyen oknál fogva elül mellőlem.
- Sziasztok, lányok! – értem utol barátnőimet a gimnázium kapujában.
- Szia, Lean! – köszöntött Eszti boldogan.
- Szia, Luca! – üdvözölt Csenge is.
- Mi újság? – érdeklődtem. – Miről beszéltetek éppen?
- Töriről volt szó – avatott be Eszti.
- Jaj, ne! Tényleg. Nem akarom – biggyesztettem le a számat, tudván, mi vár rám történelem órán.
- Ugyan, fel a fejjel! Az első matek – próbált meg felvidítani Csenge.
- Ettől miért lenne jobb kedvem? – foglaltam helyet a padomnál. Konrád még sehol nem volt.
- Mert Konrád mellett ülhetsz, Gergő helyett – magyarázta Eszti.
- Ennek valóban örülök – bólintottam finoman, mert nem akartam leleplezni magamat. Egyelőre előttük sem. Láttam rajtuk, hogy épp mondani készülnek valamit, azonban becsengettek, Dobos pedig óraműpontosággal érkezett, így mindenki elfoglalta a helyét.
- Jó reggelt, fiatalok! – mosolygott ránk kedvesen. – Gondolom borzasztóan boldogok vagytok, hogy most itt lehettek.
- Tanár úr! – jelentkezett bőszen Krisz. – Ma tetszik rajzolni egy olyan iszonyúan szabályos téglalapot?
Itt persze mindenki jót nevetett.
- Az attól függ. Előbb ellenőrizzük a házi feladatot.
- Elnézést a késésért – lépett be az ajtón Konrád szabadkozva.
- Semmi baj, fiam. Konrád, ugye? Megjegyeztelek. Kész van a leckéd?
Ajaj.
- Természetesen! Matekra megírtam – válaszolta büszkén Konrád, amin persze megint felröhögtünk.
- Valamiért kiváltságosnak érzem magam – dünnyögte Dobos szórakozottan.
- Nem véletlenül, tanár úr – vigyorodott el Konrád.
- Gyerünk, írd fel a táblára az első feladatot - intette Dobos jókedvűen.
Figyeltem, ahogyan Konrád ledobta a táskáját a tábla elé, majd előkapva a füzetét, lazán felfirkantotta a táblára a válaszokat.
Egy pillanat erejéig szándékosan megcsikorgatta a krétát a táblán, majd amolyan "jaj srácok, ne haragudjatok" fejjel fordult a padsorok irányába, de persze mindenki csak nevetett.
Meglepett, hogy helyes volt minden, amit megoldott. Krétás kezét olykor beletörölte fekete nadrágjának hátuljába, ezzel vicces, fehér nyomokat hagyott, melyek színben harmonizáltak kissé gyűrött pólójához. Időnként beletúrt sötétbarna hajába, mikor éppen a szemébe lógott. Mikor végzett, felkapta a táskáját, és hátra sétált. Hozzám. Vagy csak a padjához.
