2016. január 30., szombat

Váratlan, 25.rész


 - Roger! Árulja el nekem, hogy lehet, hogy egy ilyen híres és elismert ember, mint maga... - kezdtem, de az öregúr közbevágott.
- Az érdekel, hogy köthettem itt ki?
- Olyasmi - bólintottam, mert bár ez lett volna a kérdésem lényege, azért én finomabban terveztem kifejezni magam.
- Ugyan, Royce! Az élet megannyi váratlan dolgot tartogat a számunkra - intett bölcsen.
Már vagy egy egész hete laktam Jack bácsinál, és érkezésem óta minden áldott nap ellátogattam az idősek otthonába. Még olyankor is, mikor Autumnn nem ért rá, mert más dolga volt, és egyedül kellett mennem. Végtelenül élveztem az ott lakó idősek társaságát, pláne Roger történeteit szerettem kiváltképp hallgatni.
- Igen, ezt én is tudom - húztam el as számat, mert maximálisan egyetértettem.
- Jaj, kis drágám! Látszik, hogy már most, ilyen fiatalon, számtalan dolgot éltél át. Az arcodra van írva - hajolt oda Mrs. Castello, az egykori énekesnő és színésznő.
- Igazán?
- Igen. Ugyanakkor, az is lerí, mennyire erős vagy! - fogta meg a kezem bizalmasan.
- Voltál már szerelmes, Royce? - csatlakozik Edith is a társaságunkhoz.
- Szerelmes? - kérdezek vissza tűnődve.
- Tudod, amikor minden kivirul a világodban, csupán attól, hogy ránézel. Mások rózsaszín ködként ismerik, vagy a mérhetetlen vágyról. De persze, mondhatnám azt is, hogy...
- Tudom, mit jelent a szerelem! - vágok közbe nevetve. Úgy látszik Edith, és én némileg félre értettük egymást.
- Ugyan, Edith! Csak nézz rá! Most is az – mosolygott rám mindentudóan Mrs. Castello, mire rögtön felszaladt a fél szemöldököm.
- Oh, valóban?
- Miért? Azt mondod, tévednék? – nevetett rám huncutul, és láttam a szemében, hogy tényleg olvashatott az arcomról.
- Magam sem tudom – vallottam be őszintén, amolyan „komolyan fogalmam sincs” fejet vágva.
- Hogy nem lehet az tudni? – értetlenkedett Roger. Jellemző, egy igazi férfi.
- Az Isten szerelmére, Roger! Sosem fogod megérteni a nőket! – közölte Edith szem forgatva, mire majdnem elnevettem magam.
- Ezzel nem vitatkozom. Már leéltem nyolcvan évet, és még mindig semmi – tárta szét lemondóan karjait Roger, és már nem bírtam megállni, kitört belőlem a nevetés.
- Nem is vártam volna mást – legyintett Mrs. Castello.
- Most komolyan. Hogy nem lehet eldönteni szerelmes-e az ember vagy nem?  - próbálta megérteni a helyzet abszurditását Roger, természetesen mindenféle eredmény nélkül.
- Meglepően egyszerű – vontam vállat.
- Semmi esély rá, hogy megértse. Ne is próbáld megmagyarázni neki – somolygott Edith, kihívóan pillantva Rogerre.
- Azt hiszem, én arrébb állok – határozta el magát Roger, majd szavainak hűen elhagyta a női klubunkat.
Sokat olvastam Roger Fordról. Könyvekben, interneten, az újságokban. Aztán egyszer csak eltűnt. Nyilván egy bizonyos életkor betöltése után az ember már nem tud olyanokat alkotni, mint azelőtt, fénykorában. Elfárad, remeg a keze, rossz a látása, elfogy az ihlete. Úgy gondolom, a legtöbb embernek nehezére esik feldolgozni az élet ezen lefolyását, és inkább nem csinál semmit, minthogy kevesebb ügyességgel és több hibával folytassa.
Valószínűleg Roger erre a helyre került anno, amikor eltűnt a figyelő szemek elől. Még nem tudom pontosan, hogy mi történhetett, de nagyon szeretném kideríteni, és segíteni neki visszatérni.

