2017. január 30., hétfő

Kosársuli, karácsonyi különkiadás, 3.rész (31.rész)

December 12., Péntek

Konrád üzenete: Ébren vagy még, bokasérült lány?
Rezdült meg a telefonom a sötétben hajnali fél egykor.
Luca üzenete: Aha.
Írtam vissza fürgén minimalizálva a fényer
őt.
Konrád üzenete: Akkor öltözz melegen, és gyere ki.
Luca üzenete: Hol vagy?
Konrád üzenete: A ház el
őtt, a lépcsőn.
Érkezett a válasz, mire rögtön felpattantam és óvatosan kimásztam Csenge és Eszti közül.
- Hova-hova? - suttogott Csenge érdekl
ődve.
- Konrád hívott - tartottam felé a telefont, gyorsan átfutotta a sorokat, majd bólintott.
- Fedezlek, ha kell.
- Köszi - súgtam, majd felkapva a kabátom, kiosontam.
Konrád tényleg a lépcs
őn üldögélt, fekete farmerben, sötétkék kabátban és sapkában. Kezeit a zsebébe süllyesztette, lábait előre nyújtva várakozott.
- Szia - léptem mellé, mire felnézett.
- Szia - mosolyodott el, aztán felállt, kivett a feneke alól egy párnát és lerakta elém.
- Köszi - foglaltam helyet mellette dideregve.
- Fázol?
- Egy kicsit - vallottam be, ugyanis a kabát alatt nem sok réteget viseltem.
- Mondtam, hogy öltözz fel rendesen - ingatta a fejét Konrád kibújva kabátjából és a hátamra terítve azt.
- Ne! Így te fogsz fázni - ellenkeztem hevesen, de persze leállított.
- Én felöltöztem rendesen - mutatta meg a rétegeit. Egy sötét kapucnis pulcsiban volt, alatta két hosszúujjúval, pólóval és atlétával.
- Köszi - hálálkodtam, mert máris meleget éreztem.
Konrád lekapta sapkáját és a fejemre húzta, és helyette felvette a kapucniját.
- Szívesen.
- Ez a tied - rántottam hirtelen el
ő a kis csomagot a kabátom zsebéből, amit még a szobában tettem bele.
- Csaknem? - szaladt fel a szemöldöke, majd finoman elmosolyodott.
- Boldog Karácsonyt! - mondtam hülyén feltartva a hüvelykujjaim, Konrad pedig nevetve elvette az ajándékomat.
- Köszönöm - kezdte bontogatni. A csomagban egy telefontokot talált, fekete alapszínnel, rajta egy elmosódott amerikai zászlóval és egy sötét, amolyan NBA lógó jelleg
ű éppen dobó figurával.
- Ha nem tetszik, mondd meg nyugodtan - hajtottam le a fejemet pironkodva.
- Ez valami célzás lenne? - forgatta a tokot komoly fejjel, mire elröhögtem magam.
- Dehogy!
- Amerikába akarsz küldeni? Ez az egész a kis vitánk miatt van? - folytatta hüledezve.
- Jaj, hagyd már abba - böktem meg a vállammal a vállát, Konrád pedig el
őszedte a telefonját, és rápattintotta a tokot a hátuljára.
- Nagyon tetszik - állapította meg. - Férfias.
- Örülök neki - bólintottam.
Konrád egy ideig még vizslatta a telefont meg a tokját, végül pedig a zsebébe rakta a kezeivel együtt.
A mozdulata következtében nem tudtam, mit csináljak, így fázó kezeimet Konrád rajtam terül
ő kabátjának zsebébe süllyesztettem.
Azonban az egyik zseb nem volt üres, egy kis dobozkát találtam benne.
- Hát ez? - kaptam el
ő kíváncsian, Konrád viszont csak vállat vont. Finoman felnyitottam a doboz tetejét. Benne egy gyönyörű ezüst színű karkötő lapult, rajta egy kosárlabda alakú medállal.
Konrád kivette a dobozból az ékszert, egy kicsit felt
űrte ruháim ujját, majd összekapcsolta a csuklómon a karkötőt. 
- Erre ment ki az egész? Ezért adtad nekem lovagiasan a kabátod? – ingattam a fejemet hitetlenül.
- Sejtettem, hogy a dolgok így alakulnak majd – csettintett a nyelvével, mire elfintorodtam.
- Sejtetted, mi? – ismételtem meg nevetve.
- Boldog Karácsonyt, Bokasérült lány! - nézett mélyen a szemembe.
- Boldog Karácsonyt, Kés
ő
srác! - mosolyodtam el, Konrád pedig hozzám hajolt, száját az enyémre tapasztva.


