2018. április 27., péntek

A vonzás törvénye, 52.rész

És eljött.
A rettegett délutáni próba időpontja.
Na, jó. nem rettegtem. Irtóztam.
És még egy ép ésszel elfogadható tervet sem sikerült kieszelnem.
Egyszerre akartam Jackienek ugrani és kérdőre vonni, ugyanakkor legalább ennyire szerettem volna olyan távolról elkerülni, amennyire csak lehetséges.
Mikor beléptem a csarnokba, azonnal megpillantottam őt. Cage mellett állt és épp összenevettek valamin.
- Semmivel sem kedvellek jobban, mint eddig, de ha akarod, elintézem, hogy Jackie ne jelenjen meg többé – közölte Rhett mellém lépve.
- Én se kedvelek különösebben – legyintettem, tekintetemet le sem véve a szóban forgó személyről.
- Komolyan mondtam.
- Tudom – sóhajtottam, eljátszva a gondolattal, hogy többé nem kellene látnom Jackiet. – De nincs rá szükségem.
Rhettre siklott a tekintetem, arckifejezése mintha elégedettségéről árulkodott volna, mintha helyes választ kapott volna.
- Ace kedvéért is el szoktál tüntetni embereket? – szólaltam végül újra meg, visszaváltva szokásos párbeszédi stílusunkhoz.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem valami csicska vagyok? – jelent meg egy fintor az arcán.
- Minden alkalommal – kacsintottam rá huncutul.
- Barátok vagyunk. Bár te ezt nem értheted, hiszen neked nincsenek barátaid – küldött felém egy szívélyes mosolyt.
Tényleg nem voltak, de nem vettem magamra.
- Amíg itt vagy nekem te, nem is kell más – húzódtam közelebb hozzá.
- Tényleg fogalmad sincs a barátságról – nevetett ki gúnyosan Rhett.
- Dehogynem. Csak egy szavamba kerül és a kedvemért elsöpröd a kellemetlen illetőket a föld színéről – vigyorogtam rá jókedvűen, majd a szempilláim rebegtetve belekaroltam.
- Tessék – hallottam Ace hangját mögülünk, ezért abba az irányba fordítottam a fejemet. – Édeshármas – mutatott ránk, majd magára, aztán lelkesen összecsapta a kezeit.
- Mindjárt idehányok – rázta le magáról a kezemet Rhett.
Megleptek a szavai, általában nem fogalmaz ilyen nyersen.
- Én pedig ráhányok a hányásra – tettem hozzá szórakozottan, mire Ace felhúzta az orrát.
- Guszta – jegyezte meg kissé ironikusan.
- Fáradjatok be, gyermekeim. Kezdődik a próba – noszogatott minket egy fiatalnak tűnő srác, feltehetőleg a tánctanár lehetett.
- Marco – rikkantotta el magát Ace, majd kezet fogott a csávóval.
- Wilder. Rhett – mosolygott a srác a fiúkra. – Hát megint itt vagytok.
Szóval nem kamu. Ezek tényleg minden évben itt táncikálnak.
- Hol máshol – kacsintott rám Rhett, mire csak elhúztam a számat.
- ÉS a hölgy? – fordította felém a fejét a srácka.
- Sere vagyok – intettem bénán.
- Én pedig Marco, a keringőtanár – nyújtotta a jobbját, majd kezetfogtunk.
- Ő a párom – jelentette be Ace vigyorogva.
- Táncpartner – pontosítottam rögvest, mire Marco jóízűen felnevetett, majd fejcsóválva elindult.
- Menjünk!
Egy másodperc erejére megdermedtem, a lábam még véletlenül sem kívánkozott a terembe vinni a testemet. Persze, nem sok időm maradt vonakodni, ugyanis Ace megragadta a kezem, összekulcsolta ujjainkat és gyakorlatilag maga mögött húzva a terembe vonszolt.
Hagytam neki. Jól esett. Nem mintha biztonságban éreztem volna magam mellette. Sőt. El se tudtam dönteni, ki jelent a nagyobb veszélyt számomra. Jackie vagy Ace. Mégis, legalább állt valaki mellettem. Még ha ki is használt. Ha nem kellettem neki igazán, csak meg akart hódítani. De abban a pillanatban nem érdekelt. Majd később lerázom. Most csak arra volt szükségem, hogy ne legyek egyedül.