- A nagybátyámnál voltam – közöltem Zayleevel, holott pontosan tudtam, hogy ezzel ő is teljes mértékben tisztában volt.
- Na ne mondd! Nem olvastad az üzeneteimet? Pontosabban az üzeneteinket? – vont kérdőre csaknem kiabálva.
- Hát, tegnap olvasgattam őket – vallottam be, de nem igazán sikerült elérem vele a kívánt hatást. Zaylee komolyan nagyon mérgesnek tűnt, és végeredményben igaza is volt. Még nem tudta, hogy én ilyen vagyok, ez ellen nem fog tudni mit tenni.

2016. január 28., csütörtök

Kirándulás, 2.rész (nem folytatás!)


Csak, hogy tisztázzuk az elején, bár ott van a cím mellett a #2, ez nem a Kirándulás#1 folytatása, hanem egy másik hasonló eltévedős sztori.
Jó olvasást kívánok! PJ  



- Nem tálalom a térerőt - mászkált Gabe körbe-körbe egy fa körül, bármi féle telefonos elérhetőség után kutatva.
- Tudod, hogy úgyse lesz - mondtam neki egy másik fa alól.
- Jó, hát azt hittem kamu a dolog.
- Hát nekem, Mrs. Dredancon eléggé komolynak tűnt.
- Pokerface - húzogatta a szemöldökét, miközben telefonját a zsebébe süllyesztette.
- Persze, a tanárnő pont úgy néz ki, mint aki a tükör előtt gyakorolja, hogyan vágjon fapofát - forgattam a szemem, mire dögösen elvigyorodott.
- Na, erről van szó.
- Bahh.
- Na, jó, Keeg, igazuk volt.
- Na neee.
- De.
- Te jó ég! - vágtam hitetlenkedő fejet, hiszen ezt az információt, most hallottam már vagy tizedére...
- Direkt hoztak ide minket.
- Tudom.
- Hogy ne használhassuk a telefonunkat.
- Tudom.
- Hogy csendesen kinyírjanak mindenkit.
- Tudom. Vagy várj, hogy? Mi van? Agyadra ment az elvonás?
- Nem.
- Persze - legyintettem lemondóan.
- Keeg, mindketten tudjuk, hogy ha most nekiugranánk, én bírnám tovább net nélkül.
- Na, ne essünk ekkora túlzásokba, én...
- A zenejátékod. One piece. És online könyvek - vágott a szavamba, sajnos túl jó érvekkel, úgyhogy inkább némán tűrtem a vereségemet. Egy ideig.
- Vajon a rajongó táborod mennyi ideig bírná nélküled? - tűnődtem, felfelé bámulva, hangosan merengve.
- Nem számít, én kibírom nélkülük.
- Lehet, hogy addigra találnak valaki mást, mire visszatérnél.
- Nee!! - dramatizálta túl, mivel hogy térdre ereszkedett, kezeit az ég felé emelte és így kiabált.
- Szerintem ez egyenlő a világ végével – állapítottam meg.
- Haha - mondta, miközben felállt és leporolta a térdeit - Keegs, tudod, hogy nem érdekel - lépett mellém és átölte a derekamat.
- Persze, hogy tudom.
- Jól van - dünnyögte, arcát a nyakamba fúrva. - Menjünk - engedett el, nyomott egy gyors puszit az arcomra, majd kézen ragadott, összefontuk ujjainkat és elindultunk balra.
- Kész, feladtam - ült le némi idő elteltével egy kőre teljesen váratlanul Gabe, minek következtében én is megálltam.
- Mi bajod?
- Sose jutunk haza - vágott szerencsétlen fejet, mire hitetlenül elmosolyodtam.
- Ezt nem neked kéne mondanod.
- Már miért nem?
- Hát, te vagy itt az állítólagos férfi...
- És? Meg is védelek akármitől.
- Ja, hogy ez csak ebből áll?
- Aha.
- Tehát a halálfélelem és a nőies nyávogás megengedett?
- Én nem nyávogtam!
- De.
- De nem. Csupán ténymegállapítás volt.
- Hm.
- És nem fogunk meghalni. Csak nem jutunk haza. Eléldegélünk itt. Egy év és el is veszlek. Bár nem törvényesen. Mondjuk, akkor nem tudom, minek várnánk még egy egész évet. Hm, jó akkor nem várunk - rendezte le magával Gabe, majd rám vigyorgott. - Akár el is kezdhetnénk gyerekeket gyártani.

