2017. augusztus 31., csütörtök

A vonzás törvénye, 12.rész


- Nem hittem volna, hogy tényleg kávézni fogunk - ráncoltam a szemöldököm, mikor leszálltam a motorról.
- Mégis mire számítottál? - adta az értetlent Ace.
- Minimum arra, hogy kávézás címén megpróbálsz ágyba vinni - forgattam a szemen unottan.
- Ilyennek látsz engem? - biggyesztette le hamiskásan a száját.
- Pont ilyennek.
- Nem tagadom, hogy megfordult a fejemben - vallotta be huncut mosollyal az arcán, majd tenyerét a hátamra simítva betolt maga előtt az ajtón. 
Néhány perccel később már a kávéját szürcsölte. Elgondolkodva meredtem az asztalon lévő fehér csokis italomra. Azon töprengtem, vajon, miért nem kérdezte meg, mit kérek és választott inkább helyettem, kockáztatva, hogy talán nem is szeretem a fehér csokit. Csak azért nem tettem neki szóvá mindezt, mert nagyon is szerettem a fehér csokit, ezáltal ebben a vitában előbb vagy utóbb, de alul maradtam volna. Így hát jobbnak láttam hallgatni. 
Ahogy azt a felvetésem is magamban tartottam, hogy vajon miért flörtölt olyan hevesen a jelenlétében a pultos csajszival.
- Azokkal a lányokkal is csak kávézni szoktál? - szólaltam meg végül, azokra a hölgyekre célozva, akikkel korábban a suli előtt találkoztunk.
- Nem tudom, nálad mit jelent a kávézás, Sere, de nálam csupán ezt - biccentett, célozva az asztalon lévő bögréjére, meg úgy általában arra, amit éppen csináltunk. 
- Értem - szorítottam össze a szám.
- Persze, ha neked jóval többet jelent, én hajlandó vagyok kiterjeszteni a nézeteim - billentette oldalra a fejét, szája ravaszkás mosolyra húzódott.
- Tekintsünk el tőle - kortyoltam bele az italomba. 
- Nem, nem. Most rendkívül kíváncsivá tettél. Mondd, Sere - hajolt közelebb az asztal fölött. - Neked mit jelent a kávézás? Egész pontosan.
- Még annál is kevesebbet, mint hinnéd - nyomtam mutatóujjamat a homlokának és gyakorlatilag visszatoltam a fejét.
Hátradőlt, fejét a támlának támasztva, kezeit az asztalon pihentette. Kipillantott az ablakon.
- Minden második szerdán kávézni szoktunk - jelentette be hirtelen.
- És kávézás után megmutatod nekik a szobád? - kérdeztem vissza rögvest.
- Nem - röhögte el magát.
- Meg kell, hogy mondjam, eléggé kiismerhetetlen vagy.
- Most miért mondod? - nézett rám felhúzva az orrát.
- Milyen célra tartod akkor ezeket a lányokat?
- Ők az egyik információ forrásom - kacsintott rám elégedett arccal. 
Összehúztam a szemem.
- Akkor ők mind tabuk? 
- Nem kockáztatom meg, hogy elhatárolódjanak tőlem. 
- Jól értem? Vannak olyan lányok, akik rendszeresen megfordulnak a társaságodban, de egyikkel sem feküdtél le? - kaptam a szám elé a kezem, a lehető legjobban túl játszva a szerepem. 
- Te is itt vagy nekem, Sere - mutatott rá a szomorú igazságra. Minek is lógunk együtt, nem fogom megérteni.
- Hát ez jó nagy szívás - nyeltem le az utolsó kortyot és felálltam.
- Hova mész? - hökkent meg.
- Haza - vontam vállat. - Kösz az italt.
Leléptem. Megint.
- Ez azért elég vicces - ért utol a kijáratnál.
- Tényleg az - emeltem az égre a tekintetem, egyet értve a kijelentésével.
- Úgy értem, mindig beadod a derekad nekem, de ha erre rámutatok, olyan, mintha csak akkor tudatosulna ez benned, ezért fürgén otthagysz - elemezte ki az eddig történteket Ace.
- Igazad van - bólintottam. - Többé nem adom be a derekam.