2017. január 27., péntek

Az ismerős idegen

Sietve szálltam le a buszról, felhúzva csíkos kötött sapkámat.
- Hé, te lány! - szólt valaki mögöttem. Ki ne nézne vissza erre? Akár nekem is címezhették, hiszen jómagam is lány vagyok.
Tétován fordultam meg, miközben a busz elhagyta a megállót. Egy velem egykorú srác állt velem szemben, úgy rémlett, mintha mellettem ült volna a buszon.
- Igen? - vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Ezt az ülésén hagytad - forgatta ujjai között a bérlet tokom.
- Bakker! - szaladt ki a számon. - Illetve, hoppá - javítottam ki magamat fürgén.
- Gondoltam, még szükséged lehet rá - vigyorgott a srác, maximálisan kihasználva nyomorult helyzetemet.
- Köszönöm - vettem át a kék tokot.
- Szívesen - felelte, majd kezeit a zsebeibe süllyesztve, várakozás teljesen bámult rám.
- Segíthetek még valamiben? - érdekl
ődtem értetlenül.
- Úgy tudom, a megtalálónak mindig jutalom jár - közölte a fiú komoly képpel.
- Tehát csak a jutalom reményében hoztad utánam a bérletem? - húztam össze a szemem vádlón.
- Mi másért?  - tárta szét a karjait. - És még a buszom is elment.
- Miféle jutalomra gondoltál? - sóhajtottam tehetetlenül.
- Kezdetnek meghívhatnál ebédre - biccentett a közeli meki irányába.
- Legyen - egyeztem bele, mivel sem szociopatának, sem
őrült sorozatgyilkosnak nem tűnt, viszont annál inkább helyesnek bizonyult.
Barna haját nagy részben egy baseball sapka takarta, kék szemei meglehet
ősen meggyőzően csillogtak. Egyszerű, sötétebb kék csőfarmert viselt, szürke pulcsival és zöldes kabáttal. Valamiért annyira ismerősnek tűnt.
- Most vagy nagyon udvarias vagy, vagy csupán egészségtelenül összesz
űkült gyomorral rendelkezel - raktam le a tálcát, majd helyet foglaltam a fiúval szemben.
- Szerintem meg te eszel egészségtelenül sokat - biccentett az adagomra.
Míg az én felemen két sajtburger, egy nagy krumpli, kóla és almás pite tornyosult,
ő csupán két csibeburger fresht kért.
- Ma még nem ettem - vallottam be így három fele.
- Hogy hogy? - hajtogatta szét az els
ő burgerének csomagolását a fiú. A kérdés olyan természetesen hagyta el a száját, mintha teljesen rendben volna, hogy előbb tudakol ilyen dolgokat, mint mondjuk a nevemet.
- Tegnap ellopták a bankkártyám, és eddig intézkednem kellett - magyaráztam sóhajtva.
- Tehát, erre tekintettel, úgy határoztál, hogy tanulva az esetb
ől, ma meg elhagyod a bérleted - vetett rám egy sokatmondó pillantást a fiú.
- Az ügyintézés a második hobbim - húztam mosolyra a számat.
- Gondolom az els
ő a dolgok elhagyása - tippelt a srác komoly arccal.
- Valahogy úgy.
Az étkezés további része csendben telt. Nagyjából egyszerre végeztünk, fene tudja, hogyan.
- A részem - nyomta a kezembe a fiú a pénzt.
- Nem úgy volt, hogy... - kezdtem, de közbevágott.
- Ilyen kis tettért nem érdemlek két hamburgert - mondta mosolyogva, miközben elvitte a tálcát a kukákhoz, én pedig követtem.
- Ha ezen múlik, itt hagyom a telefonomat is, hogy meghívjalak még kett
őre - vágtam rá gondolkodás nélkül, a srácnak meg felszakadt a szemöldöke és kérdően nézett rám.
- Ez hülyén jött ki. Úgy értem, elég sovány vagy - pontosítottam.
- Ez is hülyén jött ki - tárta ki el
ő
ttem az ajtót.
- Igaz. Felejtsük el - bólintottam azonnal.
- Legközelebb majd többet eszek - ígérte.
- Legközelebb?
- Nyilván kénytelen leszek még párszor leszállni miattad a buszról.
- Ideje lenne vigyázni a dolgaimra - hümmögtem szórakozottan.
- Hát, nem ártana, te lány.
- Sarah vagyok. Sarah Green - tettem hozzá.
Jason McCoy  - nyújtotta a jobbját és kezet ráztunk.