2018. április 24., kedd

Maradj melettem! 6.rész

Miután Thel távozott, feltehetőleg a kevés vendég miatt, Taylor úgy döntött csatlakozik hozzám.
- Furdal a kíváncsiság, hogy vajon ti ketten, hogy találkoztatok – vigyorodott el.
- Az öcséd nem valami beszédes, mi? – húztam el a számat.
- Hát az biztos, hogy nem hív fel, ha találkozik egy lánnyal.
- Nálunk léptek fel – feleltem.
Taylor már-már a barátnőm volt, aki mindig segítő támaszt nyújtott, ahányszor csak idejöttem. Meghallgatott, tanácsokat adott, megnevettetett. Eleinte még olyan is előfordult, hogy nem volt pénzem kajára és meghívott. Persze, idővel visszafizettem neki mindent, de akkor is rengeteget jelentett nekem már csak a tudat is, hogy itt van.
- Igen, a hivatalos verziót már hallottam – bólintott, arra célozva, hogy korábban Thel is nagyjából ennyit mondott neki, mikor rákérdezett.
- Bocsi – nevettem el magamat.
- Még mindig a bűvkörében vagy, mi?
- Le se tudnám tagadni – ingattam a fejemet. – Jó tudni, hogy neked is Kitt vér csordogál az ereidben.
- Ja, csak nem vagyok elég jóképű.
- És híres – tettem hozzá félszegen.
- Rendes fiú amúgy. Semmi szabadideje nincs, mégis állandóan itt eszik.
Ez elgondolkoztatott. Emlékeztem, hogy Taylor mesélte, nem mindig ment ilyen jól az üzlet. Hogy eleinte olyan nehezen indult be, hogy azt tervezte, feladja és más munka után néz, pedig ez volt az álma. Többször is kérdeztem, mi volt az oka annak, hogy végül nem adta fel. Mindig azt felelte, a testvére segített neki. Vajon, hogy segíthetett Thel? Ideküldött mindenféle népeket? Vagy csináltak vele valami reklámot? Vagy csak ő maga jött el, hogy egyen és segítsen a nővérének?
- Thel kiájult a művészbejáron, én pedig elkaptam osztottam meg Taylorral a valódi „sztorinkat”.
- Megint elájult? – sóhajtott Taylor szomorúan.
- Ez… Gyakran megesik? – érdeklődtem.
- Nem tudom. Thel sosem mondja, csak Ric, a menedzsere. Időnként titokban, Thel háta mögött beavat, hogy legalább tudjak róla, ha már nem tehetek érte semmit.
Taylor most először osztott meg velem valami igazán személyeset, annak ellenére, hogy én állandóan terheltem őt a problémáimmal.
- Azt mondta nekem, hogy csak kimerült – piszkáltam az asztalterítő sarkát.
- Igen – mosolyodott el szelíden Taylor.
- Ez nem valami kamu, ugye?
- Nem tudok róla, hogy más baja volna – bólintott. – Thel rengeteget dolgozik és közben szinte alig alszik, alig pihen. Már nem is tudom, mikor vett ki utoljára szabadságot.
- Jobban kéne követnem a munkásságát – szontyolodtam el.
- Most, hogy belegondolok, tényleg nem hallottalak nagyon áradozni róla – húzta össze a szemét Taylor.
- Kedvelem a zenéjüket, de sosem rajongtam értük. Úgy – tettem hozzá elgondolkodva.
- Mármint úgy, hogy feltörted volna a házát, csak hogy bemenj és leszedd az ágyának huzatát, hogy aztán hazavidd és azon aludj?
- Ezt az esetet én is olvastam a hírekben – jelent meg egy apró mosoly a szám sarkában.
- Szerencsés lány. Thel nem jelentette fel és nem kérte vissza a huzatot sem - kacsintott rám huncutul Taylor.
- Meglehetősen lazán kezelte e dolgot – idéztem fel az interjút, melyben Thel nevetve mesélte az esetet.
- Hát igen. Mégiscsak akkor ment a lány, mikor nem volt otthon, nem hagyott neki semmi beteg dolgot és nem várakozott rá, hogy megfogdossa – értett egyet Taylor.
- Nem lehet sok nyugta – hajtottam le a fejem szomorúan.
- Plusz még rendkívül maximalista is. Állandóan a legjobbat akarja kihozni magából és ha senki nem kényszeríti, hogy dolgozzon, ha nincs épp meló, akkor sem áll le – magyarázta Taylor.
- Nem baj, hogy ezeket így elmondod nekem?
- Végre van valaki, akivel megoszthatom – sóhajtott.
- Nem sűrűn mesélsz az öcsédről, igaz? – húztam el a számat.
- Hát nem. Nem szeretné, ha kitudódna, mert akkor engem se hagynának békén.
- Szóval ő maga hajszolja ennyire saját magát – értelmeztem a helyzetet, Taylor pedig fáradtan sóhajtott egy hatalmasat.