2017. augusztus 30., szerda

Egy nap, majd talán..., 30.rész (Külön befejező rész)

Louis szemszöge

Azonnal kiszúrtam Jennyt, amint belépett a folyosóra. Abban a pillanatban, amint belépett. Arca sugárzott a rajta elterülő hatalmas mosolytól. Éppen összenevettek valami Lollal. Imádtam a mosolyát. Szánalmasan és betegesen imádtam. Figyeltem, ahogyan megálltak a szekrényüknél és nagyban értekeztek valamiről.
Hirtelen Mer lépett elém, nyájas mosoly terült szét az arcán.
- Szia, Louis! – köszöntött, mire elszakítottam a tekintetem Jenny-ről és megpróbáltam Merre fókuszálni, nem pedig mögé.
- Szia Mer!
- Gondolkodtam. – Az ő esetében ez nem sok jót sejtetett. – Lehetnénk barátok.
- Barátok? – szaladt fel a szemöldököm. A legutóbbi beszélgetésünkkor még újra a barátnőm akart lenni.
- Persze, hisz ez lenne a helyénvaló. Ne haragudj, hogy múltkor lerohantalak ezzel az „újra össze kellene jöttünk” szöveggel! – Úgy tűnt, komolyan bánja a dolgot.
- Semmi baj – siettem a válasszal mosolyogva. Kettőnk közül egyedül nekem kellene bűntudatom éreznem, amiért nap, mint nap megcsaltam a gondolataimban.
- Akkor lehetünk barátok? – nézett fel reménykedve és még ha hátsó szándékai is voltak vagy lehettek, úgy éreztem, igent kellett mondanom.
- Igen. Legyünk barátok – mosolyogtam, ő pedig nyomott egy puszit az arcomra, majd elsétált.
Ismét Jennyre néztem. Nagyban hadakozott valamin Lolával, így úgy határoztam, megközelítem őket és elsimítom a konfliktust. Mindig én voltam a békítő. Kivéve az utóbbi időben, mikor a legtöbb vita Jenny és köztem alakult.
- Akkor mi bajod van?  Menj és fejezd be, amit elkezdtél! – gesztikulált hevesen Lola.
- Szerinted én nem tudom, hogy mi folyik itt? Bevallom, vak vagyok, de nem teljesen ostoba! Nem érdekel, mi van köztük vagy mi nincs! Ezen már réges-régen túltettem magam. Nem számít. Csak azzal van bajom, hogy szerelmes vagyok Louis-ba és még elmondani sem voltam képes neki az elmúlt tíz évben! Szánalmas. Érted? És mikor ezt látom… Tudom, hogy nem akar tőle semmit. Jól tudom, hogy nem akarja újra kezdeni. De mit éreznél a helyembe?
Csengett a fülem. Élesen csengett.
- Jenny?
Nagyon lassan fordult meg.
- Jenny, te...
- Felejtsd el! – legyintett és kiviharzott a suliból.
- Nem tudtál volna úgy öt-hat évvel ezelőtt véletlen odaoldalazni az egyik ilyen veszekedésünk alkalmával? fordult felém Lola, de nem tűnt dühösnek. Sokkal inkább Elégedettnek.
- Szerelmes belém? – Hevesen vert a szívem.
- Hallottad - forgatta a szemét Lol.
- Akkor most megyek és megmondom neki, hogy én is szeretem – nevettem el magamat tehetetlenül.
- Csak tessék – fonta karba kezeit mellkasa előtt Lola és már mentem is.