Halo! J Ennek a sztorinak az volna a különlegessége, hogy ez a bizonyos Jason McCoy a Sky Wondervood sztoriban szereplő Sky Wondervood bandának a gitárosa, és Sky egyik legjobb barátja, ha esetleg még dereng valakinek halványan valami, mert már olyan régen volt. Remélem tetszeni fog.

2017. január 21., szombat

Ütközés, 1.rész

- Ugyan Asen, ne csináld már ezt! - mered ram dühösen Iris. Megint bele akar rángatni valami oltári nagy hülyeségbe, holott pontosan tudja, hogy nekem ez nem buli.
- Én nem csinálok semmit. Nem akarok elmenni és kész - vitatkozom vele ma már kábé hatvanadszorra lejátszva ezt a beszélgetést.
- De King is ott lesz, tudod, hogy szeretem - vág szenvedő arcot, majd drámaian a szívére teszi a kezet.
- Akkor hát menj el es szeresd ott is - vigyorodok el. Iris elgondolkodik, majd arca egy pillanatra megmerevedik, majd felveszi a mindentudó ábrázatát.
- Tudod, hogy nem jelenhetek meg egyedül - mondja, erősen kihangsúlyozva az első szót.
- Menj Kinggel - dobom fel ezt a nyilvánvalóan zseniális megoldási tervet.
- Az nem fog összejönni. Ő a haverjaival megy - magyarázza Iris, én pedig inkább hallgatok, mintsem, hogy elmondjam a véleményem a srácról.
- Kérlek, As! - mereszti rám kiskutya szemeit, és ez azon jeles alkalmak egyike, mikor inkább veszteség, mint haszon egy hugi.
- Rendben - egyezek bele, már csupán azért is, hogy végre kimenjen a szobámból és békén hagyjon tanulni.
- Köszi!! - visít fel, majd hála az égnek kirohan, bizonyára azzal a szándékkal, hogy felhívja Kinget.
 Nem hiszen el, hogy elrángat egy gimis buliba, már nem is tudom, hanyadszorra, csak azért, mert szerinte "menő", hogy én már egyetemista vagyok. Félreértés ne essék, mindig visszakapom a felé nyújtott szívességeket, azért ennyire nagylelkű még én sem vagyok.
- Beszéltem Camival, teljesen oda van meg vissza, hogy mégis elmegyek a buliba! - ront be ismét a szobámba a húgom.
- Mi van? - kérdezem egy csöppet megrökönyödve.
- Camille! A legjobb barátnőm!  Örül, hogy elmegyek - magyarázza Iris, mintha szimplán hülye lennék, azért nem értem a szavait.
- Úgy értem, minek rángatsz el, ha Camille is megy? - pontosítok.
- Ő már mással megy - jelenti ki Iris, olyan hangsúllyal, mint aki teljesen egyetért az álnok legjobb barátnő döntésével. Soha nem fogom megérteni a gimnazista lányokat, pedig alig másfél éve még én is egy voltam közülük.
- És ez valami etikett féle, hogy csak kettesével mehettek? - érdeklődöm némi ellen a hangomban.
- Jesszus, Asen! Néha annyira értetlen tudsz lenni!
 Tessék! Azok után, hogy őt lerázzák a barátai, és nekem kell kísérgetnem mindenféle bulikba, még én vagyok az értetlen!
 - Bocs! - felelem amolyan "nekem mindegy, csak hagyj már" vállrándítással.
[…]
- Remélem, most boldog vagy! – morgok s buli ajtaja előtt.
Csak úgy dübörög odabent a zene, hogy még így házon kívül is meg lehet süketülni.
- Ugyan, Asen! Ne legyél már ennyire elzárkózott – mered rám olyan arckifejezéssel a húgom, hogy kedvem támad itt, helyben leütni.
