2015. december 30., szerda

Egy nap, majd talán..., a film

Sziasztok!:) Elkészült az Egy nap, majd talán… című történetem videója, vagy kisfilmje, nevezzük bárhogyan. Először is szeretném megemlíteni, hogy az egész Jenny emlékeire épül, erre ad majd magyarázatot az első és utolsó képkocka.  Másodszorra csak úgy mellékesen elmondanám, hogy a videóban szereplő bizonyos Josh, az első részben szereplő random srác, és csak a poén kedvéért tettem bele. Itt lenne az a részlet:
„- Na, Josh azt mondja ez valóban a Flodance – mondta Louis tárgyilagosan, mire elkerekedett a szemem.
- Ki a fene az a Josh?
- A srác, aki az előbb pisilt a szomszédban. - Hangja úgy csengett, mintha ez teljesen egyértelmű lett volna es én lennék a hülye, mert nem tudtam.
- Húzzál kifele az utcára!”
Így, hogy elmondtam, már lehet, hogy nem lesz annyira vicces, de félek, nem mindenkinek vésődött bele az emlékezetébe ez a kivételes személyiség.
Személyes véleményem szerint ez a film sikerült eddig a legjobban, legalábbis nekem ez tetszik a leginkább. Remélem, ti is hasonló véleményen lesztek!:)

Youtube linkje:    







   

