2016. július 28., csütörtök

Kosársuli, 14.rész

Nem sokkal azután, hogy Dominik magamra hagyott, Konrád visszatért, egy üdítővel a kezében, amit át is nyújtott nekem.
- Mind meginni – utasított szigorúan.
- Igen, uram! – szalutáltam, ő pedig felnevetett.
- Luca! – rontott be az orvosi szobába Eszti és gyakorlatilag rám vetette magát.
- Hogy vagy? – követte Esztit Csenge, már azért ő már némileg visszafogottabban.
- Megvagyok, köszi – mosolyogtam rájuk.
- Meddig nincs kosár? – tapintott azonnal a lényegre Csenge.
- Két hét – húztam el a számat. – Kezdetnek.
- Mit kezdetnek? Beszéled itt a marhaságaidat. Csak két hétről van szó – javított ki Konrád, s miközben beszélt, mellém lépett, egy gyors mozdulattal áthúzta a kezemet a nyaka mögött, átkarolta a derekamat, majd lesegített az ágyról.
- Igen! Biztosan hamar meggyógyulsz majd! – bizonygatta Eszti is, majd a lányöltöző felé vettük az utat.
- Csak pozitívan – csatlakozott Csenge is az érzelmi doppinghoz.
- Innen vegyétek át – irányított át finoman a lányok karjába Konrád az öltöző bejáratánál.
- Igazán nem kell, megy egyedül is – tiltakoztam, de úgy tűnt, teljesen feleslegesen. Konrád hajthatatlan volt.
- Az én csapatom, az én felelősségem.
Ekkor leesett. Kitisztult az addig homályos kép. A baleset óta azon gondolkoztam, Konrád azért van e így mellettem, mert kedves, sajnál, ilyesmi, vagy csak azért, mert az ő csapatában vagyok. Esetleg valami más oka van. Hát megkaptam a választ, és valamiért nem voltam tőle túl boldog.
Mindenesetre valahogy sikerült átöltöznöm, és hozzá igyekeztem a lehető legjobb arcot vágni, nehogy lássák rajtam, mennyire is fáj a lábam, meg hát a szívem, hogy újabb két hét kihagyás vár rám.
Amikor láttam, hogy a barátnőim éppen nem figyelnek, megpróbáltam észrevétlenül kiosonni az öltözőből és egymagam hazaindulni. Azonban az ajtón kievickélve sajnos megbukott a tervem, merthogy szépen nem bírta a lábam a gyűrődést, én pedig közeledni kezdtem a föld felé. Magyarul elestem. Viszont a föld és az arcom találkozására végül nem került sor, mert valaki megtartott.
Mikor kinyitottam a szememet, Konrád szemrehányó tekintetével találtam szembe magamat.
- Tudtam, hogy meg akarsz majd lógni – állított talpra, majd megint megragadott, hasonlóan, mint korábban, elérve, hogy rátámaszkodva könnyebben tudjak haladni.
- Honnan tudtad? – mormogtam, mert bár tetszett a helyzet, de az mégsem, hogy segítségre szorultam.
- Egyenesen az arcodra volt írva – mutatott rám vádlón, majd felkapta a táskáját a földről és a vállára rakta. Aztán megismételte a folyamatot, csak ezúttal az én táskámmal.
- Mit művelsz?
- Hazakísérlek.
- Erre igazán semmi szükség – ellenkeztem azonnal, de hiába.
- Szólj, ha pihenni kell és megálljunk – mondta Konrád, figyelmem kívül hagyva a kijelentésemet.
- Tényleg nem kell ezt tenned – próbálkoztam tovább.
- Hol laksz? – érdeklődött inkább, így hát gyorsan megmondtam neki a címet, hátha akkor mondjuk, rádöbben, mennyire is messze lakik tőlünk, és visszakozni kezd.
- Na, az nincs is messze – érkezett a számomra nem túl kedvező válasz.
- Honnan? – Van még számomra remény.
- Sehonnan.
Fenébe!
- Hogy van a lábad?
- Remekül – hazudtam.
- Miért kell ez a színjáték? – sóhajtott fel Konrád, mikor kiléptünk a kapun.
- Miről beszélsz? – adtam az tudatlant.
- Miért nem akarod beismerni, hogy igenis fáj? Hogy ilyenkor segítségre és támogatásra szorulsz?
- Nem tudom, mire érted ezt. Én nem is tagadom, vagy ilyesmi. Egyszerűen nem annyira vészes – tartok ki a végsőkig.
- Pedig még a nagyszerű és felettébb jóképű Herczeg Konrád is hazakísérget – ingatta a fejét értetlenül, mire felröhögtem. Hálás voltam neki, hogy annyiban hagyta a dolgot. Gondolom megértette és elfogadta.
- Ki mondta neked, hogy nagyszerű és jóképű vagy? – vontam kérdőre vigyorogva.
- Ezt pletykálják – vont vállat, majd felém fordított a fejét és összehúzta a szemeit. – Nem hallottad még?
- Nem rémlik – feleltem némi tettetett töprengés után.
- A lány mosdóban sem? Úgy hallottam, ott van a legtöbbször szó az ilyesmikről – vakarta meg elgondolkodva az állát Konrád.
- Honnan ezek a forrásaid? – nevettem fel jóízűen.
- Csak nyitott fülekkel járok – vont vállat szórakozottan.
- Nyitott fülekkel, mi?
- Úgy ám. Te viszont – bökött felém a mutató ujjával – sokkal inkább csukott szemekkel.
- Mire gondolsz?
- Az állandó bokasérülésekre – vigyorodott el Konrád gonoszul.
- Bátran kijelenthetem, hogy egyik sem rajtam múlt! – védekeztem.
- Jó ég! Hány volt? Nem csak ez a kettő? – játszotta meg a rémültet Konrád.
- Nem éppen – sütöttem le a szememet.
- Na, mesélj. Hogy eshettél el a lépcsőn más valaki hibájából – unszolt kíváncsian.
- Nem mondtam, hogy valaki más. Sokkalta inkább valami más – pontosítottam.
- Halljuk!



Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/08/kosarsuli15.html 
Előző rész: 
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/07/kosarsuli13.html

2016. július 27., szerda

Kosársuli, 13.rész


Nem tudtam megmondani, mennyi idő telt el azóta, hogy Konrád megragadta a kezemet, és a tekintetembe fúrva sajátját megpróbálta elterelni gondolataimat az éles fájdalomról.
- Veheti doki – szólt végül Konrád, amiből számomra kiderült, hogy valószínűleg nem múlhatott még el egy perc sem. Szép volt, Luca!
- Konrád! – vetett a srácra egy intő pillantást az ofő.
- Elnézést! – kért bocsánat Konrád a korábbi megszólításért.
A doktornő finoman elkezdte levenni a lábamról a bokavédőt és a zoknit. Mindenki engem, illetve a folyamatot figyelte. Két dolog volt, ami képes volt enyhíteni a fájdalmamat. Az egyik az volt, hogy Konrád fogta a kezemet, én pedig odairányítottam a fájdalmat, a szorításba. A másik, hogy az orvos meglehetősen profin intézte a dolgokat.
- Hűha! Ez valóban nem nagyon szép – vizslatta a doktornő a sérülésemet. – De ne izgulj, nem lehet annyira komoly. Valószínűleg csak meghúztad.
- Azért elég undi – fintorgott szórakozottan Krisz, mire Tibi meglökte a vállát, sokan pedig felnevettek.
- Haver, ide ne hányj – figyelmeztette barátját Konrád, de közben engem nézett.
- Ugyan. Ennyire nem is vészes – jelentettem ki, aztán elbizonytalanodtam. – Vagy mégis?
- Nyugi van, na – vigyorgott rám biztatóan.
Mindezek után átvittek az orvosi szobába, a doktornő alaposan megvizsgált, végül annyiban maradtunk, hogy befáslizza, és minimum két hétig semmi edzés, meg semmi testnevelés. Ha ezek után jól leszek, tárgyalhatunk a folytatásról.
Végül a doktornő és Vili bá elhagyták a szobát, hogy tanácskozzanak még erről-arról, így kettesben maradtunk Konráddal.
- Minden rendben lesz – mondta, hangja őszintén csengett.
- Tudom.
- Viszont, ezek után soha többé nem vakarhatod le magadról a bokasérült lány nevet – mosolygott rám kedvesen.
- Francba! Pedig már olyan közel járhattam – csóváltam a fejemet tettetett bosszankodással megspékelve.
- És tényleg. Már eltöprengtem rajta, hogy esetleg nem szólítalak többé így – mosolygott sokatmondóan.
- Kizárt!
- Jól van, na – ismerte be, amin felnevettünk. Ekkor belépett Dominik, majd minden elővezetés nélkül, elég komor kijelentést tett.
- Herczeg. Kimennél, kérlek? – Legalább kérte. Elvileg ők amúgy is haverok, vagy mi.
Konrád talán tudta, miről lesz szó, vagy csak szimplán nem érdekelte, de mindenesetre szó nélkül hagyta a nem túl szimpatikus felkérést, csupán bólintva egyet, elhagyta a helyiséget, de még az ajtóból visszaszólt.
- Nem ám azért megyek, mert Pap így kérte, hanem mert hozok a bokasérültnek egy kis plusz energiát – vigyorgott rám, majd eltűnt a szemem elől.