- Erre inkább nem is válaszolok semmit – felelem végül, hosszas töprengés után, miképpen is teríthetném ki itt, most azonnal.
- Egyébként, mi ez a kinézet? Nem tudnál egyszer az életben szoknyát fölvenni, főleg, mikor buliba mész? – folytatja az ócsárlásomat.
- Szórakozol velem, Iris? Azért vagy itt, mert eljöttem veled, úgyhogy vagy hallgass el, vagy indítsunk haza – osztom ki, mire persze rögtön elhallgat. Legalábbis egy időre.
- Oké, jól van. Jól nézel ki nadrágban is – tárja szét a kezeit lemondóan.
- Még szép – nyugtázom végignézve magamon.
Egy fekete, koptatott térdű farmert viselek, egy fehér hosszúujjú haspólóval, bőrdzsekivel és vászoncipővel. Ellenben Iris egy fehér, ujjatlan ruhában van, és magassarkú szandálban. Ha nem lenne mindkettőnk haja ugyanolyan világos barnás-szőkés, és szemünk kék, senki nem jönne rá, hogy testvérek vagyunk. Aminek alkalomadtán mindketten nagyon tudnánk örülni.
Iris még megigazítja a szoknyájának alját, majd becsönget.
- Császtok, csajok! Mi a szitu? Hello, Irisem! – karolja át azonnal a húgom vállát az ajtót nyitó King, én pedig csak magamban forgatom a szememet.
- Szia, bébi! – üdvözli pasiját Iris.
- Helloka, As! Dögös vagy – int nekem is King, mire felszalad a szemöldököm.
- Szia, bébi – dünnyögöm szórakozottan, de addigra már el is tűnnek a tömegben.
Minden buliban ez az a pillanat, amikor elgondolkodom, minek is jöttem ide, és most, hogy Iris itt is hagyott, miért nem mentem még haza.
Azonban nem egyszer fordult elő, hogy a húgomnak szüksége volt rám, és minden ellentétünket félretéve a testvéri kötelék megkívánja, hogy ilyenkor itt maradjak és vigyázzak rá, hiszen ő is mindig falaz nekem anyáéknál, mikor későig kimaradok otthonról.
A konyhába lépve eloldalazok néhány botrányos dolgot művelő tini csoport mellett, majd megállok az italokkal telepakolt bárpultszerűség előtt.
- Mit adhatok? – pattan elém egy srác a pult túloldalán.
- Mi vagy te, a pultos? – mustrálom kíváncsian, hiszen nem egy szórakozóhelyen vagyunk.
- Ez csak amolyan önkéntes hobbi – vigyorodik el a srác, aztán fürgén tölt nekem egy pohárba bort és vizet, majd átnyújtja a pult felett.
- Ilyen fröccsös típusnak nézek ki? – érdeklődöm, átvéve az italt.
- Inkább olyannak nézel ki, aki nem azért van itt, hogy a föld alá igya magát – pontosít a srác rám kacsintva.
- Bizonyára sokszor csinálod ezt – bólogatok elismerően a helyes megállapításra célozva.
- Valami olyasmi – ért egyet, miközben átrohan a másik szélre, hogy kiszolgáljon egy lányt, aki harmadszorra önti mellé az italát.
- Dobj már meg egy sörrel, tesó! – „kéri” a mellettem álló hatalmas darab csávó.
Elnézve az ide-oda rohangáló fiút, és mivel amúgy sincsen más dolgom, szépen átsétálok a pult túlsó oldalára és egy üveg sört nyomok a hústorony kezébe, aki szó nélkül elsétál.
- Szívesen – szólok utána, de persze meg se hallja.
- Köszi – mosolyog rám hálásan a pultos srác,  mire vállat vonok.
- Segítenék, ha gondolod.
- Hálás vagyok, szépségem – villant rám egy futó mosolyt, majd lohol is tovább.

