2018. szeptember 27., csütörtök

Szeretlek. Te mást szeretsz. És akkor? 9.rész

- Szeretlek, Sophie.
Hát igen. Ez a rész feltehetőleg már mindenkinek ismerős. Lássuk be remekül csináltam. Laza voltam és menő, ahelyett, hogy bőgtem volna. Sőt, voltaképpen én vigasztaltam Sophiet, pedig engem dobtak. Gyakorlatilag nyolc év kitartó szerelmének munkája ment a szemétbe. Na, jó. A nyolc alatt igazából minden nap érzelme a kukában landolt, ha úgy vesszük. De nem bántam. Egy percét sem a szeretetemnek. 

Gondolom azt részleteznem sem kell, hogy ezután semmi nem volt már ugyanolyan. Hiába mondja az ember, hogy nem gáz, ne törődj vele, hogy amúgy nyolc éve szerelmes vagyok beléd, legyen minden úgy, mint régen. Ezt nem lehet semmissé tenni és nem foglalkozni vele. Erre meg Sophie sem volt képes. 

Két napig nem keresett, én pedig nem akaszkodtam rá, hagytam hadd eméssze csak meg. Kibírtam. Az elmúlt kilenc hónapot is kibírtam. És az elmúlt nyolc évet is. Most viszont befejezem a mártírkodást.

A harmadik este felhívott. 
- Tényleg szeretsz? - szólt bele köszönés nélkül. 
- Ezen töprengtél az elmúlt két napban?
- Nyolc éve? - Hangja egy cseppet kételkedően csengett.
- Teljesen földbe akarsz döngölni? - nevettem fel szórakozottan.
- Dehogyis! Csak annyira...
- Hihetetlen? - sóhajtottam fel. 
- Ne haragudj - mondta csendesen. 
- Azért, mert alig akarod elhinni vagy mert nem viszonzod?
- Inkább a második - érkezett a válasz néhány másodpercnyi hallgatás után. 

- Biztos, hogy csak ez bánt? Most mondd meg őszintén, mik miatt ne haragudjak.
- Jó, akkor vegyük bele a hitetlenkedésem is - határozta végül el magát. 

- Még valami? 

Hosszú csend.

- Rydel...

Kellemes érzés kerített hatalmába és felnevettem. 
- Egész pontosan mit sajnálsz vele kapcsolatban?
- Hogy megpróbáltalak összehozni titeket! Hogy ráderőszakoltam! - eredt meg a nyelve és jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, közben hevesen gesztikulál a vonal másik végén. 
- Ez azért egy kicsit túlzás. 
- Ne cukiskodj - pufogott. - Ne próbálj szépíteni a kedvemért. 
- Ryde meg én jó haverok lettünk - próbáltam továbbra is vigasztalni. 
- Jó, de...
- Soph, jól csináltad. Én sosem reménykedtem, hisz ott volt neked Luke, én pedig nem voltam olyan hülye, hogy ezt figyelmen kívül hagyjam. 
- Akkor, hogy lehet, hogy nyolc éve...? - kérdezte halkan és meglehetősen jogosan. 
- Nem tudom. Fogalmam sincs.
Na, jó, tudtam. Illetve akadtak sejtéseim, csak egyszerűen nem volt itt az ideje, hogy arról áradozzak neki, mennyire fantasztikus ember is, hogy milyen gyönyörű és mennyire szeretem a mosolyát, a humorát, a huncutságát, ravaszságát, kedvességet, jó lelkét. 
- Elmondtam neki - közölte Soph újabb hallgatása után.
- Luke-nak?
- Igen. 
- Tudom. Mármint tudtam, hogy így lesz. 
- Nem akartam titkolózni előtte - védte magát Sophie, mert félreértelmezte a hallottakat. 
- Nem is tudnál - mosolyodtam el. - És nem is állt szándékomban ilyesmire kérni. Isten őrizz!
Nem kérdeztem, hogyan reagált Luke, Soph pedig nem mondta. Mindketten, sőt, ha úgy vesszük mindhárman tudtuk, hogy ezt Luke-nak és nekem kell lerendeznünk egymás között. 
- Rydel tudta?
- Szerintem mindenki tudta rajtad kívül - nevettem fel kurtán. 
- Te mondtad el neki?
- Senkinek nem mondtam el - vágtam rá. 