Következő rész:
Előző rész:

2018. április 23., hétfő

Felejthetetlen nyár, 64.rész

- És most? – érdeklődött Dex, mikor leértünk a földszintre.
- Vidd ki – mutattam az ajtó irányába.
- Csak úgy szabadon akarod engedni? – hökkent meg, de azért követte az utasításaimat.
- Keressem meg a gazdáját vagy mi?
- Nem éppen erre gondoltam.
- A macskák állandóan kóborolnak, Dex. Aztán ha megunták vagy éhesek, szépen hazamennek.
- Coop tuti jól feltáplálta – nyögött egyet a macska mázsás súlya alatt Dexter.
- Hogy ne akarjon hazamenni?
- Vagy csak nem tudott ellenállni a kiscica szemeinek – vélekedett Dex.
- Ez Coopra vallana – értettem egyet, majd kiléptünk az utcára.
- Vissza fog szökni Coophoz – jegyezte meg Dex, majd óvatosan megvakargatta a cica fülét.
- Ugyan már – legyintettem.
- Szerintem már valami nyomkövetőt is tett rá célzott Coop igen sajátos szokásaira.
- Na, jó. Ez tényleg lehetséges – gondolkodtam el.
- Óvatosabbnak kéne lennünk – bólogatott nagyban Dex.
- Akkor vigyük haza – döntöttem hosszas mérlegelés után, mert az újabb tüsszentésem ráébresztett, minél előbb el kell távolítani a macskát a közelemből.
- Korábban láttam a nyakában egy medált, de most nincs itt – vizslatta a cicát Dexter.
- Elhagyta volna?
- Vagy Coop levette.
- Na, ne! El akarta titkolni, hogy van gazdája a cicának?
- Vagy csak úgy látta, szoros neki a nyakörv – voksolt Dex hamis mosollyal.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan – nevettem el magamat.
- Tényleg nem. Valószínűleg magához akarta venni Cicut – hümmögött elmerengve.
- Coop néha annyira… - kezdtem, de aztán Dex „nekem mondod?” arckifejezése belémfojtotta a mondat végét. – Megyek és megkeresem a nyakörvét.
- Coopét? Az éjjeliszekrény fiókjában lesz – viccelődött Dex.
- Mókás vagy – hagytam rá. – Te csak maradj szépen itt és el ne ereszd a macskát!
Ezekután Dex szófogadott én pedig felloholtam az emeltre, be a srácok szobájába. Miután minden lehetséges helyen megnéztem és nem találtam sehol a keresett tárgyat, az ágyhoz léptem és Coopot kezdtem fixírozni.
- Hova raktad? – kérdeztem tőle alig hallhatóan.
- Khmmbl – érkezett a válasz némi horkolás kíséretében.
- Kösz a segítséget – dünnyögtem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a párnája alá dugtam a kezem és kutakodni kezdtem.
- Ne, halember! Ezt. Ne kérd, hogy Leah meg Cicu között. Nekem választani kelljen – motyogta Cooper összefüggéstelenül.
Először frászt kaptam, hogy felébredt, de aztán szabad kezemet meglengettem az arca előtt és mivel nem reagált, megnyugodtam, hogy csak álmában beszélt.
- Cicu – nyögte Coop, én pedig sűrű pofavágás közepette tovább keresgéltem a párna alatt, mígnem valami bőrtapintású dolgot éreztem.
- Ez lesz az – hajoltam előrébb, hogy kitornásszam Coop alól a kis zsákmányát.
Persze, ő pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy testhelyzetet váltson, így egyrészt félig ráfeküdt a karomra, hogy mozdulni se tudtam, másrészt az arca vészesen közel került az enyémhez.
- Leah – lehelte halkan.
Még akár romantikus pillanat is lehetett volna, ha amúgy álmában nem éppen egy órája megismert vadidegen macskát készült volna választani helyettem.
Pillantásom az arcára tévedt.
Szép volt, férfias, szabályos és sima. Nem csoda, hogy annyira bele voltam zúgva valamikor régen.
Ajkamon éreztem, ahogy kifújta a levegőt, orrom megtelt a finom mentol és nutella illat keverékével, ami közel sem volt olyan undorító, mint amilyennek hangzik.
- Leah – sóhajtott megint.
Megpuhult a szívem, ahogy ránéztem és hallottam, ahogy a nevem mondja.
Talán engem választott. Épp sikerült kiszabadítanom alóla a kezem a nyakörvvel együtt, és azon voltam, hogy kisimítsam a homlokába hulló tincseit, mikor ismét megszólalt.
- Ne haragudj, Leah. Muszáj volt. Cicut választanom – motyogta álmában, mire azonnal felpattantam.
- Cooper Button, te…! – kezdtem volna szidni, de aztán csak a szememet forgattam és nagyot sóhajtva elhagytam a szobát.
Van, ami nem változik.