2016. január 27., szerda

Váratlan, 24.rész


- Szóval Royce, miért is pont idejöttél? – kérdezte meg azonnal, mindenféle finomkodás és kertelés nélkül Jack. Bevallom ezt bírtam benne, ahelyett, hogy rosszul esett volna.
- Jack! – szólt rá Autumn. Úgy látszik őt már jobban zavarta a barátja bunkósága, bár nem az olyan uralkodós csaj stílusban nyomta, inkább mintha rám akart volna tekintettel lenni.
- Autumnak már elmondtam – biccentettem az említett irányába, majd leraktam a cuccom a földre, majd komótosan elkezdtem levenni a csizmám.
- Az egy dolog, de Carson rajtam fogja keresni a lányát – forgatja a szemét Jack. 
- Emiatt nem aggódnék – vonom meg a vállam, és Jack pontosan tudja, miről is beszélek, és ami az igazán érdekes, hogy úgy látom Autumn is. Bizonyára Jack megosztotta vele az egész élettörténetemet, míg én lehetetlenebbnél lehetetlenebb utakon próbáltam meg idejutni.
 
Úgy éreztem, rettentően kellemes napok állnak majd előttem. És akkor még csak nem is tudtam semmiről.

 - Royce! Ideje volna felkelned! - kopogtatott hevesen, és meglehetősen kitartóan az ajtómon Autumn.
- Ez feltétlen muszáj? - szóltam ki, még inkább magamra húzva a takarót. Úgy éreztem, eddig alig aludhattam. Nyilván, mert csak hajnalok hajnalán sikerült álomba szenderednem.
- Hát, nem ártana. Már dél van - méltatlankodott Autumn, én pedig csodálkozva meredtem az órámra. Tényleg nagyon késő volt.
- Igenis! Megyek már! - ígértem, majd szép nyugodtan kimásztam a jó, meleg ágyikómból.
Elsőként kitártam az ablakot, és miközben szellőzött a szobám, bezárkóztam a fürdőbe.
Zuhanyzás után felöltöztem, gyorsan bezártam az ablakot, végezetül pedig a lépcső irányába indultam. Így kötöttem ki félegykor a konyhában.
- Készülsz valahova? – érdeklődtem a készülődő Autumntól, aki éppen a cuccait halmozta egy táskába.
- Igen - válaszolta fel sem nézva.
- És hova? - kíváncsiskodtam.
- Az idősek otthonába - világosított fel.
- Miért? - ráncoltam a homlokom, leginkább Jack büszke mosolya láttán.
- Önkénteskedem - magyarázta Autumn sietősen, majd az órájára pillantott. - És máris késésben vagyok.
- És mi jót csinálsz ott? - faggattam tovább.
- Foglalkozom az idős emberekkel - foglalta össze tömören.
- Értem. Klassz lehet - bólintottam, felhörpintve a maradék tejet a müzlis tálamból.
Hát igen, nincs Lucy asszony, nincs hétfogásos reggeli. Ilyen az élet, valamit, valamiért. Azt hiszem, így is bőven jól jártam.
Míg én a reggelim összetételén agyaltam, Autumn Jackhez lépett, és egy rövid, amolyan házastárs jellegű csókkal köszönt el tőle. Most ezzel arra gondoltam, hogy egy bizonyos életév betöltése után az emberek nem dugják le egymás torkán a nyelvüket, pláne nem közönség előtt. Ők viszont nem töltötték ég be ezt az említett korhatárt, csak nyilván nem előttem műsoroznak.
- Nem szeretnél velem tartani? - ajánlotta fel Autumn, majd titokzatosan összenézett Jackkel.
- Miért ne - vontam vállat, majd gyorsan ellögyböltem a tálam, és mai programom kivitelezője után indultam.
Autumn helyet foglalt bűbájos, piros, mini kocsija volánja mögött, míg én kizárásos alapon az anyósülésre ültem.
- Nem gondoltam, hogy velem jössz majd - vallotta be őszintén, de szerencsére nem vagyok az az ultra érzékeny típus, így eltekintettem az esetleges sértődésektől.
- Én sem, de nem szeretnék tétlenkedni a nyakatokon - válaszoltam lazán, és a szemem sarkából láttam, hogy Autumn egyetértően elmosolyodott.
- Itt is vagyunk - parkolt le egy csinos kis ház előtt. Hm, ez elég gyors volt. Erre mondhatják, hogy egy köpésnyire.
Komótosan kikászálódtam az autóból, és követtem Autumnot az épületbe.
- Jó napot, Mr. Ford! – köszöntötte kedvesen a szembe jövő öregurat.
- Jó napot kívánok, Miss Elkeles! Ki ez a csinos kis hölgy az oldalán? – érdeklődött felőlem a bácsi.
- Mr. Ford, ő itt Royce Princeton, Jack unokahúga. Royce, az úr Roger Ford.
- Jó napot, Mr. Ford!- üdvözöltem illedelmesen, aztán bevillant valami. – Roger? Roger Ford? A művész, Roger Ford? Imádom a munkáit!
- Köszönöm, Miss Royce! – mosolygott rám az egyik példaképszerűségem.