- Sajnálom – komorodott el ismét. – Hogy fájdalmat okoztam neked és szenvedést. Hogy mikor megpróbáltál eltávolodni, én nem hagytam és ragaszkodtam a barátságunkhoz. És azt is, hogy nem vettem észre, hogy érzel. Vak voltam és önző.
- Ez nem a te sarad, Sophie. Ha annyira akartam volna, igenis elvágtam volna minden szálat, ami összekötött minket. Én voltam az, aki nem is akart továbblépni. Tulajdonképpen nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért hirtelen rád zúdítottam ezt az egészet, én volta az önző. De akkor sem tudom sajnálni. Megmondtam neked. Szeretlek szeretni. Fontos vagy nekem, az életem egy meghatározó személye és nem akarok lemondani rólad. Úgy értem, a barátságunkról. Nyugi, nem arra hajtok, hogy…
- Tudom! Csak nem akarom még nehezebbé tenni neked.
- Akkor adj egy esélyt a barátságunknak – kértem.
- Azt hiszem, én is ugyanezt kérem tőled.


Előző rész:

2018. szeptember 23., vasárnap

A vonzás törvénye, 62.rész

Másnap nagyot nyújtózva léptem ki a házunk ajtaján. 
Milyen szép reggelünk van! Remélem Ace nem tervezi elrontani ezt a szép napot azzal, hogy mondjuk bejön suliba. Nyugodtan maradjon otthon és lógjon egész álló nap.
Efféle gondolatokkal indultam neki az utamnak. Féltávnál járhattam, éppen nagyban sétálva az út széli járdán, mikor egy autó parkolt le mellettem.
Jesszus, melyikük lehet az?
- Kell egy fuvar, szöszi? - csusszant le a hozzám közelebbi ablak, és Rhettel tálaltam szembe magam.
- Felteszem, ha közelebb lépek, rögvest elhajtasz, úgyhogy inkább passzolnám - húztam össze a szememet.
- Hát ilyennek ismersz? - bámult rám fapofával.
Tátott szájjal, némán pislogtam.
- Jól van, vettem az adást - legyintett.
- Bocs, de teljesen lefagytam. Nem tudtam, hirtelen mit felelhetnék erre - játszottam tovább a szerepem. 
Hát persze, hogy ilyennek ismertem. Mindketten jól tudtuk. 
- Elég legyen. Hallgass és szállj be! - hajolt át az anyósülésen és belülről kilökte nekem az ajtót.
- De ugye nem Ace küldött? - másztam be a kocsiba kétségek között vergődve.
- Kezd eluralkodni rajtad az üldözési mánia - vágott egy pofát, majd sebességet váltott és visszasorolt az útra. 
- Abszolút nem állíthatod, hogy alaptalanul - vágtam rá komolyan.
Rhett a fejét ingatta, de nem szólt semmit, így hát csendben folytattuk az utunkat, egészen az egyetemig. 
- Szóval, reggel beverted a fejed vagy ilyesmi? - érdeklődtem, mikor kiszálltunk az autóból. 
Rhetty azonnal megértette, mire irányult a kissé ironikus kérdésem. Mégiscsak furcsa, hogy csak úgy elhozott a suliba.
- Én is pont ezen gondolkoztam - öltötte fel a merengő arckifejezését, majd egymás mellett lépdelve a bejárat felé indultunk.
- Az is lehet, hogy megszállt egy szellem - találgattam szórakozottan.
- Vagy csak ma különösen kedves vagyok - sandított rám nemi huncutsággal a szemében. 
- Na, de ennyire? - kaptam a szám elé a kezem játékosan.
- Most mondd meg. A helyedben én kihasználnám.
- Célozgatunk, Rhetty? - vigyorogtam el.