Előző rész:

2018. április 18., szerda

Kosársuli, 75.rész

- Én igenis vigyázok magamra – szájaltam vissza rögvest Dominiknak.
- A korábban felsorolt baleseteid nem éppen erről árulkodnak – húzta fel a szemöldökét.
- A nagyja nem is az én hibám volt – fontam karba a kezemet a mellkasom előtt.
- Ezt bizonyíthatja bárki rajtad kívül? – jelent meg egy apró mosoly a szája sarkában.
- Logikus magyarázataim vannak rá! – bólogattam hevesen, miközben továbbra is egymással szemben álltunk a járdaszegélynél.
- Oh, kérlek! – emelte tekintetét az égre reménykedve. – Avass be mindegyikbe!
- Ha ilyen gúnyos vagy, szó sem lehet róla – fordultam sarkon, hogy áthaladjak a járdán, de Dominik elkapta a pulcsim ujját és visszahúzott.
- Piros a lámpa, Liliomszál – biccentett fejével a lámpa irányába. Ó, hogy időközben zöld lett, aztán piros és ki tudja, mióta ismétlődhetett ez, míg mi beszélgettünk.
- Hoppá – haraptam be az alsó ajkam.
- Ennyit arról, hogy önhibádon kívül kevered magad bajba – pillantott rám jelentőségteljesen, tekintve, hogy épp most készültem elüttetni magamat. – Remélem, Konrád fogja a kezed a zebráknál.
Ezen persze vágtam jó néhány pofát.
- Oké – kezdtem lassan. – Elismerem, hogy alkalomadtán van némi közöm a sérüléseimhez.
Ezen persze Dominik jókedvűen felnevetett, majd elindultunk a zebrán át a túloldalra most, hogy már zöld volt a lámpa és szabad az út.
- Alkalomadtán – bólintott.
- Igenis így van! – bizonygattam az igazamat. – Azért sérült meg a bokám, mert fellöktek!
- Tudom.
- Persze, te ezt nem hitted el nekem. Jöttél a hülyeségeiddel… Várj. Mi az, hogy tudod? – lepődtem meg. Emlékeim szerint akkor Dominik csak egyszer kérdezett rá, van e konfliktusunk Klaudiával, kicsit összekaptunk, aztán többé ne firtatta. De nem hittem volna, hogy nekem adott igazat.
- Sosem vontam kétségbe, hogy Klaudia fellökött – vonta meg a vállát Dominik.
- De olyan hitetlen pillantásokkal méregettél – háborodtam fel.
- Nekem az volt a kérdésem hozzád, miért lökött fel – elevenítette fel az év elején történteket.
- Honnan tudjam, miért lökött fel?
- Jaj, ne kezdjük megint ezt – forgatta a szemeit.
- Nézd, Klaudia nem különösebben kedvel engem – mondtam elgondolkozva. – De nem fogok lehetséges indokokat gyártani. A mai napig nem tudom, mi vezérelte.
Valóban nem tudtam. Nyilván sejtettem, hogy Konrád miatt, de ez sem volt teljes magyarázat, hisz akkor még nem is jártunk, semmi nem volt közöttünk.
- Én tudom – jelentette be hirtelen és meglehetősen váratlanul Dominik.
- Mi van, Dumbó? – rökönyödtem meg.
- Kérdőre vontam akkoriban, Klaudia meg mondjuk úgy, hogy nem nagyon rejtette véka alá a dolgot.
- Nekem azt mondtad, hogy az állította, magamtól estem el – ellenkeztem.
- De később ismét meginterjúvoltam – avatott be a történésekbe Dominik.
- Hm. És szabad tudni az álláspontját? – érdeklődtem.
- Annyit mondott, hogy nem akarta, hogy ennyire megsérülj. Hogy is fogalmazott? – vakarta meg az állát Dominik elmerengve. – Ja, igen. Csak meg akarta mutatni neked, ki is a főnök.
Ezen felnevettem.
- Aha, hát azt sikerült – bólogattam.
- Gondolom, bocsánatot nem kért – tette hozzá Dominik sokamondó pillantással.
- Azt pont nem – értettem egyet.
- Mégsem hibáztatod, hogy nem kerültél be a kezdőbe a sérülés miatt – jegyezte meg tárgyilagosan Dominik.
- Tényleg nem.
- Szabad tudni, miért?
- Az én hibám is, hogy megsérültem. Nem figyeltem eléggé. Nem erősítettem meg a bokám, pedig tudom, milyen érzékeny – ismertem el.
- Én azért jó csapatkapitány módjára elfenekeltem, hogy móresre tanítsam – közölte Dominik faarccal, mire kitört belőlem a nevetés.
- Hálás vagyok érte. Ez azelőtt vagy azután volt, hogy csakúgy beállítottál hozzám semmiségekről csevegni, majd 15 perc után se szó, se beszéd nélkül leléptél? – idéztem fel a kissé furcsa látogatását.
- Közvetlen előtte – kacsintott rám huncutul, majd beléptünk a suli épületébe.