Jenny szeretett. Valahol a szívem mélyén már sejtettem egy ideje, mivel nem lepett meg annyira, mint elképzeltem volna. Ugyanakkor olyan mérhetetlen boldogság áradt szét bennem, amely rádöbbentett, a tudat, hogy Jenny szeretett, jóval felülmúlta a legvadabb álmaim is.
Annyi éve szerettem már, hogy szinte elfeledtem, milyen lennem, ha ő is így érezne.
Eleinte egyáltalán nem gondoltam volna, hogy hasonlóképp érez, hiszen pont úgy viselkedett a társaságomban, mint egy barát. Bárhogy próbálkoztam, megfogtam a kezét, bemásztam az ágyába, közömbös maradt. Egy idő után eltöprengtem, miként kellene cselekednem. Túlságosan is szerettem ahhoz, hogy önző érdekből megszakítsam a barátságunk és túllépjek rajta, így hát úgy határoztam, megpróbálom másképp. Más lányokkal. Persze, sose jött össze igazán. Kedveltem Mert. Tényleg kedveltem, de nem úgy, mint Jennyt. Sosem szerettem.
- Jenny!
Akkor éreztem először, hogy talán neki is tetszem, mikor elárultam, hogy szakítottam Merrel. Azon az estén másnak látszott. Boldogabbnak. Egész este ő járt a fejemben, megint leittam magam és elértem azt a pontot, mikor már nem bírtam tovább. Szakítottam Merrel és felhívtam Jennyt. Végtelenül önző voltam, de ő eljött értem és hazacipelt. Azt mondtam neki, hogy lélegzetelállítóan néz ki, de akkor sem vett komolyan.
- Jenny!
Aztán én sem vettem komolyan, mikor ittasan azt mondta, a barátnőm akar lenni. Azt hittem, csak részeg. Egyetlen pillanatig megdermedtem, mert túl jó volt hallani a szájából, de rá kellett döbbenem, hogy csak az ital beszélt belőle. Legalábbis akkor ezt gondoltam.
- Az jó életbe, Jenny! Álljál már meg! – ragadtam meg a csuklóját és finoman visszarántottam. Felém fordult. Arca kipirult. Gyönyörű volt.
- Megálltam – közölte végül.
- Épp ideje volt. Hova rohansz? – ingattam a fejem dühösen.
- Magam sem tudom.
Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Tehetetlenül a hajamba túrtam és nagyot sóhajtottam. Nem akartam azzal indítani, hogy szeretem, úgy éreztem, ennél kicsivel többet érdemel. Valami teljesebbet akartam. Megmagyarázni az egészet.
- Amit bent mondtál Lolának – kezdtem, mire Jenny behunyta a szemeit és összeszorította a száját. Zavarban volt.
- Szeretlek – mondta ki, mire ismét tágra nyílt a szemem és hevesebben kezdett verni a szívem. Azt hiszem, ezt sosem fogom megunni.
- Igen. Szeretlek – bólogatott. – És nem barátként. Szerelemmel szeretlek, már nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régóta.
Ennél szívet melengetőbb vallomást nem is tehetett volna. Annyira édes volt, hogy szinte fájt.
- Jenny… - lágyult el a tekintetem.
- Gyakorlatilag, azóta szeretlek, hogy megismertelek. Nem akartam tönkretenni a barátságunk, ezért nem mondtam semmit. Meg persze azért sem, mert egyértelmű volt, hogy te nem érzel így. Hisz ott volt Mer, meg minden – hadarta.