2015. december 29., kedd

Egy nap, majd talán..., 9.rész


Arra ébredtem, hogy valaki összezúz maga alatt.
Louis erősen magához szorítva tartott, édesen aludta az igazak álmát. Lepillantottam a derekamat átfogó napbarnított karjára, és a rajta feszülő bőrkarkötőre. Két éve kapta tőlem, a szülinapjára, és azóta mindig büszkén viselte, én pedig örömmel figyeltem.
- Ez csak nem egy ajándék? – ámult tettetett döbbenettel Louis. A kedvenc utcánk sarkán ültünk, a földön, egy mini muffinnal, amin egy apró kis gyertya égett.
- Igen. Idén jó kisfiú voltál – nevettem, mire felvonta az egyik szemöldökét.
- Mintha a Mikulást hallanám.
- Ő küldött bólintottam komoly fejet vágva, mire elröhögte magát.
- Klassz. Júniusban.
- Áh, tudod, hogy van ez! Sok dolga volt – folytattam, igyekeztem nem kizökkeni a szerepemből.
- Persze, értem én. Szoktunk haverkodni, olyankor mindig csak erről panaszkodik.
- Akkor minek nekem kellett elhozni az ajándékot? – akadékoskodtam röhögve, Louis pedig kikapta a kezemből a kicsi csomagot.
- Megveszek, de érdekel, mi van benne! – kezdte feltépni a papírt, majd csodálattal szedte elő a karkötőt.
- Boldog Születésnapot, Lou! – mosolyogtam rá, ő pedig boldogan húzta fel a kezére az ajándékomat.
- Kösz, Jenny! Nagyon tetszik! – nyomott egy gyors puszit az arcomra.
Óvatosan megfordultam, és sikeresen szembetornáztam magam Louisval. Néztem, ahogyan aludt, olyan ártatlannak, és végtelenül aranyosnak tűnt. Úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék számára a levegő.
Iszonyatosan fájt a fejem, de sajnos tisztán emlékeztem mindenre, ami tegnap történt velem. Másnapos voltam, de nem eléggé ahhoz, hogy felejtsek, és ez nagy gond volt. Illetve nem feltétlenül ez volt a gond, hanem az, amire emlékeztem.
„Pedig a barátnőd akarok lenni!
Te jó ég! Ezt igazán nem kellett volna kimondanom!
„Egyszer találni fogok valakit, aki még Jennyn is felülkerekedik majd.”
Ezt pedig Louisnak nem kellett volna. Ez az, ami még inkább kikészített, hogy ennyire konkrétan kimondta, hogy nem érez irántam semmit.
Még pát perci figyeltem, ahogyan alszik, majd finoman lehámoztam magamról ölelő karját, és kimásztam mellőle. Vagy alóla.
Kilopództam a fürdőszobába, és gondosan magamra zártam az ajtót. Arcot mostam, azután vagy négyszer fogat is, de még így sem sikerült eltüntetnem azt a szörnyű szájízt. Nyugtalanul rogytam le a kád mellé, a csempére, úgy éreztem magam, mint egy idegroncs.
- Jenny? – kopogtatott az ajtón Louis. – Minden rendben?
- Persze! – feleltem gyorsan.
- Akkor nem hánysz, vagy ilyesmi? – Te jó ég, már megint milyen aggodalmas volt a hangja.
- Nem, dehogy – nyugtattam meg, majd kiléptem a menedéket nyújtó helyiségből.
- Már nem vagy rosszul?
- Nem.
- Semmid nem fáj?
- Egy kicsit a fejem – válaszoltam gépiesen. Vajon mikor hozza majd fel azt, amit tegnap mondtam?
- Értem. Gyere, egyél valamit – invitált a konyhába, én meg, mint valami agy halott zombi követtem.
Leültünk az asztalhoz, és Louis készített nekem egy szendvicset, amit valahogy nagy nehezen le is gyűrtem. Aztán egy pohár vizet nyújtott, valami jó kis fájdalomcsillapítóval megspékelve. Csak a tegnapiakról nem szólt egy szót sem. Elfelejthettük volna az egészet, vagy legalább meg nem történtnek tekinthettük volna, de egyszerűen nem bírtam megállni, muszáj volt megemlítenem.
- Louis. A tegnappal kapcsolatban… - kezdtem volna, de a szavamba vágott.
- Nem kell semmit, mondanod. Tudom, hogy részeg voltál, össze-vissza beszéltél – legyint, és úgy tűnik, ő már túl is tette magát ezen.
- Oké, de…
- Jesszus, Jenny! Csak felejtsük már el! Vagy te nem ezt akarod? – csattant fel, és nem értettem, miért ilyen most velem.
- De – dünnyögtem végül, egyetértve vele.
Az egyetlen probléma ott volt, hogy nem akartam tovább hazudni neki, mindenki másnak, és magamnak sem. Elegem volt abból, hogy csak egy fontos barát vagyok neki. Felrémlett bennem a beszélgetése Meredithtel.
- Annyira vak vagy, Louis Black! - rázta a fejét idegesen Meredith, mire Louis szája halvány mosolyra húzódott. A győztes mosolya.
- Talán igazad van, de Mer. Mivel magyarázod, hogy akkor miért töltöttem veled ennyi időt?
- Az összes barátnőd miatta szakított veled! - hagyta figyelmen kívül Louis hozzászólását Meredith.
- És akkor mi van? - kérdezett vissza Louis nyugodtan.
- Mi az, hogy akkor mi van? Soha nem lesz így rendes kapcsolatod, ha van valaki, aki mindig fontosabb! - tartott kiselőadást Meredith.
Tessék! Erre egy fiú, aki tegyük fel szerelmes belém semmiképpen sem azt felelné, amit Louis mondott. Nem tudtam kitörölni a fejemből azt az egy mondatot. Nem ment.
Egyszer találni fogok valakit, aki még Jennyn is felülkerekedik majd.”
Én nem akartam, hogy találjon. Lépnem kellett valamit! 


Következő rész: 
Előző rész: 

2015. december 27., vasárnap

Váratlan, karácsonyi különkiadás, 8.rész (22.rész)


