2016. október 27., csütörtök

Szegedollé halloween-i különkiadás előzetes

Kedves olvasóim!

Mostan egy Szegedollé halloweeni különkiadásával jelentkezem, ennek a néhány résznek beharangózójaként született ez a kis előzetes videó. Hátha meghozza a kedvetek, egy kicsit elfelejtitek a KOCA-t és szurkoltok Adélnak is.
Jó szórakozást kívánok hozzá, remélem tetszeni fog!!!


2016. október 26., szerda

Kosársuli, 24.rész

- Szóval, döntöttél – ismételtem meg Konrád kijelentését.
- Igen – bólintott, miközben ismét megindult.
- És hallhatom? – érdeklődtem halkan, erőtlenül. Nem akartam ennyire gyengének is kiszolgáltatottnak látszani előtte, de nem tudtam úrrá lenni a szomorúságomon és csalódottságomon.
- Mit gondolsz, miért jöttem ide? – mosolygott rám sokatmondóan.
- Ezt akkor igennek veszem – préseltem ki magamból ezt a néhány szócskát.
- Helyes – biccentett.
Lehajtott fejjel, a cipőm orrát vizslatva haladtam Konrád mellett. Szótlanul buszoztunk, metróztunk, meg miegymás. Mikor már a suli felé haladtunk, Konrád egyszer csak megragadta a kezemet, ujjait az enyémekre kulcsolta és elhúzott egy másik irányba.
Inkább meg sem tudakoltam, hogy hova visz, csak hagytam, hogy vezessen.
A kosárpályán lyukadtunk ki, ahova már egyszer elhozott.
Konrád leültetett egy padra, majd elengedve a kezemet, ő is helyet foglalt velem szemben.
- Most akkor elmondod, hogy mire jutottál, vagy csak azt akarod elérni, hogy együtt késsünk el? – vontam fel a szemöldököm. A megjegyzésemet persze Konrád sem tudta mosolygás nélkül hagyni.
- Is-is – kacsintott rám játékosan, aminek következtében egy hangyányit javult a kedélyállapotom.
- Meddig húzod még ez időt? néztem rá várakozásteljesen.
- Talán izgulsz? – fúrta tekintetét mélyen az enyémbe.
- Hogy a fenébe ne izgulnék? – fakadtam ki, talán egy csöppet hisztérikusan.
- Nyugi, bokasérült lány – tette fel védekezésképpen a kezeit Konrád. – Mitől félsz inkább, hogy elmegyek vagy, hogy itt maradok? vonta fel a szemöldökét játékosan.
- Hogy itt maradsz – fintorogtam, arra a pár pillanat erejéig még poénkodva.
- Ez nem túl kedves azzal a sráccal szemben, aki heteken át kísérgetett mindenfele – fényezte magát Konrád nagyképűen.
- Sose kértem, hogy ezt tedd – szakadt ki belőlem hirtelen.
- Így igaz – bólintott elkomorodva. – Sőt, mi több, még határozottan ellenkeztél is emlékeztetett nosztalgikusan.
- Ez is igaz – sütöttem le a szemem, némileg elszégyelve magamat, amiért így ráripakodtam.
- Én azért élveztem – biztosított, de már nem is figyeltem rá, az agyam egészen máson pörgött, a gondolataim már régen máshol jártak.
- Bökd már ki, hogy döntöttél! – vesztettem el végleg a béketűrésemet, aminek következtében Konrád megrökönyödve bámult vissza rám.
- Itt maradok – vágta rá azonnal, olyan fejjel, mint aki annyira megijedt, hogy jobbnak látja mihamarabb válaszolni.
- Na, tessék. Nehéz volt kinyögni?- sóhajtottam fáradtan. – Várj. Mi van? Hogy itt maradsz? Ez komoly??
- Hát szoktam én viccelni? – húzta laza félmosolyra a száját Konrád.
- Igen, szoktál! Tényleg nem mész el? – néztem rá reményteljesen.
- Tényleg nem – felelte Konrád.
Már egymással szemben álltunk, jó két méter lehetett közöttünk.
- Miért nem? – kérdeztem rá azonnal az okra.
- Egy, - lépett egyet felém Konrád – úgy érzem, túl fiatal vagyok még ehhez, itt hagyni a családom, a barátaim, mindezt tizenhat évesen.
- Logikus – helyeseltem kábán.
- Kettő, - lépett ismét felém egyet Konrád ha már ilyen fiatalon megtaláltak, talán felkeresnek akkor is, mikor majd leérettségiztem. Ha pedig mégsem, akkor így volt megírva.
- Biztosan megkeresnek majd – bólogattam, tekintetemmel Konrád arcát pásztázva.
- És három, - ért közvetlen elém egy újabb lépéssel – vannak itt még lezáratlan dolgaim.
- Lezáratlan dolgok – ismételtem bambán, teljesen elmerülve abban a gyönyörű szempárban.
- Bizony – bólintott Konrád, miközben ujjait finoman rákulcsolta az enyéimre.
- Hiba volna, lezáratlan dolgokat hátrahagyva elhagyni az országot – bölcselkedtem, de közben fogalmam nem volt, miről is beszélek, annyira lekötött Konrád finom érintése, átható tekintete, szép ajkai, és az egekbe érő pulzusom.
- Valóban hiba volna – értett egyet.
Konrád már annyira közel volt, hogy az orrunk kis híján összeért. Egy halk sóhajtás közepette lehunytam a szemem, és belélegeztem az illatát. Hallottam, ahogyan ő is vesz ez egy nagy levegőt, leheletét a számon éreztem. Aztán pedig csak vártam.