- Célozgatunk, Rhetty? – került mellénk Ace elkapva az utolsó elhangzott kérdést, mögötte Webb és Gaines csaholt.
- Nem is tudtam, hogy Rhett tud célozni – jegyezte meg Gaines.
- Célozgatni – javította ki a pontosság kedvéért Webb.
- Célozni tényleg nem tud – csatlakozott Cage is, vele együtt ugyebár mindegyikük jelen volt és egy csodás reggeli társalgásnak néztem elébe.
- Micsoda? – hökkentem meg a hallottak alapján.
- Sose játssz vele dartsot – intett baljós arckifejezéssel Webb.
- Sanszos, hogy valaki megsérül – bólogatott Gaines.
- Be lehet fejezni – szólt közbe Rhett, de nem mérges volt vagy zavarban levő, inkább csak tárgyilagos és szórakozott.
- Nem tudsz célozni? – fordultam felé kivételesen őszinte döbbenettel.
Nem tudom. Nem mintha Rhett tökéletes volna vagy ilyesmi. Jó vicc! Csak valahogy ez nem illett az róla alkotott képembe, egy ilyesfajta hiányosság.
- Nem tud – kotyogott közbe Cage, valószínűleg ismerve annyira a barátját, hogy tudja, ő úgyse válaszolna nekem.
- Bár nem voltunk ott, sok sztorit hallottunk „Rhett és a tesióra címmel” – vigyorgott Webb.
- Fejbe találta a tanárt kosárlabdával, focilabdával, kislabdával, röplabdával – bólogatott hevesen Gain.
- Egyszer majdnem egy medicinnel is – mosolygott visszafogottan Cage, de a szeme árulkodott róla, milyen jól is szórakozik.
- De az elől Wild hősiesen elrántotta a tanárnőt – fejezte be a sztorit Webb, én meg csak kapkodtam a fejemet közöttük.
- Sejtettem, hogy valami ilyesminél lyukadunk majd ki – forgattam a szememet.
- Mi bajod van a hősiességemmel? – karolta át vállam Ace nagy szerényen.
- Miért kell neked minden sztoriban benne lenned?
- Mert központi alak vagyok – vonta meg a vállát.
- Szerintem inkább csak minden lében kanál – fintorodtam el.
- Az ugyanaz – kacsintott rám jókedvűen.


Előző rész:

2018. szeptember 20., csütörtök

Töréspontok, 27.rész


A felsőm az ágyon landolt.
Ez volt egész pontosan a huszonharmadik ruházat, amiről úgy határoztam, nem elég érdemes erre a vacsorára. Igaz, hogy találkoztam már az EXO-val, de véletlenszerűen rájuk rontani egy próba alatt és előre eltervezetten eltölteni velük egy estét két különböző dolog.
Biztosan mindenki ismeri az érzést, mikor rajong valakiért, valakikért, valamiért, valamikért. Akár egy banda, akár egy színész, egy játék egy film, egy sorozat, egy akcióhős, egy mesefigura, egy híres ember, egy márka, mit tudom én, akármi. Maradjunk a hús-vér személyeknél. Mikor követed a munkásságát, veszel dolgokat a nevével vagy képével, elolvasol róla személyes adatokat, várod, hogy újabb videója jelenjen meg vagy egy egyszerű képe, de mégsem megszállottság ez, mert nem vagy ott minden koncerten például, csakhogy témánál maradjak. Nem nézel meg minden videót, nem töltesz le minden képet, nem tudod fejből az egész életútját. De kedveled és szeretnél találkozni vele. Érdekes egy érzés, hisz igazából egy idegen az és lehet, hogy nem is olyan, mint aminek elképzelted.
Persze, Baek olyan volt. Sőt, annál sokkal jobb.
- Ruha vagy farmer? – vizslattam az ágyra dobott cuccaim.
A hajam már megszáradt, miután megmostam, kicsit kifestettem a szemem és lealapoztam az arcom. Csak fel kellett volna öltöznöm. Megrezdült a telefonom.
A fiú, akinek szívébe beloptam magam üzenete: 10 perc és ott vagyok.
Erre én: Nem tudom, mit vegyek fel.
Hamarosan befutott egy hívás tőle.
- Mire véljem ezt?
- Két órája keresem a megfelelő ruhadarabot sóhajtottam leülve a földre.
- Nem egy puccos eseményre megyünk – emlékeztetett kedvesen.
- Dehogynem. Vacsora az EXO-val!
- Akkor sem szükséges kiöltöznöd.
- Rajtad mi van? – kaptam az alkalmon.
- Farmer és póló.
- Hát, te aztán tényleg nem vihetted túlzásba a kiöltözést – fintorogtam.
- És rajtad mi van? – hangzott kicsit incselkedőnek.
- Melegítő vágtam rá, mire felnevetett.
- Felőlem abban is jöhetsz kuncogott.
- Azt már nem! Ácsi! Ha épp értem jössz, hogy telefonálsz? – kértem számon.
- Nem én vezetek, ne aggódj.
- Csak nem Byung-Soo? – vigyorodtam el, hogy találkozhatok a legkedvencebb testőrömmel.
- De bizony. 2 perc és ott vagyunk.
- Jesszus! Akkor kitalálok valamit – pattantam fel sietősen.
- Húzz zsákruhát – búcsúzott Baek huncutul, majd bontottama hívást.
Na, jó, ha ennyire lazán veszi a dolgokat, igyekszem én is. Kiválasztottam egy világoskék pólót és egy fekete, magas derekú szoknyát, amibe alaposan betűrtem a felsőm, hozzá egy vászoncipőt húztam. Behajigáltam a cuccaimat a táskámba és lelapítgattam felborzolódott hajamat. Nem sokkal később kopogtak, én pedig izgatottan tártam ki az ajtót.
- Nem kellett volna feljönnöd, lementem volna – mosolyogtam Baekre.
- Ugyan már. Csinos vagy! – dicsért meg, mire elpirultam.
- Köszi. – Végül is, ez a lényeg. – Te is – tettem hozzá, amin persze elnevette magát.
- Csak egy farmer és egy póló.
- Te mindenben csinos vagy – fokoztam.
- Sosem akadt olyan fellépőruha, amiben nem tetszettem? érdeklődött, miközben leindultunk a lépcsőn.
- A Ko Ko Bop klip idején lévő frizurád nem volt olyan király – kocogtattam az államat elgondolkodva.
- Az nem is ruha – fintorodott el. - Mi bajod vele? Azt hittem, mindig helyes vagyok.
- Nem bírom a hosszabb hajat – húztam fel az orrom.
- Szóval nem bírtál abban az időszakban? – torpant meg kérdő tekintettel bámulva rám.
- Vicces, hogy azt hiszed, egy hajstíluson múlik a szeretetem – ingattam a fejem mosolyogva és haladtam tovább. Mármint az iránta érzett szeretetem. Bárki másnál kiábrándítana a hosszú haj, de Baek más tészta.
- Szóval odavoltál értem csak nem tetszettem – próbálta értelmezni a hallottakat, miközben utolérve engem, kitárta előttem a koli ajtaját.
- Valami ilyesmi – hagytam rá.
Először megjelent egy elégedett mosoly az arcán, a következő pillanatban viszont megint a homlokát ráncolta.
- Xiunak volt hosszú a haja?
- Jesszus, Baek! – sóhajtottam lemondóan.


Következő rész:
Előző rész:

2018. szeptember 17., hétfő

Kosársuli, 81.rész

Szerda reggel Konrád két perccel csöngetés előtt esett be az osztályba és vetette le magát mellém a padba.
- Nehéz reggel? – húztam össze a szemem a kissé megviselt barátom láttán és alig bírtam megállni, hogy elmosolyodjak.
Rám nézett, majd megvetően elfordult.
- Hé! Most meg mi van? – akadtam ki szerintem teljesen jogosan.
- Cöhh – érkezett a felháborodott fújtatást.
- Megint berágtál? – vágtam egy pofát, mire ismét felém fordult és elvigyorodott.
- Dehogy, csak tréfálok – hajolt hozzám és nyomott egy gyors csókot a számra.
- Nagyon elmés poén – fintorodtam el, Konrád pedig nevetve átkarolt.
- Az éjjel új szintre emeletem a humoromat.
- Mármint jóról rosszra? – mosolyogtam rá szívélyesen, mire finoman belebökött az oldalamba.
- Nem lehet minden poénom vicces – sandított rám huncutul.
- Szóval eleve úgy állítottál ide, hogy tudtad, ez nem lesz szórakoztató számomra? – ráncoltam a homlokomat értetlenkedve.
- Ötven-ötven volt az esély.
Kérdőn felvontam a szemöldököm.
- Jó, az arcodat elnézve, legyen inkább hatvan-negyven – pontosított, védekezően a magasba emelve kezeit.
- Nyolcvan-húsz – feleltem tömören.
- Hatvanöt-harmincöt – ingatta a fejét Konrád.
- Kilencven-tíz – fontam karba a kezemet.
- Látom, téged senki nem tanított meg tisztességesen alkudozni – vigyorodott el jókedvűen.
Időközben megszólalt az órakezdését jelző csengő, a tanárnő egyelőre nem volt sehol.
- Ezért rohantam – pufogott Konrád.
- Azért rohantál, mert képtelen vagy időben felkelni forgattam a szememet játékosan.
- Most vitatkoznék, de nincs kedvem – tett úgy, mintha nem lenne igazam.
- Biztos azért, mert nem heverted ki a reggeli plusz futóedzést – kacsintottam rá huncutul, mire elfintorodott.
- Ne is mondd! Erről jut eszembe. Hogy érzed magad? A hétvégén selejtező. Izgulsz? fordult felém egész testével, egyik lábát felhúzva.
- Nem igazán. Lesz két negyedem felmérni a viszonyokat – céloztam arra, hogy nem vagyok a két kezdőben és maximum a harmadik vagy a negyedik negyedben kerülhetek pályára.
- Naaa! – nyújtotta el panaszosan a rövid szócskát. – Ne légy ilyen!
- Ezt kivételesen abszolút pozitívumnak szántam – tartottam fel a kezemet védekezően.
- Pozitívum? – vonta fel a szemöldökét értetlenül.
- Bizony. Elhatároztam, hogy az első félidőben, míg pályán vagytok, kielemezek mindent, amit látok és fel tudok készülni a taktikákkal, támadásokkal, védekezésekkel – bólogattam nagyban.
- Ez jó terv – ismerte el Konrád a hallottokon tűnődve.
- Köszönöm – vigyorodtam el jókedvűen.
- És mi van, ha mondjuk Király az első negyed második percében valamilyen oknál fogva kipurcan és te leszel a cseréje? – vetette fel szórakozottan.
- Krisz strapabíró – legyintettem hanyagul.
- Akkor én – billentette oldalra a fejét.
- Téged Eszti cserélne.
- Na! – hangzott fel ismét az elégedetlen sóhaj. – Rám miért nem mondod, hogy strapabíró?
- Simán lehet, hogy elalszol és elfelejtesz eljönni a meccsre – vélekedtem.
- Sose tennék ilyet. A kosár nekem szent!
- Tudom, tudom.
- Mindenesetre büszke vagyok rád. Örülök, hogy a jót nézed ebben az egészben – fonta össze az ujjainkat és bátorítóan megszorította a kezemet.
- Már a múltkor is megmondtam neked, hogy ez csak még eltökéltebbé tesz – bizonygattam.
- Emlékszem, csak akkor még nem álltál elő ennyire hihető elméletekkel – mosolygott rám, én pedig elvesztem a tekintetében.
Annyira jó érzés volt, hogy itt volt valaki, aki kezdett megismerni és kiismerni, akivel megoszthattam a gondolataim és értekezhettünk róluk. Akivel viccelődhettem és piszkálódhattam, aki osztozott a legnagyobb hobbimon és aki támogatott. Konrád nem csak a fiúm volt, hanem a barátom is. Arra gondoltam, egyelőre alig ismerjük egymást, csak a fontosabb dolgokat tudjuk, de idővel a legtöbb téren megismerjük egymást és még sokkal szorosabb lesz a kapcsolatunk.
Alig vártam, hogy mindent kiderítsek róla.