- Hát, rohadtul nincs igazad! – ordítottam.
- Ugyan, hercegnő! Te is tudod, hogy baromságokat beszélsz! – felelte gúnyosan Keaton, de hangján hallatszott, mennyire ideges.
- Ehhez nem volt jogod! Nem is hiszem el, hogy tehetted ezt! Semmi közöd az életemhez!
- Szerintem azért ezen már túl vagyunk! – emelte fel a hangját.
- Ugyan! Még csak nem is ismersz! – vágtam a fejéhez, és még én is tudtam, ez azért hazugság.
Már nem tudnám megmondani, miképpen jutottunk ide. Egyik pillanatban még táncoltunk, lassan ringtunk körbe a szobában, és úgy éreztem, megtaláltam a másik felem. Aztán Keat magához ölelt, szorosan tartott a karjaiban, én pedig sírtam, már nem is emlékszem mennyi idő után. Éreztem, ahogyan az ő könnyei is kicsordultak, pedig mindent megtett, hogy ne vegyem észre.
Aztán azon kaptam magam, hogy már itt tartunk. Iszonyatosan összekaptunk, már legalább egy órája üvöltözünk egymással. Valahogy úgy kezdődött, hogy neki muszáj volt valamit beszólnia, amit jelen esetben nem kellett volna. Én szokás szerint visszaszóltam, de ezúttal valamiként nem úgy alakult, ahogy szokott, elveszett belőle az a játékos incselkedés. Komoly vitába fordult.
- Tényleg így gondolod? Nem ismernélek? – Keat kínjában elröhögte magát, majd mérgesen beletúrt a hajába.
Igazán megbabonázott ez a mozdulat, de nem hagyhattam magam. Nem az zavart, amiket mondott, hanem ahogyan. Mindezek után, hogy kitálaltam neki, úgy érzem nem a megfelelő cselekvést nyújtotta. Nem valami szánalomra vágytam, csak… Nem is tudom.
- Nem, nem ismersz! – kiabáltam, majd kirohantam a szobából. Futva elhagytam a házat, még csak kabátot sem vettem. Egyszerűen szerettem volna mielőbb elmenni innen, elhagyni ezt a helyet minél hamarabb.
Tudtam, hogy jól ismert, azt is, hogy többet tudott rólam, mint itt, St. Churchben bárki más. Sőt, talán mindenkinél többet, bár ez annak is betudható, hogy túlontúl jó emberismerő. Valamiért, még nem tudtam elfogadni, hogy valaki így ismerjen, sosem képzeltem volna, hogy így megnyílnék bárkinek is. Pláne egy fiúnak. Egy ilyen fiúnak. Ez nem jó így. Nem véletlenül nem akartam barátokat, sem beleszeretni valakibe. Ez nagyon rossz így kötődni valakihez, vagy valakikhez, újra aggódom értük, és rettegek tőle, hogy elveszíthetem őket.
Zuhog az eső, vagy a hó, nem tudom pontosan megállapítani. Csurognak az arcomon a vízcseppek, de az is lehet, hogy a könnyeim azok.
 - Royce. – Keaton egy kabátot terített a vállamra, majd finoman maga felé fordított. Kirázott a hideg lágy hangjától, ahogy a nevemen szólított. Felnéztem rá, a szám vészesen közel volt az övéhez. Ruháink teljesen átáztak, a hajunkból is csöpögött a víz.
- Royce. Minket nem fogsz elveszíteni. Emiatt nem kell távolságtartónak lenned – mondta Keaton, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. – Én nem foglak elhagyni.
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről, a mellkasomban megszűnt a nyomás, a gyomromban pedig megszűnt a görcs. Mintha újra tudtam volna lélegezni.
Keaton közelebb hajolt, majd száját finoman az enyémre tapasztotta. Ölelése még szorosabb vált, karjaival erősen tartott.
Még sohasem éreztem magamat ennyire szabadnak. 


Következő rész: 
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/01/varatlan23.html 
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/12/varatlan-karacsonyi-kiadas7.html

2015. december 26., szombat

Váratlan, karácsonyi különkiadás, 7.rész (21.rész)