2016. október 24., hétfő

Valami más, valami új, 4.rész

- Szóval, ti időnként ilyen édesen kakaózgattok jegyezte meg Rio közvetlen tesi előtt, a tanárra várva.
- Aha – mondtam, mert egy csöppet lekötött, a „Rio tornafelszerelésben” megfigyelés.
Nem volt rajta semmi különös vagy extra, egy a térde föléig érő, fekete focinadrágot viselt, hozzá egy egyszerű, kicsit bővebb fehér pólóval, mégis igen vonzónak tűnt.
- Hogy lettetek jóban? – kérdezősködött tovább.
- Felrúgtam őt a vonaton feleltem elmélázva.
- Hogy mit csináltál, querida? – röhögött fel Rio jóízűen.
- Úgy értem, véletlenül. Még a gólyatáborba menet – pontosítottam visszaemlékezve arra a nemes pillanatra.
- Értem. Azt gondoltam, hogy minimum ütköztetett egy kapufával – szúrta oda vicceskedve.
- Remélted mi, hogy rád is ilyen jövő vár céloztam Blakekkel való jó barátságomra.
- Hát, hogyne – kacsintott rám Rio szórakozottan és határozottan ironizálva.
- Gyerünk, fiatalok! Tornasorba állni! – adta ki a parancsot az érkező tesitanár.
-  Mégis hogyan? – értetlenkedett Booty fura fejet vágva. Nyilván arra célzott, hogy nem létezik együttes fiú-lány tornasor.
- Külön a lányok és a fiúk – forgatta a szemét a tanár úr.
- Itt elválnak útjaink – köszöntem el Riotól.
- Ügyes legyél, querida! – intett Rio vigyorogva.
- Na, mi van? El lettetek választva? – üdvözölt kedvesen Khloe, mikor elfoglaltam mellette  a helyem.
- Most mondd meg – fintorogtam játékosan.
- Kezdetnek fusson mindenki hét kört – közölte a tanárúr, rögtön a jelentés után.
- Hogy mennyit? – kapta fel a fejét Khloe.
. Nem tudom, biztos rosszul hallottam. Mintha hetet mondott volna – válaszoltam halálra váltan.
- Nem létezik – szörnyülködött a barátnőm sápadtan.
Hát igen, a futás nem az erősségünk. Nem arról van szó, hogy dagig vagyunk, vagy asztmásak, csupán Csak nem szeretünk futni.
- Végünk – biccentettem elkeseredetten.
Nagyjából a harmadik kör közepe fele járhattunk, mikor Blake és Rio először lekörözött minket. Ez volt az első alkalom, de messze nem az utolsó.
- Nem semmi – bámult utánuk Khloe lihegve.
Durva tempót diktáltak, és hiába próbáltunk gyorsítani, képtelenek voltunk rá.
- Ne mondd nekem, hogy itt vívják meg a csatájukat – hőbörgött Khloe ledöbbenve.
- Milyen csata? – rökönyödtem meg.
- Semmi, semmi – lengette meg a kezét a barátnőm.
Nem sokkal később a cél előtt jó pár méterrel a két fiú ismét utolért minket, lehagyott, majd nekik utolsó kör révén még jobban felgyorsítottak. Rio fürgébb volt, azonban a cél előtt egy óriásit esett, Blake pedig győztesként ért be.
- Rio! – futottam rögtön mellé. Persze, még ekkor sem sikerült felgyorsítanom.
- Mi az, querida? – tápászkodott éppen fel Rio, mikor mellé érkeztem.
Hamarjában felsegítettem, megtámasztva a karját. Mindkét lábát és karját felhorzsolta a betonon, szinte mindene tiszta vér volt.
- Jó ég! – kaptam a szám elé a kezem. Nem volt halálos seb, de csúnyán festett.
- Semmi baj – mosolygott rám kedvesen Rio.
- Jól vagy, folyam? – lépett mellénk Blake.
- Persze, haver – bólogatott Rio meggyőzően.
- Olivia! Kísérd le Riot az orvosiba! – utasított a tanár úr, én meg rögvest engedelmeskedtem,
- Tehát, tényleg létezik a orvosi szoba – humorizált Rio, de annyira aggódtam, hogy nem tudtam nevetni.
- Aha – nyögtem végül.
- Túldramatizálod, querida – ingatta a fejét Rio, miközben átölelte fél kezével a nyakamat, én pedig a dereka köré fontam a karom, hogy támogassam.
Olyan lágyan mondta ki az általa rám ragasztott becenevem, hogy szinte helyben elolvadtam.
- Menni fog, Olivia? Ne menjen veletek még valaki?
- Nem kell, edző bá! Jól vagyok biztosította Rio a tanárt majd megindultunk.
Bár Rio mindent megtett, hogy elnyomja fájdalmát, mégis kénytelen volt sántítani. Izzadt, szőke haja a homlokába hullt, arca olykor-olykor fájdalmasan összerándult.
- Rio… néztem rá szomorúan.
- Minden rendben, querida – pillantott felém.
- Ugye nem Blake lökött fel? – kérdeztem meg, ami nyomta a szívemet.
- Dehogy. Kikötődött a cipőfűzöm bökött a lába irányába Rio.
Valóban, a bal cipőjének fűzője tehetetlenül lógott, hagyta, hogy Rio húzza a földön, maga után
- Akkor jó – ültettem le Riot a folyósón, majd sebesen bekopogtam az orvosi szobába.