- Jó reggelt, bokasérült lány! – köszöntött egy gyönyörű mosollyal.
- Jó reggelt, késő srác! Szép szereplés volt. Egészen megleptél – dicsértem vigyorogva.
- Azért, mert hibátlan volt a leckém? – vonta fel a szemöldökét.
- Azért, mert egyáltalán volt leckéd – vágtam rá, mire halkan felnevetett.
- Legalább elkéstem – kacsintott rám.
- Hát legalább.
Konrád arcán, a szeme alatt egy kis, krétaporos, fehér csík húzódott, melyet gondolom az egyik hajtúrásnál kent oda. Neki még ez is jól állt, nem nézett ki hülyén vagy nevetségesen tőle, inkább aranyosan.
Képtelen voltam megállni, hirtelen odanyúltam, és finoman letöröltem a kezemmel. Egy pillanatra értetlenül bámult rám, aztán elkapta a kezem, és az ölébe ejtette.
- Csak egy kis kréta volt – dadogtam zavaromban.
- Köszi – felelte végül, majd elengedte a kezem, és a tábla felé fordult.
Olyan hevesen vert a szívem, hogy azt hittem, percek kérdése, és elájulok. Aztán persze sikerült lenyugtatnom magam, főleg, mikor nekem is ki kellett mennem feladatot oldani a táblához.
Kicsöngetés után Konrád azonnal felállt és átsorolt Krisszékhez, így engem rögtön letámadtak a lányok és kirángattak a folyosóra.
- Mi a fene van köztetek? – támadt le Csenge kíváncsian.
- Hogy mi? – kérdeztem vissza összezavarodva.
- Csak úgy izzik a levegő – vigyorgott rám eszelősen Eszti.
- Oh, csak egy kis kréta volt – utánozott engem Csenge, végig simítva Eszti arcát, a korábbi szituációt demonstrálva.
- Lányok! – szóltam rájuk, de közben magam sem bírtam megállni nevetés nélkül.
- Mesélj – kérték egyszerre.
Tudtam, hogy Amerika említése nélkül kell beszámolnom a dolgokról, így hát bele is kezdtem.
- Azta! – reagált először Eszti. – Akkor tetszik neked?
- Igen – bólintottam kissé elpirulva.
- És ha minden igaz, akkor te is tetszel neki – kombinálta a dolgokat Csenge.
- Ezt nem tudhatjuk – ellenkeztem heves fejrázás közepette.
- Jó. Akkor nekünk ez a tippünk – mutatott Esztire és magára Csenge.
- De nem biztos semmi – vágtam rá gyorsan, mert nem akartam hitegetni magam.
- Hé, Liliom szál! Indítani kéne angolra – intett nekem Dominik gúnyosan.
- Megyek, Dumbó – hagytam ott a lányokat.



Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/10/kosarsuli22.html 
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/09/kosarsuli20.html

2016. szeptember 26., hétfő

Kosársuli, 20.rész

- Merika? – kérdeztem vissza döbbenten, de sikerült az elején egy szépet csuklanom, így a szókezdő „a” valahol elveszett.
- Merika? - vágott értetlen fejet Konrád, azután jóízűen elnevette magát.
- Amerika – javítottam ki magamat fürgén. – Tényleg elmész?
- Megjegyezném, hogy eddig egy szóval sem mondtam, hogy elmegyek – mosolyodott el, majd dobott egy laza hárompontost.
- De gondolkodsz rajta – értelmeztem a helyzetet.
- Hogyne gondolkodnék – értett egyet egy aprót bólintva, majd a derekamnál megragadva elkísért egy közeli padhoz, és leültetett.
Fájó lábamat a padra fektette, aztán óvatosan ő is helyet foglalt.
- Azta – sikerült végül kinyögnöm valamit.
- Ja – biccentett Konrád.
- Na, jó. Csináljunk egy pro és kontra listát – vetettem fel hirtelen felmerült ötletemet, Konrád pedig kíváncsian fordult felém.
- Pro és kontra? – ismételt meg.
- Igen. Indítsuk a nehezével. Mi az, ami visszatart?
Arra lettem figyelmes, hogy hevesen dobogott a szívem. Most, hogy felmerült, hogy elutazna és esetlegesen „elveszíthetem”, úgy éreztem, én ezt nagyon nem akarom. Talán már nem csak úgy, mint egy barát. Talán már túlságosan is ragaszkodni kezdtem hozzá, viszont azt szerettem volna, ha a legjobb lenne neki.
- Nem is tudom – ingatta a fejét elgondolkodva. – Fiatalnak érzem még magam ehhez.
- Ezt hogy érted?
- Itt hagyni a családom, az otthonom, a barátaim és kimenni teljesen egyedül külföldre. Gimi után oké, de most… – magyarázta Konrád a semmibe meredve.
- Most nem – fejeztem be a mondatát, megértve, mire is célzott mindezzel.
- Most nem.
- Ugyanakkor? – vártam ezúttal a pro érveket.
- Ugyanakkor ez egy páratlan, lehet, hogy soha vissza nem térő lehetőség.
- Ezzel nem tudok ellenkezni.
- Te mit tennél a helyemben? – nézett mélyen a szemembe Konrád, az őszinte véleményemet várva.
- Komolyan fogalmam sincs – feleltem hosszas töprengés után. – Szerintem itt maradnék.
- Miért?
- Nem mernék kimenni - vallottam be őszintén. – De figyelj. Ha most kaptál egy ilyen ajánlatot, sanszos, hogy nem ez volt az egyetlen alkalom.
- Ez eléggé úgy hangzik, mintha marasztalni próbálnál – pillantott rám jelentőségteljesen Konrád.
- Én nem… - kezdtem volna ellenkezni, de Konrád rögtön közbevágott.
- Féltesz Merikától, bokasérült lány?
- Nem, dehogy!
- Akkor a merikaiaktól?
- Ez egyáltalán nem vicces – vágtam szemrehányó arcot, de persze azért valamilyen szinten mókásnak tartottam a félresikerült merikais kijelentésemet.
- Hogyne volna az. Talán azért aggódsz, mert nem tudok merikaiul? Sőt, még angolul se nagyon. Vagy éppen ngolul – merengett el Konrád szórakozottan.
- Én nem akarlak visszatartani, vagy ilyesmi – próbáltam meggyőzni Konrádot vagy éppen magamat.
- Dehogynem! Lehet, hogy máris a szívedhez nőttem, bokasérült lány?
- Én…
- Ezért nem akarsz elengedni? – kombinált Konrád.
- Ne felejtsük el, hogy te is alaposan hezitálsz – emlékeztettem, hátha ez segít rajtam, de persze egész mást ragadott ki, mint amit üzenni akartam.
- Szóval akkor beismered. Itt akarsz tartani – vádaskodott komoly képpel, de mégis viccelve.
- Elég, jól van. Hagyd abba – tornáztam fel magamat állásba.
- Csak nem tetszem neked, bokasérült lány?
Ez volt az a pont, ahol nem bírtam tovább.
- Inkább hazamegyek – fordítottam hátat Konrádnak, azzal a tervvel, hogy akkor szavaimhoz hűen is teszek.
Egy minutummal később Konrád megragadta a csuklómat, ezzel visszatartva engem. Majd kezeivel hátulról átkarolta a derekamat, homlokát pedig a bal vállamra támasztotta.