Már egy ideje üldögéltünk itt, csöndben. Nem igazán tudtam mit mondani, pedig ez velem nem gyakran fordul elő. Tulajdonképpen nem is értettem, miért hallgatunk, hiszen nem is történt semmi sem. Csupán Keat közelebb hajolt. Kezdjük ott, hogy ez akár több mindent is jelenthetett. Mondjuk a fülembe akart súgni valamit. Oké, ez hülyeség, tekintve, hogy teljesen egyedül voltunk, minek sugdolózna, ha úgysem hallja senki sem. Az is lehet, hogy csupán le akart söpörni egy odaragadt szempillát az arcomról. Egyre valószínűtlenebb dolgokat gondolok… Na, jó, legyen. Kimondom. Illetve nem mondom ki, mert ha ezt meghallja, én kiszaladok a világból. Az a sanda gyanúm, hogy Keaton Enoch valamilyen érthetetlen, és számomra felfoghatatlan okból megcsókolt volna, ha nem kapok hívást. És, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban? Arról halványlila dunsztom sincs. Komolyan, egyszerűen nem tudom.
Állítsunk pro-kontra listát, kezdve a pozitív dolgokkal. Keat állati helyes, sportol, és nagyjából minden máshoz is ért, kezdve a tanulástól a zenélésen át, egészen a vezetésig. Biztos még varrni is tud. Viszont, pont ezek miatt rettentően beképzelt és odavan magától, mekkora nagy ász. Hupsz, ez negatívra sikeredett. Tény, hogy azért a Keatonért, aki tud kedves lenni, megértő, és őszinte, azért igazán oda vagyok. Már fáj, annyira élénken él bennem az emlék, mikor rávett, hogy annyi év után megint kosárra dobjak. Azelőtt senkinek sem sikerült, ő pedig csőbe húzott, elterelte a gondolataim, és ismét megismertette velem a játék csodálatosságát. Mindezt csupán kedvességből, még csak meg sem köszöntem neki, és a legszebb az egészben, hogy nem is várta.
Bevallom, az sem nagyon zavar, hogy állandóan beszólogat, és kötekszik. Voltaképpen ez is tetszik benne. Nem az a kis langyi típus, nem fél megosztani a véleményét, és mindig mozgásban tart, felkészülök minden lehetséges cinizmusára.
Te jó ég! Az is lehet, hogy nincsenek is negatív tulajdonságai? Oké, ez nagyon rossz irányba megy, inkább hagyjuk a felsorolást. 
- Hé, hercegnő! – zökkentett ki a gondolatmenetemből Keaton. Lazán ült az egyik fotelben, fél kezét a karfán nyugtatta, míg a másik lezserül hullott az ölébe.
- Mi van? – kérdeztem, mert idegesített, hogy ennyire kiegyensúlyozott, és velem ellentétben, egyáltalán nem kattogott az agya pro-kontra listákon.
- Körülbelül, hogy tervezed? Egész Karácsony este úgy fogsz itt ülni, mint egy darab fa? – kérdezte, arcán gúnyos mosoly terült szét. Felvillant bennem egy érzés, hogy pontosan tudta, mit gondoltam éppen. Vagy, hogy min filóztam egészen mostanáig.
- Nem.
- Akkor mesélj nekem valamit! – kérése meglepett, és valahogy nem akarództam nemet mondani neki. Felállt, és a kandallóhoz lépett, megigazítva benne az égő fákat.
- Mit meséljek? – sóhajtottam lemondóan.
- Például, hogy mi ez az egész veled, meg a kosárral – dobta fel egyik ötletét, miközben visszaült. Egy pillanatra lefagytam. Számítottam rá, hogy fel fog merülni ez a kérdés. Egyszer. Valamikor. Csak nem ilyen hamar. Azt hittem, még rám hagyja egy ideig.
- Pontosan mire gondolsz? – próbáltam húzni az időt, de Keaton nem hülye.
- Ugyan, hercegnő! Ne játszd nekem az értetlent. Ha nem akarod elmondani, akkor ezt mond. – Csakhogy én el szeretném mondani neki, meg szeretném osztani vele a múltam egy kicsiny darabját, mert ő is beavatott engem.
- Oké – feleltem, majd belekezdtem. – Nagyon kicsi koromban kezdtem el kosarazni, mivel a fél tesóm, Landon nagy játékos volt. Csak hat évvel volt idősebb, de vagy ötvenévnyi tehetség szorult belé. Tudom, hogy nem akarsz közbevágni, de most tedd fel azt a kérdést.