- Segíthetek? – vettem elő a lehető legbarátságosabb hangomat.
- Liliomszál. Arra lenne szükségem, hogy most egy kis időre tegyél félre minden gyerekes versengést, és őszintén válaszolj a kérdéseimre – diktált gépiesen Dominik.
- Bennem semmiféle gyerekes versengés nincs – vontam fel a szemöldököm, persze csak leintett.
- Hagyjuk. Figyelj ide. Szekeres egyelőre nem ért rá, hogy az üggyel foglakozzon. – Még nem hallottam, hogy a vezetéknevén szólították az ofőt. – De engem azért ez érdekel.
- Ha ennyire izgat, miért nem kérdezed meg a másik illetékest először, Dumbó? – vágtam amolyan „ezt neked” fejet, de hamar leesett, hogy nagyon hülyén nézhetek ki.
- Vele kezdtem – jelentette ki tárgyilagosan Dominik.
- Felteszem, nem kaptál kielégítő választ? – találgattam.
- Pontosan tudod, hogy Klaudia továbbra is azon az állásponton van, amit korábban, a teremben is bizonygatott.
- Akárcsak Gergő – egészítettem ki nagyban bólogatva.
- Miért nem veszed ezt komolyan? – fonta karba kezeit, és sóhajtva az ajtófélfának támaszkodott.
- Mert minek? Fellökött, hát fellökött. Ezt nem fogod tudni rábizonyítani, vagy rám azt, hogy nem így történt – magyaráztam lemondóan.
- Tisztában vagyok vele – okoskodott.
- Akkor meg mi a gond? Még egyszer nem fog előfordulni, mert akkor nyilvánvaló lenne – fejeztem be az eszmefuttatásomat.
- Én is tudom – ismételte magát. – De az én csapatomban van. Szekeres elvárja majd, hogy én oldjam meg.
- Mire vársz hát? – érdeklődtem, most tényleg kíváncsian.
- Egy indokra.
- Indokra? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Igen, indokra. Miért?
- Mi miért?
- Miért tette ezt Klaudia? Nem valószínű, hogy az elmúlt pár napban, ekkora konfliktus nőtt volna köztetek.
- Erre nem vagyok köteles válaszolni – makacsoltam meg magam, mert bár a legkevésbé szerettem volna védeni Klaudiát, nem akartam elárulni a titkát. No, nem mintha nem lett volna egyértelmű mindenki számára, mit érez Konrád iránt, de talán az nem, hogy rám miért fúj emiatt.
- Így nem jutok előrébb. Herczeg miatt? – érkezett az első tipp. – Összekaptatok, melyikőtöké legyen?
- Dehogy! – vágtam rá azonnal.
- Ha nem segítesz, kénytelen leszek saját teóriákat gyártani – fenyegetett Dominik, gonosz mosollyal az arcán.
- Nézd, az nem a te dolgod, hogy megoldj egy olyan ellentétet vagy vitát, amihez semmi közöd. Menj, mondd meg Klaudiának a véleményed a helytelen viselkedéséről, zárd ki a csapatból egy hétig, rakd a helyére Vivit, úgy tudom, már felépülőben van a csuklója. De ne engem zargass – osztottam le Dominikot, aki szóra nyitotta száját, de végül lehajtotta a fejét, bólintott egyet, majd megfordult.
- Azért még máskor is cseveghetnénk egy ilyen jót – szólt még vissza gúnyosan.


Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/07/kosarsuli14.html 
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/07/kosarsuli12.html

2016. július 26., kedd

Felejthetetlen nyár, 25.rész

- Mi ez az izgalmas beszédtéma? - ébredt fel hirtelen Cooper.
- Dex 
őrült lány rajongóiról volt szó – avattam be az éppen álmosan ásító Coopot.
- Ja, értem. Ilyeneim nekem is voltak – kapcsolódott be a társalgásba büszkén.
- Efel
ől egy pillanatig sem volt kétségem – forgattam a szememet játékosan.
- Volt egy csaj, aki egyszer egy nyáron végig követett a Summer feszten – röhögött Coop, jól szórakozva szegény, ártatlan, magukat lehetetlen reményekbe ringató lányokon.
- És mi lett a sztori vége? – érdekl
ődtem kíváncsian.
- Aranyos lány volt. Meghívtam utolsó reggel egy kávéra – vont vállat Coop, amellyel egy hangyányit azért lágyított a szívemen. Ez igazán rendes volt t
őle.
- Bár ezt megtehetted volna az elején is – szúrta közbe Dex játékosan.
- Nem tudtam,  hogy ilyen hosszú távú tervvel készült – szabadkozott Coop széttárt karokkal.
- Hát hogyne – forgattam a szemem unottan.
- Egyébként, Leah – szólított Coop, mire kérd
ően néztem rá a visszapillantón keresztül.
- Hm?
- Téged is követnek 
őrült pasik? – szegezte nekem a kérdést.
- Ezt most értsem úgy, hogy téged igen? – vontam fel a szemöldököm, mivel a megfogalmazásából ez jött le.
- Nem, dehogy – legyintett.  – Tudod, hogy értem.
- Nos, nem igazán tudok róla – t
űnődtem, hogy vajon most akkor én vagyok ennyire béna, vagy ők a nem normálisak. Végül úgy határoztam, hogy inkább a Button fivéreket nyilvánítom szép szavakkal nem mindennapinak.
- És mi van azzal a Peti gyerekkel? – vágott közbe az alvó Norbi, aki ezek szerint nem is szundikált már.
- Milyen Peti gyerek?  - harapott rá a témára rögvest Coop.
- Van egy arc, valami évfolyamtársa Liának – magyarázta nagyban a bátyám.
- És zaklatja Leaht? – játszotta az aggódó nagytestvér szerepét Cooper.
- Szó sincs róla! – ellenkeztem hevesen, mert alaptalanul gyanúsították szegény Petit.
- Akkor mit akar? – értetlenkedett Coop fura arcot vágva.
- Nem tudom. Mondjuk járni vagy ilyesmi? – kérdeztem vissza ironikusan.
- Ja. Mondtad neki, hogy nem lehet?
- Hogy nem lehet?
- Persze. Err
ől van szó, nem?
- Nem egészen...
- Értem én. Te kihasználod ezt a Peti gyereket – bökött felém vádlón Coop.
- Mi van? Nem!
- Csak mindig elhívogatja moziba, meg hogy ebédeljenek együtt, meg ilyenek – tisztázta helyettem a félreértést Norbi.
- Nem zaklat. Csak udvarol – pontosítottam.
- Udvarol – ízlelgette a valószín
űleg számára ismeretlen kifejezést Coop.
- Tudod,  ez az,  amit te sosem csinálsz - segítette ki barátját Norbi vigyorogva.
- Mert te aztán olyan gyakran udvarolsz lányoknak – meredtem rá amolyan „ezt te sem gondolhatod komolyan” fejjel.
- El
őfordult már – bizonygatta Norbi szórakozottan.
- Azt azért egyszer én is szeretném megnézni – ébredt fel Talia nagyokat nyújtózva.
- Megérkeztünk – parkolt le Dex, mindenkit alaposan meglepve,  hogy milyen rövid volt az út.
- Valóban – bámult ki az ablakon Coop,  meggy
őződve öccse igazáról.
- Nézzétek, ki áll a ház el
őtt! – mutogatott az említett személyre izgatottan Norbi.
- Csak nem Sethy? – vigyorgott Coop önelégülten.
- Sziasztok! – üdvözölt minket a legid
ősebb Button gyerek.
- Seth! – öleltem meg azonnal, miután kiszálltam a kocsiból.
- Szia, Lia! De csinos vagy – dicsért meg illedelmesen.
- Köszi!
- Seth – rázott kezet vele a bátyám.
- Szia, Sethy! – ugrott bátyja elé Coop, de persze Seth csak egy szemforgatás kíséretében elfordult t
őle.
- Merre jártatok?
Amíg a többiek elmesélték a mai napunkat, én alaposabban megfigyeltem Sethet. Rég nem láttam már, s
őt, vele annyira nem is szoktam tartani a kapcsolatot évközben. Már nagy hozzánk.
Rövid, barna haját oldalra zselézve hordta, 
ő az egyetlen szemüveges a családban. Bár az is lehet, hogy csak azért, hordta, mert követelmény a zsenik körében a szemüveg. Szemei pontosan ugyanolyan sötétkékek, mint a testvéréi. Megjelenése előkelő, inget viselt és hosszúnadrágot.
Ahogy hallgatta a többiek beszámolóját olykor-olykor kiült egy óvatos mosoly az arcára, ami nagyjából az utolsó jelnek számított, hogy volt még benne valami, a híres Button vérb
ől.
- Tehát jól telt a napotok – értelmezte végül a helyzetet.
- Jól bizony! – örvendezett Talia.
- Anyáék? – kérdezte Dexter. 
- Beültek valahova Maryvel és Alfreddel – osztotta meg velünk Seth.
- Szuper! Akkor addig miénk a ház! – Norbi tekintete nem sok
jót sejtetett.


Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/08/felejthetetlen-nyar26.html
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/07/felejthetetlen-nyar24.html

2016. július 25., hétfő

Szegedollé#23


*ismét a jelenben, továbbra is ofő órán*

- Köszönöm, Dávid! – intett az ofő, Dodi pedig egy aprót biccentve mélyesztette vissza zsebébe a lapját. Továbbra is csak magam elé meredve ültem, a hallottakon gondolkodva.
- Adél! Adél! – szólongatott Reviczki, már ki tudja mióta.
- Elnézést, tanár úr! Tessék? – kértem bocsánatot, amiért elbambultam.
- Te jössz! – mutatott felém, mire előszedtem a kis lapot, és felolvastam mindazt, ami rajta állt.
- „Adél! Egy megfáradt feleség vagy. A férjed állandóan dolgozik, alig van otthon, úgy érzed teljesen elromlott a kapcsolatotok. Miután kijelentetted, hogy válni akarsz, ő egy pillanatig sem ellenkezett. Azonban mindketten a legjobban szeretnétek kijönni ebből az egészből, ezért bármeddig elmennétek. A legjobb barátnőd mindenben támogat, még akkor is, ha ezelőtt a férjed egyik jó barátja is volt. Mit teszel hát?”
- Hát ez kínos – törte meg Ol a majdnem egy perces csöndet, amely a szavaimat követte.
- Így is mondhatnánk – értett egyet az ofő, majd Ágneszt hívatta.
- „Ágnes! A legjobb barátnőd éppen válni készül a férfitól, aki neked is az egyik igen fontos barátod, egy központi személy az életedben. Ezen kívül a férjed mindenben a legjobb barátját támogatja, ami a ti kapcsolatotoknak is nem egy gondot okoz, mivel te pedig tűzön-vízen kiállsz a barátnődért, hisz olyan, mintha a nővéred lenne. Mit teszel hát?”
- Ez egyre kínosabb – kommentálta ismét az eseményeket Ol, mire többen megajándékozták egy amolyan „nem maradnál inkább csöndben?” pillantással.
- Claude! Ha kérhetem – szólította kis csapatunk utolsó tagját Reviczki, és mindenki feszülten várta a folytatást.
- Máris."Claude! Hogyan állj ki egyszerre a saját, a szeretett feleséged és a legjobb barátod érdekei mellett? Ez a te megoldandó problémát. Igyekezz rájönni a megoldásra, és nem elfelejteni, pontosan kinek az oldalán is állsz, vagy, hogy vannak e egyáltalán oldalak.”
- Szívesen mondanám, hogy kínos, már csak azért is, hogy oldjam a feszkót, de ezt nem igazán tudom mire vélni – jegyezte meg Ol, mire Eni nemes egyszerűséggel fejen vágta a füzetével.
Reviczki jelentőségteljes pillantással végigmért bennünket, négyünket, de nem mondott semmit, nem magyarázta meg a lapokon írtakat. nem vont minket kérdőre, hogy most akkor máshogy is állunk e hozzá, vagy, hogy mi a véleményünk ezek után.
- Mivel Balázs ennyire jó kedvében van, folytassuk vele – fordult inkább az említett személy felé, akinek azonnal lehervadt az az ici-pici mosoly az arcáról.
 