(a gif csak poén)

Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/11/valami-mas-valami-uj5.html 
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/10/valami-mas-valami-uj3.html

2016. október 18., kedd

Kosársuli, 23.rész

November, 2. hétfő


Szépen teltek a napok,
a másik után, ahogy az megszokott.
Haha, tiszta költői vénával rendelkezhetek,
ha már így folyamatosan verselek.
Oké, abbahagytam. Béna volt. Szóval eltelt egy hét. Kábé. Hat nap, ha teljesen pontos kívánok lenni. Legyen öt és fél.
Mindegy, a lényeg az, hogy ismét hétfőre virradt, így hát fel kellett keresnem az iskolát. A lábam igen sokat javult, így már nem kellett apának fuvaroznia, akár ugrándozva is képes lettem volna bemenni a suliba, Persze, nem tettem, mert jó hülyén néztem volna ki. A másik igen lényeges ok, amiért ha akarom sem tudott volna apu elfuvarozni az volt, hogy ma sajnálatos módon elmaradt az első óránk. Ez persze mindenkit alaposan lesújtott. Mindenesetre annyira jól voltam, hogy az utolsó két edzésen Szekeres már azt is megengedte, hogy futkározzak a pálya szélén. Jó, azért nyilván még nem ez volt a csúcs, de elégedettebb voltam, mint az örökkön örökké tartó fekvőzéssel.
Mikor kiléptem a kapun egy alapos meglepetésben volt részem, ugyanis a házunk előtt Konrád várakozott, és gondolom nem véletlenül tévedt erre.
- Szép, jó reggelt, bokasérült lány! – üdvözölt egy gyönyörű mosollyal az arcán, mely rögtön feldobta a már amúgy is feldobott reggelemet.
- Késő srác. Megijesztesz. Te itt? Ilyen korán? Most akkor, én is elfogok késni? vizslattam az órámat, megtorpanva előtte.
- Fejezd be – ragadta meg a karomat nevetve, majd a zsebébe süllyesztette a kezeit. – Gondoltam, ha már nincs első óra, eljövök.
Kijelentését heves pulzusszám és szapora szívdobogás követte, természetesen az én részemről, de jobbnak láttam zavaromban elviccelni.
- Ez akkor is hihetetlen. Te, itt. Nyolc órakor. Minimum fél tízkor kellett volna csak beesned az osztályba – húztam tovább vicceskedve.
- Minimum – mosolygott Konrád félszegen.
- Valami olyasmi szöveggel, hogy „basszus, elaludtam, hisz olyan korán van még” – kontráztam.
- Befejezted? – érdeklődött vigyorogva.
- Be. Egyébként, ez kedves tőled feleltem végül az eredeti kijelentésére.
- Akkor mehetünk? – indult meg a választ meg sem várva.
- Persze – motyogtam továbbra is kábultan.
Egy kis ideig egyikünk sem szólalt meg, így hát kibukott belőlem a kérdés, mely egész hétvégén a fejemben motoszkált.
- Hogy állsz Amerikával?
- Vannak elképzeléseim – érkezett a titokzatos válasz, és Konrád arca olyannyira érzelemmentes volt, hogy semmit sem tudtam leolvasni róla.
- Elképzeléseid – ismételtem meg a hallottakat.
- Azok, bizony.
- Miféle elképzelések? – faggattam tovább félve. Hiszen eljött hozzám kora vagy már nem annyira kora reggel, bizonyára jó oka volt rá, és bárhogy is néztem, ez az ok, számomra nem lehetett annyira kedvező. Lehet, hogy búcsúzni jött, elköszönni meg ilyenek. Vagy csak közölni, hogy elmegy.
- Döntöttem, Luca – állt meg hirtelen Konrád. Kezeit ismét a zsebeibe dugta, majd egész testével felém fordult.
- Máris? – hunytam le egy pillanatra a szemem. Tehát tényleg ezért jött.
- Igen.