Autumn, Roger és Royce

Következő rész: 
Előző rész:

2016. január 26., kedd

Sky Wondervood, 6.rész


- Oké, és mi jön most? – érdeklődöm Heathtől.
- Ebéd – feleli egyszerűen. – Hol ettél eddig, Sky?
- Az udvaron.
- Egyedül? – Mintha meglepődne egy kicsit.
- Nem igazán – rázom a fejem.
- Akkor hát? Oda is követtek a rajongóid? – Úgy tűnik, mindenáron tudni akarja.
- Van egy osztálytársam, Reid Creagh. Vele voltam – vallom be.
Te jó ég! Reidddel azóta nem beszéltem, hogy a minap kimentett a rengeteg ember közül. Ő nem keresett, engem pedig teljesen lefoglalt újonnan szerezett ismeretségemmel üldögélni a WC-ben.
- Értem. – Heath arca egy pillanatra elkomorodik. – Mi lenne, ha ma velünk ennél?
- Velünk? – kérdezek vissza, utalva ezzel arra, esetleg megmagyarázhatná, kik is azok az általa említett mi. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen srác pontosan milyenféle haverokhoz tartozik, bár bizonyára olyanok, mint Zach. Viszont ezer százalék, hogy ahol ezek a fiúk megfordulnak, ott a menő csajok is jelen lesznek. És ezen most a suli azon lányait értem, akik nem kedvelnek engem, hanem ellentétben a többiekkel, ők pont, hogy féltékenyek rám.
- Zach, néhány másik srác meg én – ismerteti a felállást Heath, egy bátorító mosolyt küldve felém.
- Bizony, Sky. Jófiúk vagyunk mindannyian, nincs mitől félni valód – vigyorog Zach magabiztosan, mire felszalad a szemöldököm, de Heath megelőz.
- Jófiúk – nevet fel, mintha valami nagyon vicceset hallott volna. Nyilván nem az. Nyilván mind nem azok.
Viszont Sky Wondervood minden, csak nem egy félős kislány, akit elrettentene a rosszfiúk gondolata. Annyi számomra kellemetlen emberrel boronált már össze a sors, és mégis tudtam mindegyikükhöz jó képet vágni. Na, nem mintha most előre leírnám Heath barátait, csupán felvázoltam magam előtt a tényeket.
Mikor belépünk a menzára, azonnal ellepnek a lányok és fiúk áradata.
- Szia, Sky! Együtt járunk matekra, Isa vagyok. Emlékszel rám? – támad le egy szőke lány. Hogy emlékszem-e? Eddig kábé hatszázan mutatkoztak be csak ma, szóval sajnálom, nem, nem mondanám.  Persze ezt nem mondhatom, nem lenne helyén való. A végén még megbántanám. Épp válaszolni készülök valami olyasmit, hogy természetesen emlékszem rá, előttem ül – ami nem nehéz, mivel az utolsó pad az enyém -, és, hogy örülök, hogy megismerhettem, de Heath megelőz.