2017. január 12., csütörtök

Felejthetetlen nyár#30

- Nem megyünk el valamilyen fesztiválra? – huzakodott elő vacsora közben zseniálisnak vélt ötletével Talia, mire döbbenten fordultam felé.
- Nincs ehhez egy kicsit késő? – vontam fel a szemöldököm, a többiek meg szinte azonnal kiröhögtek, Coop még a galacsinná gyűrt szalvétáját is a fejemhez vágta.
- Dehogy, Leah. A VOLT még nem is volt – vigyorgott a hülye viccén.
- Addig még lehet bőven jegyet venni – értett egyet Norbi, máris telefonján nézegetve az árakat.
- Annyira fölösleges ezt nézegetned – vette ki a bátyám kezéből a készüléket Dex, majd felkapta a hozzám dobott galacsint, és visszahajította Coopnak.
- Miről beszélsz? – kapálódzott Norbi, próbálva visszaszerezni a mobilját, de Dexter eltakarta a szemeit, majd az asztal alatt a zsebembe tuszkolta a telefont.
- Minden évben eljátsszuk ezt – felelte elvéve a kezét Norbi arcáról.
- Mi az, hogy ezt? – háborodott fel Tal.
- Hármatok közül valamelyikőtök felveti, hogy nem megyünk e el fesztiválozni, általában a két hülye egyike – biccentett a hadakozó Coop és Norbi felé a fejével Dex.
- Tudom, hogy nálad van! – lapogatta Coop zsebeit Norbi.
- Hogy lenne már nálam, nem is én vettem el!
- Végül aztán mindig megállapodunk, hogy majd jövőre elmegyünk, ugyanis addig tanakodunk, míg elmegy a nyár – fejezte be magyarázatát Dex, én pedig felröhögtem.
- Nem érdemled meg a szalámit, te tolvaj – kapta le Coop kenyereiről a szalámikat Norbi, és fürgén a szájába tömte őket. Coop először meghökkenve figyelte, majd elszomorodott, végül pedig elkapkodta Norbi paradicsomszeleteit, és elégedetten vigyorogva megette őket.
- Ennyit rólad.
- Hah! Abból van egy csomó – vett el egy másikat a tálból Norbi, Coop pedig kénytelen volt észrevenni, hogy bizony a téliszalámi viszont elfogyott.
- Most mi legyen? – emelte rám kiskutya tekintetét, tőlem várva a megoldást.
- Majd holnap veszünk a boltban – simogattam meg szőke fürtjeit, mire boldogan bólogatni kezdett.
- Akkor megvehetjük a VOLT jegyeket is – lelkesült fel Talia.
- A CBA-ban? – kapta fel a fejét Norbi, de mivel tele volt a szája szalámival, ez körülbelül így hangzott: „ahééávan?”
- Nyilván nem – kólintotta fejbe a sóval a bátyámat Talia.
- Szavazzunk hát. Ki akar elmenni a VOLT-ra? – bocsájtotta szavazásra a kérdést Talia, mire Dexen és rajtam kívül mindannyian feltették a kezüket.
- Akkor elmegyünk – jelentette ki Cooper, szalámik után kutatva a hűtőben.
- Ez így nem teljesen fair – röhögtem el magamat.
- Inkább ti elmentek, mi maradunk – közölte Dexter, én pedig döbbentem kapom felé a fejemet.
- Az úgy nem jó – húzta el a száját Norbi, arcát Dexterhez nyomva. – Nélküled semmi nem az igazi – búgta drámaian, amin persze mind elnevettük magunkat.
- Ebben egyetértek – simította meg a vállamat Talia mosolyogva.
- Lia! Miért nem akarsz jönni? – támadt nekem a bátyám kérdően.
- Most éppen nem bővelkedem feles ötvenezer forintban – mondtam ki őszintén.
- Ez elfogadható indok – viszonozta a korábbi fejsimizást Coop. - Dexter?
- Én nem akarok feles ötvenezret költeni – von vállat Dexter, ezzel jelezve, hogy pénze van, csak nem erre szánja. – Idén már voltunk egy fesztiválon – emlékeztetette a testvéreit.
- De nem magyaron! – ellenkezett Talia.
- Ez csak egy hét, srácok. Még annyi se. Mi ez az egész három hónaphoz viszonyítva? – érvelt Dexter.
- Egy hét. Még annyi se – válaszolta meg a kérdését Norbi, mire Talia ismét tarkón vágta.
- Menjetek el nyugodtan – bíztatta őket Dexter, viszont bennem erősödött a ’mégis el kéne mennem’ érzés, a ’kettesben maradok Dexterrel egy hétig’ érzéssel szemben. 
- Nem is tudom – fintorgott Talia, kezdve a bizonytalanságot.
- Tényleg drága – vakargatta a fejét elgondolkodva Norbi.
- Mi lenne velem szalámi nélkül – jegyezte meg Cooper.
- Mint mondtam, minden évben ez van. Úgysem mennek el – hörpintett bele az italába Dex, aztán bátorítóan rám kacsintott.