- Féltestvér? – Na, Keatont is meg lehet lepni.
- Igen. Én anyám második kapcsolatából születtem. Az első házasságából pedig Landon, az idősebb fiú, és jó pár évvel később Kav, a kisebb.
- Értem – bólintott Keaton, és a továbbiakban csak hallgatott.
- Landon és én iszonyatosan jóban voltunk, teljes testvérekként tekintettünk egymásra, és a korkülönbség ellenére ő volt a legjobb barátom. Mindig volt jegye NBA-s meccsekre, és minden áldott alkalommal magával vitt engem is, azzal a tervvel, hogy engem is ilyen nagy játékossá nevel majd. Szerettem az életemet, a barátaimat, és úgy gondoltam, ennél nagyobb boldogság nincs is. Aztán eljött a tizenötödik szülinapom, de előtte pont valami helytelen dolgot műveltem, ezért a szüleim szobafogságra ítéltek. Mondanom sem kell, az volt a lázadó korszakom. Landon azonban aznapra jegyeket szerzett, különleges VIP helyre a szülinapom alkalmából. Megszöktetett, hogy elvihessen. A meccsre menet azonban az egyik kereszteződésnél belénk hajtott egy autó. Landon vezetett, így az ő oldalát érte a nagyobb ütés. – Muszáj volt elhallgatnom egy pillanatra. Már nem kellett azonnal könnyeznem, amint a balesetre gondoltam, de mégis elcsuklott a hangom. Már eltelt három év.
- Landon azonnal meghalt, míg én kisebb-nagyobb sérülésekkel megúsztam. – Hazugság. – A baleset után Kav megutált, mert engem hibáztatott a bátyja haláláért, anyám és apám végleg összebalhéztak, mondván, hogy egyikük engem védett, míg a másikuk a fiát.
- Royce. – Keaton még sohasem szólított a nevemen. – Foglalkozott bárki is azzal, te min mentél keresztül?
- Nem, de jobb is volt ez így.
- Dehogy volt jobb! Ugye nem hibáztatod magad? – Úgy láttam, ideges.
- Már nem.
- Idefigyelj, én nem ismertem a bátyádat, azt se tudom, hogy volt mindez, de azt igen, hogy ez az ő döntése volt, és, hogy neked semmi szereped nem volt a halálában. Csupán annyi, hogy ott voltál. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő sem hibáztatna téged! – Keaton már előttem térdelt, kezeit a lábamon nyugtatta. Átadta nekem azt a megbocsájtást, amit évek óta kerestem. Végre valaki megerősített.
- Igazad van – ismertem be. Három év nagyon sok idő, az ember megtanulja feldolgozni a halált. Nem azt mondom, hogy már nem fáj, hanem, hogy már nem ugyanúgy.
- Mik azok a kisebb-nagyobb sérülések? – tette fel azt a kérdést Keaton, amit mindenáron el akartam kerülni.
- Semmi extra.
- Persze. Hercegnő, én ezért kérdezem, mert komolyan érdekel. Nekem elmondhatod – simította meg finoman az arcomat.
- Megrepedt pár bordám, felszakadt a fejem, eltört mindkét csuklóm, és megrepedt az egyik lábszárcsontom.
Láttam az arcán, mennyire kínlódott, szinte nagyobb fájdalmat mutatott, mint én.
- Gyere, táncoljunk – állt fel. Egyik kezét felém nyújtotta, én pedig belecsúsztattam a sajátomat. Finoman felhúzott a kanapéról, és magához vont. Egyik kezével az enyémet fogta, míg a másikat a derekam köré fonta. Bal kezem utat talált a vállához, majd kicsit feljebb csúszva, majdnem a nyakát érintettem. Éreztem, ahogy forró mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, szívverése szaporább volt, mint általában. Arca az enyémhez simult, testünk lassan ringott körbe. Nem is tudtam, mennyi idő telhetett el, mikor hirtelen elengedte a kezemet, még közelebb rántott magához, szabad kezével a hajamba simított, és szorosan tartott az ölelésben.
Biztos voltam benne, hogy kicsordult a könnye, és annyi év után, én is sírni kezdtem. 