Óriási hiba volt a részemről összejönni Merrel. A legóriásibb.
- Jenny – léptem közelebb.
- Persze, egy kicsit mindig reménykedtem, hiszen annyi mindent átéltünk. Neked mindig fontosabb voltam, mint a barátnőid és voltak pillanatok – csuklott el a hangja és nagyot nyelt. – Voltak pillanatok, mikor biztosra vettem, hogy tetszem neked.
Egyre közelebb lépdeltem.
- Jenny.
- Együtt aludtunk, fogtad a kezem, megöleltél. Úgy éreztem, nekem nem kell ennél több. Mármint, nyilván kellett, de érted. Így is jóval többet kaptam, mint egy mezei barát. Ezért boldog voltam melletted. Mégha nem is jártunk együtt. Azt gondoltam, ez még mindig jobb, mintha a vallomásom elrontana köztünk mindent. A barátságunk.
Úristen, de szeretem!
- Jenny. Hagynál szóhoz jutni? – számoltam fel a maradék kis távolságot közöttünk, testünk kis híján összesimult.
- Nem! – nyomta kezét a mellkasomnak. – Be akarom fejezni. Olyan régóta tervezem, hogy elmondok neked mindent, de mikor odajutottam, sosem sikerült. Most viszont lassan vége a sulinak, külön egyetemre megyünk.
- Úgy tudom, felvettek a Williamsre – vágtam közbe.
- Igen, de még lehet változtatni a sorrenden. Mindenhova felvettek.
- Engem is felvettek a Williamsre – informáltam. Meglepetésnek szántam.
- És odamész?
- Az attól függ – simítottam a füle mögé egyik elszabadult hajtincsét.
- Mi-mitől? – emelte rám gyönyörű tekintetét.
- Tőled.
- Tőlem? Meghökkentnek látszott. – Mármint, úgy érted, ha nem odamegyek, akkor te igen? Ez azért nagy szemétség lenne a részedről. Legalább, ne mondtad volna. Attól még, hogy vallomást tettem neked, még nem kell változnia a dolgoknak. Nekem jó, ha marad minden, ahogy eddig volt.
Hirtelen nevetni támadt kedvem.
- Az ég szerelmére, hallgass már egy percre, Jenny! – hallgattattam el.
- Én is szeretlek. Már nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régóta – néztem mélyen a szemembe, átkaroltam a derekát és közelebb húztam magamhoz. – Olykor éreztem, hogy többet érzel, de nem voltam biztos benne, mit is akarsz. Ráadásul nagyon jól titkoltad az érzelmeid. Hiába fogtam meg a kezed vagy öleltelek meg, aludtunk együtt. Nem láttam rajtad különösebb változást.
Sosem láttam rajta azt a változást, amit más lányokon. Mintha semleges lett volna.
- Mesterien titkoltam az érzéseimet – bámult rám bambán.
- Az biztos – nevettem el magam. – Szeretlek, Jenna Walters. Nagyon szeretlek – öleltem meg szorosan.
Keze a hajamba siklott.
- Én is szeretlek, Louis Black.
Nem bírtam tovább. Megcsókoltam. Bár nem magyaráztam meg neki mindent, beavatnom, miért cselekedtem azt, amit, de úgy voltam vele, hogy egy egész élet áll előttünk. Az egészet lesz időnk megbeszélni. Elmondok neki mindent.
Egy nap, majd talán…