- Ne már, Isa. Skynak enni kell, majd máskor megbeszélitek ezt – mosolyog a lányra kedvesen, de Isa nem igazán kompromisszum kész.
- Ugyan, Hoover! Mi vagy te, az asszisztense? – érdeklődik gúnyolódva. Tessék, az előbbi mézes-mázos, kedves hang azonnal eltűnik, és máris bunkó.
- Nem. A biztonsági őre vagyok – jelenti ki komolyan Heath, Zach pedig finoman felröhög mögöttem.
- Mi olyan vicces, Mitchell? – dörren rá Isa, mire Zach vállat von.
- A securitys nem beszél – veszi fel a tipikus biztonságis kinézetet. Terpeszbe áll, kezeit karba fonja, izmait megfeszíti és meglehetősen mogorva képpel mered maga elé. Majdnem elmosolyodom ezen. Egész megkedveltem őt is.
- Figyelj, Sky! Miért nem hagyjuk itt ezeket az idiótákat? – karol belém Isa, és már húz is el, ha rajta múlna, már rég valahol máshol lennénk.
- Ne haragudj, Isa! Már elígérkeztem a fiúknak, megígértem, hogy ma velük eszem – mosolygok rá kedvesen, és sajnálom, de kihasználom, hogy rám nem lesz mérges emiatt.
- Így van! – helyesel Heath boldogan.
- A miénk! – dörmögi zordan Zach, továbbra sem kiesve a szerepéből.
- Persze Sky, nem hibáztatlak, tudom, hogy mindenkire időt kell szánnod! – Bólogat, és ezúttal valahogyan hihetetlenül megértővé változott. – Holnap?
- Holnap is a miénk! – mormolja komolyan Zach mögülem.
- Ez nem így működik! Holnap már nekem jár! – csattan fel Isa mérgesen, mire nem tudom megállni, kitágult szemekkel meredek először rá, aztán Heathre.
Úgy beszél rólam, mintha valami tárgy lennék, egy jutalom, ami már ma is, de holnap mindenképpen Isát illetné. Csakhogy ez nem így van. De nem ám.
- Isa, drágám! Ez nem éppen így megy – világosítja fel helyettem a lányt Heath.
- Dehogynem – ellenkezik Isa. – Sky mindenkivel sokat lóg, mindenki kedveli, és meg szeretné ismerni. Ő pedig nem mondhat nemet.
Mi az, hogy nem mondhatok nemet? Ez valami kőbe vésett szabály volna? Csupán arról van szó, hogy nem szeretnék senkit sem megbántani, de amikor valaki ennyire erőszakos, és még csak nem is kedves, akkor elgondozom a kedvességemen.
Bizonyára arra célozhatott, hogy kezdetben, mikor még nem voltam annyira felkapott és ismert, valóban mindenkivel jó fejnek kellett lennem. Ez volt az, amit a saját érdekemben kellett betartanom, hiszen ha nem lettem volna az, elpártoltak volna a rajongóim. Azóta azonban rájöttem, hogy azért csinálom mindezt, mert szeretek énekelni, zenélni és táncolni, és nem szeretek undok lenni senkivel. Már nem értük teszem, hanem magamért.