Következő rész:
Előző rész:

2015. december 24., csütörtök

Váratlan, karácsonyi különkiadás, 6. rész (20.rész)

- Mi bajod van? – bámult rám Keaton, miközben a ház felé haladtunk.
- Az égvilágon semmi! – vágtam rá rögtön, sajnos túl gyorsan, mert azonnal észlelte a furcsaságomat.
- Aha, oké – mondta, nyilván leesett neki, mi van, és most már ő is fura lesz.
- Hallo? – vettem fel az éppen csengő telefonomat.
- Royce! Ez borzalmas! Nem tölthetem Wyattel kettesben az éjszakát! – hallottam meg Zay teljesen pánikba esett hangját. Időközben beértünk a házba, és éppen próbáltam leráncigálni magamról a kabátomat.
- Nyugi már! Ez nem jelenti azt, hogy… - kezdtem, de nyomban a szavamba vágott.
- Én is tudom, hogy nem jelenti azt!
- Akkor meg mi a gond? – Milyen ironikus, nem? Halál lazán tettem fel neki ezeket a kérdéseket, mintha tök normális éjszaka elé néznénk, miközben ugyanazokon izgultam, mint Zay.
- Beszélgetni fogunk – suttogta a barátnőm. Jó, mégsem ugyanaz volt az idegeskedésünk tárgya.
- Továbbra sem értem, mi ezzel a gond. Sőt, még annyira sem, mint eddig.
- Nem véletlenül nem beszélgettünk az elmúlt három évben – avatott be Zay. Illetve, azt hitte, hogy beavatott, közben olyan dolgokat árult el, amelyeket már nagyon régóta tudtam.
- Hm – válaszoltam rettentő értelmesen.
- Royce, én nem azért szakítottam meg a kapcsolatom vele, mert zavart a népszerűsége – jelentette ki határozottan.
- Na, ne mondd! – csúszott ki a számon, és hallottam, ahogy kapkodta a levegőt.
- Te tudtad?!
- Szerintem mindenki tudta – szóltam el magam ismét.
- Ez komoly?
- Nem, dehogy. Maximum Keaton és én – ellenkezett.
- És végig csak kussoltatok csöndben? -  Hirtelen nem tudtam, hogyan máshogyan lehetne még kussolni.
- Nem a mi dolgunk – feleltem, mert valóban így gondoltam.
- Ebben van igazság, de – bár nem az én dolgom – neked is lesz megbeszélnivalód Keatonnel – vágta még utoljára a fejemhez, mire csak fintorogtam.
- Kösz, Zay! Észben tartom. Aztán csak óvatosan! – raktam le a telefont nevetve.
- Ki volt az? – szegezte nekem a kérdést Keaton.
- Ki vagy te? Az testőröm? Mi közöd hozzá? – értetlenkedtem.
- Nem, de szívesen tudnék róla, hogy jól vannak-e a barátaim.
- Háh! Tudsz te aggódni is. Amúgy meg, igen. Zay legalábbis fizikailag.
- Megviseli a Wyattel kettesben töltött idő? – vigyorgott gonoszul Keaton.
- Olyasmi – dünnyögtem.
- Gyere, együnk – invitált a konyhába.
- Csak nem főztél? – gúnyolódtam.
- Nem – jelentette ki.
- Gondolhattam volna.
A vacsora mondhatni kínosan telt. Na, jó, nem ez a legjobb kifejezés rá, de nem élveztem túlságosan. Végig csöndben ültünk, egyikünk sem szólt egy szót sem, csak ettünk. Nem igazán tudom mire vélni, hogy Keaton olykor sokat beszél, de csak rosszakat, valamikor kedves, és a legtöbbször csak hallgat.
Most ott tartottunk, hogy itt ültem a szobámban, és… Hát, igen, csak ültem. Viszont unatkoztam, de semmiképpen nem voltam hajlandó kimenni oda, ahol ő volt. Így hát úgy döntök, rajzolni fogok. A helyiség ablakai hatalmasok voltak, előttük nagy párkány, rendkívül jó kilátással. Elhelyezkedtem, felraktam a fejhallgatómat, és rockot hallgattam, miközben a gyönyörű havas tájat rajzoltam. Eszembe jut, mikor még Wyattéket örökítettem meg, ahogyan játszottak a téren, mígnem Keaton elkobozta a művemet. Vajon meg van még neki? Biztosan kirakta a falára. Ja, persze, valószínűleg elrakta valahova mélyre. Csak tudnám, minek vette el.