*egy héttel korábban*
 
- Adél! Adél! – kopogtatott sebesen Evi az ajtómon, hozzá suttogva szólongatott, hangja kissé kétségbeesetten csengett.
- Mi az? – nyitottam ki az ajtót, ő pedig beszáguldott mellettem.
- Tudom, hogy nem szabadna beszélnünk, de… - kezdte sietősen, de itt muszáj volt közbevágnom.
- Nem szabad beszélnünk? – kérdeztem vissza értetlenül, az egyik szemöldökömet felvonva.
- Nem! Tudod, a feladat! Neked most Ágnesz a legjobb barátnőd, míg meg külön élünk, meg ilyenek. Enivel sem lenne szabad, ezért jöttem hozzád – hadarta.
- Szerintem egy kicsit túlzottan komolyan veszed ezt az egészet – közöltem vele finoman, szelíd hangon, hogy értse, nincsen ezzel semmi gond.
- Mert ez most komoly! – ellenkezett.
- Rendben – hagytam rá. – Miért jöttél hát?
- Már most alig bírom – fakadt ki.
- pedig ez még csak az első este – húztam el a számat, Evi pedig lerogyott a fotelemre.
- Ne is mond – hajtotta tenyerébe a fejét bánatosan.
- De hát mi a gond?
- Noémi egyszerűen egy percre sem hagy minket békén – magyarázta Evi, leginkább a kezeinek, de úgy gondoltam, nekem címezi mondandóját.
- Úgy érted, Olt? – javítottam ki óvatosan, mire csak bólogatott.
- Nincs nyugtom – panaszolta szomorkásan, míg én helyet foglaltam az ágyamon.
- Ugyan már! Mi okod lenne aggódni? Ol szeret téged – próbáltam megnyugtatni, de hajthatatlan volt.
- Nem érted, Adél! Nem csak az a baj. Nem lehetek Ollal, egyszerűen nem hagyja – folytatta a boldogtalanságának ecsetelését Evi, majd átmászott mellém az ágyra.
- Ez mondjuk várható volt – simítottam meg a fejét amolyan „én itt vagyok neked” stílusban. Na, nem mintha segíteni tudtam volna rajta.
- Tudom.
Megint kopogtattak.
- Jaj nekem! Biztosan rájöttek, hogy itt rejtőzöm – pattant fel ijedten Evi, én meg egy csöppet meghökkenve bámultam rá a szóhasználata miatt. Rejtőzik?
- Adél! A férjed-urad hazatért – hallatszott Dodi hangja az ajtó túloldaláról.
- Mondd neki, hogy most nem érsz rá – hadonászott ezerrel Evi, aki a jelek szerint mindenképpen el akarta kerülni a lebukást.
- Ez jó ötlet – csettintettem a nyelvemmel, majd résnyire nyitottam az ajtót.
- Jelenleg elfoglalt vagyok – közöltem, igyekezve komoly képet vágni, de persze Dodi ehhez túl jól ismert. Engem. Vagy csak úgy általában a lányokat.
- Esetleg jöjjek később? – érdeklődött, először három ujját mutatva, aztán az öklét, azaz nullát. Azonnal megértettem, hogy fél órára utal.
- Igen, kérlek – bólintottam egy aprót, majd becsuktam az ajtót, de még láttam, ahogyan Dodi mindent tudóan és bátorítóan rám kacsint.


Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/08/szegedolle24_28.html

2016. július 23., szombat

Kosársuli, 12.rész

Végül Dominikék veszítettek, így hát Krisszék levonultak a pályáról, mi pedig átvettük tőlük az – amúgy izzadt – jelző mezüket, és már készen is álltunk a folytatásra.
Mindenki a mellé az ember mellé állt, akit Konrád ráosztott, így nekem sajnos Klaudiát kellett fognom.
Már jó ideje játszottunk, az állás pedig 18-18 volt, tehát igen szoros döntetlen. Konrád az alapvonalról bedobta a labdát nekem, én pedig felhoztam, valahogy nagy nehezen kicseleztem Klaudiát, és a hárompontos vonal jobb szélére ügyeskedtem magam. Éppen passzolni készültem az előttem befutó, némileg szabadon lévő Antinak, amikor is valaki jól fellökött hátulról vagy oldalról, nem láttam pontosan. Az esésem eredménye az lett, hogy mivel túlságosan is a pálya szélén tartózkodtam, a nézőteret elhatároló korlátnak csapódtam. Végül lerogytam a földre.
- Hé! – ért hozzám elsőnek Konrád. – Jól vagy?
- Árrggh! – Kábé ez volt minden, ennyit sikerült kinyögnöm. Ekkora már Vili bá is megérkezett mellém. És egy csöppet aggódva figyelt.
- Mutasd. Hol fáj? – érdeklődött komoly tekintettel.
Először felmutattam a jobb kezemet. Az alkaromon egy vastag pirosas-lilás csík húzódott végig, ott ahol nekitámasztottam a korlátnak, hogy felfogjam az ütést.
- Ez kifejezetten szép – közölte Krisz, és nem igazán tudtam, ezt most minek is szánta. Talán együttérzésnek? Nem tudom.
- Egyéb? – faggatott tovább az ofő.
- A bokám. A bal. – Remek, már egész szavakat képes vagyok megformálni.
- Próbálj meg felállni – tanácsolta Vili bá, én pedig engedelmeskedtem.
Az első kísérletkor annyira belenyilallt a fájdalom a lábamba, hogy menten eldőltem, és Dominik volt az, aki hirtelen reflexeivel elkapott és megtartott, majd óvatosan visszarakott a földre.
- Másik terv- változtatott az ofő.
Az egyik oldalról áthúzta a kezemet a nyaka körül, Konrád pedig máris ugrott, hogy megismételje a folyamatot a másik felemen. Ezek után felsegítettek, és Vili bá utasítására egy padhoz vezettek, ahol leültettek.
Vili bá elment a suli orvosért, Konrád pedig segített nekem elhelyezkedni. Mikor végzett, elhúzta kezét a derekamtól és Klaudia felé fordult.
- Teljesen megőrültél? – mondta a lánynak. Hangja egy icipicit dühösnek hangzott, de nem kiabált vagy ilyesmi, tárgyilagos hangon beszélt.
- Ez nem amerikai foci ember. Ez kosárlabda – állt Konrád mellé, vagy mellém Krisz, aki azért egy kicsivel haragosabbnak látszott.