Sziasztok, Csillagaim!
Nehéz szívvel ugyan, de eljött az idő, hogy elköszönjünk az Egy nap, majd talán…-tól. Bízom benne, hogy volt akkora öröm olvasnotok, mint amekkora nekem írni! Remélem, hogy megfelelőnek találtátok a befejezést, amit megalkottam ennek a történetnek és nem szomorúan, hanem elégedett mosollyal az arcotokon intetek búcsút a történetnek és a szereplőinek. Persze, ez nem végleges búcsú. Ki tudja, LENNY ismét megjelenik majd valahol, valahogyan. Egy nap, majd talán… 😉

Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/08/egy-nap-majd-talan-29resz-vege.html

2017. augusztus 29., kedd

Újra itt, 14.rész

Avery
„Vannak hegek, amelyek sosem tűnnek el. De most, itt, ebben a pillanatban, úgy érzem, egyetlen heg sincs rajtam.”
/Nina Laurin/

- Mi van? – nevetett harsányan Hunter a fotelemben ülve. Azóta nem láttam ilyen fesztelenül nevetni, hogy visszatértem, most pedig itt trónolt a szobámban. És nevetett.
- Pedig nem vicc – ráztam a fejem jól mulatva. - Il pleut comme vache qui pisse – ismétlem meg.
- Szóval, Franciaországban úgy esik az eső, ahogyan a tehén pisil szórakozott Hunter továbbra is a mondáson.
- De csak bizonyos esetekben – tartom fel az ujjam komoly arccal.
- Hogyne. Ha csak csepeg az eső, akkor nyilván nem bólogatott, amolyan mindent értek képpel.
- Látom, egészen belejöttél – mosolyogtam elégedetten.
Mióta beállított és elmondta, hogy hiányoztam neki, úgy éreztem magam, mintha a fellegekben járnék. Valójában eddig is jól sejtettem, hogy így érez, hiszen ez a nem törődöm színjátéka elég átlátszónak bizonyult. Mégis most, hogy elismerte, rettentően megérintett. Szinte éreztem, ahogyan egy láthatatlan kéz leemeli azt a bizonyos követ a szívemről.
- Mikor indulunk? – kíváncsiskodtam.
- Ennyire szeretnél bulizni? – szaladt fel a szemöldöke.
- Nagyon sokáig voltam távol, Hunter – néztem mélyen a szemébe. – Minden percét ki akarom élvezni, mikor veletek lehetek.
- Menjünk – bólintott a telefonjának kijelzőjére pillantva. Az eszköz folyamatosan rezgett a kezében. Chase hív. Beau hív. Jace hív. – Úgy fest, a srácok nem akarják, hogy kisajátítsalak.
Jólesően felnevettem.
- Hát itt vagy, Avy! – kapott el Chase abban a pillanatban, hogy Hunterrel beléptünk a buli ajtaján.
- Gyere, Ambs. Szerzünk neked egy italt – ragadott meg a másik oldalról Jace, majd elvonszoltak a konyha irányába.
Még visszapillantottam Hunterre, aki épp Beauval nevetett össze valamin.
- Nem is tudom, adhatunk e valami alkoholt a kicsi Avynek – töprengett egy söröspohárral a kezében Chase.
- Megjegyezném, hogy már betöltöttem a 18-at – fintorogtam, mire elnevették magunkat.
- A mi szemünkben, mindig kislány maradsz – kacsintott rám gonoszul Jace.
- Egyébként, ha jól emlékszem, Chase, te még alaposan tizenhét vagy – pillantottam a megszólítottra, aki ártatlan képpel meredt vissza rám.
- Miről beszélsz, Avy? Hát nem emlékszel a szülinapomra? – pislogott értetlent tettetve.
- Ó, dehogynem. Nagyon jól emlékszem, hogy két hónappal fiatalabb vagy nálam – bólogattam elégedetten, mellettem Jace jót derült a jeleneten.
- Jaj, ugyan már! Mit számít már az az egy hónap? – feleselt Chase, mint egy rossz kisgyerek.
- Csak ennyit – vettem el a poharat a kezéből egy színpadias mozdulat kíséretében.
- Anélkül is jófej vagyok – törődött végül bele Chase, mondván, hogy majd lop magának másikat, ha nem figyelek.
- Ave! – került elő valahonnan Cam és ismételten felkapott, hogy megforgasson.
- Cameron Blake – csapkodtam meg a vállát, hogy letegyen. – Igazán felhagyhatnál ezzel az emelgetéssel – kuncogtam.
- Ja, Blake. Kis híján kilátszott Avy bugyija – bólogatott hevesen Chase.
- Csak az álmaidban, Lewis! – vágott vissza Cam vigyorogva.
- Már megint mi van a kezedben, Chase? – ripakodtam rá szórakozottan, merthogy újfent iszogatni kezdett.
- Csak almalé – válaszolta rögvest Chase, a biztonság kedvéért hátrébb lépve egyet.
- Milyen engedetlen vagy – ingattam a fejem, igyekezve szigorú pillantással díjazni a tettét.
- Miért nem hívsz már Chasynek? – biggyesztette le a száját szomorúan. – Régen mi voltunk Avy és Chasy.
- Ez is csak a te fejedben történt meg, Lewis – paskolta meg Chase hátát Cam.
- A fenéket! Mondd meg nekik, Avy!
- Chasy nem hazudik. A Chavy újra él – tartottam fel az öklöm és minden igyekezettem azon voltam, nehogy elröhögjem magam.
- Éljen a Chavy! – utánozta a mozdulatom Chase és összeöklöztünk a levegőben.