Már majdnem készen voltam, mikor hirtelen eltűnt a kezemből a lap. Értetlenül néztem fel a mellettem álló Keatonra, aki jó szokásához híven kopogás nélkül jött be, aztán nem szólt, hogy itt van, végül elvette a rajzom. Nagyon imponáló…
- Mi van? – csúsztattam le a fejhallgatót a hozzá közelebbi fülemről.
- Semmi – felelte, majd elindult kifelé.
- Ne már! Most miért viszed el? Megint – tettem hozzá, és utána eredtem.
- Csak úgy – válaszolta, de meg sem állt a nappaliig. Ott aztán leült a kanapéra, és letette a dohányzóasztalra a képemet.
- Galériát nyitsz az ellopott rajzaimból? – vontam fel a szemöldököm.
- Dehogyis – legyintett, de szerencsére nem tett hozzá semmilyen becsmérlő megjegyzést.
- Felgyújtod őket?
- Nem!
- Akkor minek neked?
- Tetszenek – jelentett ki, mire egy pillanatra belém fagyott a szó. Még sosem mondott ehhez hasonlót.
- Komolyan?
- Igen.
- És miért nem kéred el? – támadtam neki újból.
- Az túl egyszerű lenne.
Végig néztem rajta. A kanapén ült, egyik lábát átkulcsolva a másikra fektetette, egyik keze a karfán pihent, míg a másikban egy poharat tartott. Sötét farmernadrágot, és barna pólót viselt, mely kiemelte sötétkék szemeit. Haja kissé kócos volt, de mégis remekül állt. Megpaskolta maga mellett a fotelt, jelezve, hogy üljek oda. Úgy kezelt, mint valami kutyát, mégsem tettem szóvá. Most nem.
- Boldog Karácsonyt! – mondta, mire halványan elmosolyodom.
- Neked is Boldog Karácsonyt! – köszöntöttem én is. – Most megkapom ajándékba a rajzaimat?
Keaton olyat tett, amit csak ritkán. Elmosolyodott, de úgy igazán, szívből jövően.
- Valóban megfordult a fejemben – vallta be, és ezen felnevettem.
- Jellemző.
- Nem, amúgy nem. Nem kapsz tőlem semmit.
- Te sem kapsz tőlem semmit sem – válaszoltam vigyorogva.
- Jól van ez így.
Keaton felém fordította a fejét, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Annyira közel ült hozzám, hogy éreztem a testéből áradó meleget, és azt az illatot, amit annyira imádtam. Arca mintha egy picit közeledett hozzám, mikor váratlanul megcsörrent a telefonom. Összerezzentem ijedtemben.
- Hm? – vettem fel kissé kábultan.
- Boldog Karácsonyt! – üvöltötte Zay és Wyatt összhangban. Legalább ők jól érzik magukat együtt.
- Nektek is Boldog Karácsonyt! – dünnyögtük Keatonnal, bár őt élénkebbnek láttam, mint magamat.
- Mi van veletek? Csak nem veszekedtetek megint? – vont kérdőre minket Wyatt rögvest.

- Nem, dehogy. Nincs gáz – nyugtatta meg Keaton, de én csak arra tudtam gondolni, hogy igenis van. Óriási nagy.


Először is Nagyon Boldog Karácsonyt kívánnék minden kedves olvasómnak! Köszönöm, hogy itt vagytok velem! Másodszor pedig ez a rész azért ilyen rövidke, mert mégiscsak ma mindenki ünnepel, nem pedig blogot olvas. Remélem mindenkinek örömmel teli Karácsonya, és szünete lesz! e

Következő rész: 
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/12/varatlan-karacsonyi-kiadas7.html 
Előző rész:
csillagokhullas.blogspot.com/2015/12/varatlan-karacsonyi-kulonkiadas5.html