- Ugyan, nem is csináltam semmit. Épphogy csak meglöktem egy kicsit. Nem tehetek róla, hogy béna – forgatta a szemét gúnyosan Klaudia.
- Egy kicsit? Láttad, hogy néz ki a keze? – Csenge pont úgy nézett ki, mint aki percek kérdése, és ráugrik Klaudiára, aztán szálanként tépi ki a haját, ezzel megbosszulva engem. Eszti inkább hallgatott, és helyet foglalt mellettem, kedvesen simogatva a hozzá közelebb eső vállamat.
Dominikra pillantottam. Zsebre dugott kézzel állt, a balhét figyelve. Kíváncsi voltam a reakciójára, hiszen az ő játékosáról volt szó.
- Nem neked kellene inkább az a szemüveg? – akadékoskodott Bence, de mindenki csak kérdően fordult felé.
- Miről beszélsz, Czibik? – értetlenkedett Krisz hangosan.
- Hát, hogy észrevehetné, hogy igenis ő lökte fel – magyarázkodott Bence, mire sokan amolyan „ja, értem” fejet vágtak.
- Nem kell nekem szemüveg! Most mit pattogtok? Török a béna, mert elbotlott a saját lábában – ellenkezett kitartóan Klaudia.
- Jaj, dehogy. Láttuk, hogy mi történt! – vádaskodott Csenge harciasan.
- Álljatok már le! Nem láttatok semmit, senki nem figyelte pontosan a cselekményt. Török valóban bénázhatott és elvágódott - kelt Klaudia védelmére Gergő. Nem is vártam mást.
- Jó ég! Milyen a kezed! – vizslatta a sérülésemet Eszti, szavai következtében mindenki felém fordult.
Az ütés nyomán a vöröses-lilás csík egészen elsötétült, mondhatni ijesztő látványt nyújtok.
- Hol van már Vili bá? – nézett körbe Dóri.
- Hozok rá valami hideget – indult ki a teremből Konrád, és pár pillanat múlva visszatért egy vizes pólóval, amit óvatosan a karom köré csavart.
- Köszi.
- Ráérsz visszaadni - engedett meg magának egy apró vigyort Konrád.
Csak bólintottam, majd figyeltem, ahogy leült mellém a padra és térdére könyökölt. Izzadt haja itt-ott az arcába lógott, tekintete rám tapadt.
- Szia, Luca! – jelent meg az orvos, aztán üdvözölt mindenkit.
- Jó napot!
- Gyere, vegyük le a cipőd – térdelt elém, majd gyengéden kifűzte a cipőfűzőmet, majd levette a lábamról.
- Nem is büdös – forgatta a kezében a kosárcipőmet Krisz.
- Bocs – mosolyodtam el halványan, és magamban hálálkodtam, hogy tényleg nem az.
- Akkor most a bokavédőt is – kezdte lehúzni az említett tárgyat a doktornő, ám itt eléggé felszisszentem. Kiáltani szerettem volna, de jobbnak láttam visszafogni magamat.
- Ez a sérült bokád, igaz, Luca? – kérdezte Vili bá gyanakodva.
- Igen – húztam el a számat a fájdalommal küszködve.
- Most akkor játsszuk azt, hogy kölcsönadom neked ezt a kezemet – nyújtotta felém balját Konrád – te pedig jó erősen szorítod, amikor fájdalmat érzel. Ezzel levezetheted.

(a gif csak poén)