2017. augusztus 28., hétfő

Kosársuli, 60.rész

- Sziasztok! - robbant be öt perc késéssel Vili bá az edzésre.
- Jó-na-pot-kí-vá-nok! - köszönt jókedv
űen Krisz, amolyan óvodás és alsó általános iskolás stílusban, alaposan elnyújtva a szótagokat.
- Gyertek, gyorsan. Csüccsenjetek ide elém - ült le a padra, mi pedig engedelmeskedtünk és köré gy
űltünk. 
- Merre tetszett j
árni? - érdeklődött Tibi.
- Volt még néhány elintéznivalóm a nevezéssel kapcsolatban - magyarázta Vili bá. - Le kellett adnom a kezd
ő két ötöst és a cseréket. 
Ennek hallat
án mindenki mozgolódni kezdett, hú-zni meg effélék. 
- De el
őször is, szeretném hivatalosan is üdvözölni Hannát - mosolygott Vili bá bátorítóan a mellettem ücsörgő új lányra. 
- K
öszönöm - eresztett meg Hanna is egy felénk mosolyt. 
- Rem
élem, befogadtátok és rendesen bántok majd vele - intett minket Vili bá, mire az osztály egy emberként helyeselt. Többnyire.
- Tessék már mondani, kik lesznek a kezd
ők - sürgette Krisz, mi pedig helyeseltünk. 
- J
ól van. Szeretném tisztázni az elején, hogy ez a felállás egyelőre csak a selejtezőkre érvényes. Ezenkívül a második két negyedben már úgy variálom a pályán lévőket, ahogy csak jónak látom. Plusz, akár még változtathatom is a dolgokat egy-egy meccs között. Mindenkinek szeretnék egyenlő esélyt biztosítani, de nyilván 16-an vagytok és így nehezebb. Olyan is lesz, hogy egy egész ötös nem játszik az egyik meccsen, hogy bevessük a másikon. Világos?
- Igen! – érkezett a válasz az osztálytól.
- Nos, akkor. A közel egy hónap múlva lévő első meccsen a következők vesznek majd részt. Az első negyedben az irányító Krisz lesz. A két bedobója Csenge lesz és Konrád.
Ez nagyon nem tetszik nekem. Konrád nem velem lesz? Pedig eddig mindig egy csapatban voltunk, összeszoktunk.
- Muszáj volt átvariálnom, mivel Hanna még nagyon új, egyáltalán nincs összhangban a többiekkel. A két center Gergő és Bori marad. Az elkövetkezendő egy hónapban Konrád ebben az ötösben fog edzeni, úgymond Hannával felváltva, hogy betanítsuk őt is.
Csalódottan lesütöttem a szemem.
- A második negyedben Dominik lesz az irányító, a két bedobója Klaudia és Tibi marad, a centerei viszont Bence és Regi lesznek.
Tehát be se kerültem a kezdőkbe.
- A plusz három ember, aki még eljön az első meccsre Luca lesz, Eszti és Anti – fejezte be a felsorolást Vili bá.
Nyilván a következő meccsig megint változni fog a felállás, mégis elszomorodtam.
- Vivi keze még mindig nem épült fel maximálisan, Luca pedig kénytelen volt kihagyni év elején nem kevés edzést. Senki ne keseregjen, a csapatok mindig változnak, hiszen mindenki rettentően tehetséges köztetek. Adjatok bele még többet! Kezdjük is az edzést – tapsolt hármat, mi pedig felpattantunk és elkezdtük a szokásos bemelegítést.
Miközben a hosszokat róttam, azon töprengtem, vajon tényleg csak a lábam miatt nem jutottam be vagy esetleg más oka is volt. Nem adtam volna bele eleget? Nem tettem oda magam eléggé?
Szerettem volna Konráddal és Esztivel kezdő lenni, ahogy egészen eddig együtt játszottunk az edzéseken. Jó csapat voltunk. Antival és Regivel is. Krisz meg Konrád nagyon erős párost alkotnak majd. Csengével kiegészülve főleg.
Nem adhattam fel! Még többet kell hajtanom, hogy a következő meccsen én is a kezdőben lehessek, mint irányító! A barátaimmal. A csapatommal.