2016. szeptember 24., szombat

Szegedollé#25


*hat nappal korábban*


- Ki az? – szóltam ki, rögtön a kopogás után.
- Gyerünk, Snádi! Engedj be! – verte az ajtómat nagy erőkkel Naugh.
- Minek? – sétáltam az ajtó elé, majd homlokomat fájdalmasan nekidöntöttem.
- Beszéljünk – jelentette ki Naugh. A jelek szerint ezt valamiféle parancsnak szánta, mert a kérdő vagy éppen kérő hangnem alaposan elmaradt.
- Bahh – tártam ki végül az ajtót, ő pedig se szó, se beszéd nélkül becsörtetett.
- Van itt valaki? – nézett körbe Naugh kutakodóan. Úgy tűnt, keres valakit, nem pedig a nagy általánosságban kérdezi.
- Nem tudok róla – forgattam a szememet unottan, illetve megjátszva az unottat. Közben minden erőmmel azon voltam, hogy ne ájuljak el már csak az illatától.
- Hallgass meg! – állt elém Naugh, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva. Fájna, ha legalább odatenné, hogy kérlek?
- Mit szeretnél? – hajtottam le a fejemet, mert már képtelen voltam állni a pillantását.
- Tisztázni néhány dolgot – csúsztatta két ujját az állam alá, finoman felemelve velük az állam.
- Tisztázni? – vontam fel a szemöldököm értetlenül.
- Igen.
- És ha én nem akarok semmit sem tisztázni? - préseltem ki magamból a szavakat. Olyan magabiztosnak tűnt, csak tudnám, mire a nagy önbizalom. Velem nem fog kénye kedve szerint játszani.
- De akarod – lépett még közelebb Naugh.
Túl közel volt. Egyszerre volt fantasztikus érzés, hisz mindig ilyenekről ábrándoztam, ugyanakkor messze nem volt tökéletes. Nem lehetett az.
- Nem! Nem akarom! – fordultam volna el, nehogy meglássa a könnyeimet, de elkapta a csuklóm, ujjait erősen köréfonta, ezzel visszarántva engem.
- Adél, muszáj tudnod!
- Elég már! Hagyj engem békén! - harcoltak ellene, már alig hallva a szavait. - Eressz el!
- Mi folyik itt? - nyitott be Dodi, majd nagyjából egy másodperc alatt felmérte a helyzetet. Bizonyára teljesen rosszul.
- Engedj - ráztam végre le Naugh kezét, aki Dodi jöttének hatására engedett a szorításon.
- Minek avatkozol bele? - mordult Dodira. Csak álltam ott, mint akinek a földhöz szögelték a lábait, meg sem bírtam mozdulni.
- Minden rendben? - húzott magához finoman Dodi.
- Persze - szedtem össze magamat, majd tüntet
ően hátat fordítottam Naughnak, államat Dodi vállára fektetve.
- Mit m
űvelsz, haver? Tőletek zeng a folyosó - viccelődött Dodi, azonban éreztem rajta, hogy feszült.
- Semmi közöd hozzá. - Naugh úgy t
űnt, nem tágít.
- Nekünk kellene veszekednünk - biccentett felém Dodi, az of
ő feladatára célozva.
Igaza volt. Mi voltunk a váló félben lév
ő pár, akik folyamatosan vitáztak a dolgok alakulásán. Most mégis úgy éreztem, Dodi az egyetlen, aki megmenthet engem, és vigyáz rám.
- Ne gyere nekem azzal a hülye játékkal - ingatta a fejét Naugh.
- Ugyan, haver. Velem mi bajod? - tartotta fel védekez
ően két kezét Dodi.
- Most éppen az, hogy itt vagy - felelte Naugh kissé megvet
ően.
Ez meglepett. Hisz
ők ketten a játéktól eltekintve is jó barátok voltak, most pedig úgy láttam, hatalmas űr tátongott kettejük között. Dodi finoman visszahelyezte egyik kezét a derekamra, míg a másikat a zsebébe süllyesztette.
- Elmehetek, ha gondolod - ajánlotta Dodi.
- Így gondolom - vágta rá azonnal Naugh, majd kezeit karbafonta a mellkasa el
őtt.
- Gyere, Adél - fogta meg a kezem Dodi, és az ajtó felé indult, én pedig csak hagytam, hadd vezessen. Ha rajtam múlott volna, rögtön megfordulok, és Naugh karjaiba vetem magam.
- Rendben van, Blitz. Ahogy akarod - hallottam meg Naugh gúnyos hangját a hátam mögül. - De ne hidd, hogy majd feladom - szólt még vissza a folyosóról.

*jelenben*

Naugh nem szólt már semmit. Úgy tűnt, ő sem akar vitázni, mintha nem lett volna hozzá kedve. Néztem, hogyan mered maga elé. Tekintete nem sok jót sejtetett, haja kissé a szemébe hullott, fejét kissé előredöntve tartotta.
Ahogy őt figyeltem, arra gondoltam, mennyire hiányzik. És milyen kiábrándító volt a múltkori műsora. Viszont az a kis mondat, az a kijelentés, amit nekem szánt, azóta is visszhangzik a fejemben.
„Ne hidd, hogy feladom."
A kérdés csak az, hogy mit.


Jó, azért ennyire nem volt durva a vita :D
Következő rész: 
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/09/szegedolle26.html
Előző rész: 
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/08/szegedolle24_28.html