2018. április 17., kedd

Sydney, 7.rész

Jaxx kijelentését követően csend borult a szobára.
Tiszta sor volt számomra, hogy rajtam kívül mindenki őt hibáztatta. Eleinte kiálltam mellette és bizonygattam, hogy nem Jaxx hibája volt, vagy legalábbis akkor már mindkettőnkké, de senkit nem izgatott különösebben. És mivel Jaxx pedig kereket oldott, idővel beletörődtem, hogy nem hisznek nekem. Nem is izgatott már annyira, hisz nem volt többé itt az, aki mellett ki akartam állni.
- Nem foglak olyasmiért hibáztatni, amiben ártatlan vagy – vontam meg a vállam, befejezve a szemöldökének kezelését.
- Én vezettem, Syd – mondta lágyan Jaxx.
- Viszont én is láttam a kiscicát az út közepén. Én is elrántottam volna a kormányt – makacsoltam meg magamat, miközben visszahelyeztem a helyére az elsősegélydobozt.
- Hát így állunk – jegyezte meg kissé kételkedő hangnemben.
- Te talán magadat hibáztatod?
- Nem igazán – csóválta meg a fejét tárgyilagos arckifejezéssel.
- Akkor miért akarod, hogy én hibáztassalak? – tapintottam a lényegre.
- Mert megsérültél – felelte halkabban és túlságosan is őszinte hanglejtéssel Jaxx.
- Te is megsérültél – emlékeztettem.
- Nem akartam, hogy megsérülj – sóhajtott, lehunyva a szemeit, izzadt szőke tincsei a homlokába hulltak.
- Tudom. Nincsen semmi baj – tétováztam két méterrel arrébb álldogálva.
- Én is ezt hittem. Mindezidáig – nyitotta ki szemeit, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.
- Mindezidáig? – ismételtem meg értetlenül.
- Valami nincs rendben veled. Felépültél, de nem játszol – emelkedett fel lassan a székéből Jaxx.
- Lassan vissza kéne mennünk – indultam volna az ajtó irányába, de Jaxx elállta az utat, közben gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se érjen hozzám.
- Mi ez? Valami trauma? Vagy történt még más is? – faggatott.
- Nagyon beszédes lettél – fintorogtam, védekezően karba fonva a kezemet a mellkasom előtt.
- Tudok beszédes lenni, ha akarok – válaszolta, tekintetét le sem véve rólam.
- Sok kérdésed van. Nekem is vannak ám kérdéseim! – lendültem inkább támadásba.
- Csak tessék. Örömmel megválaszolom őket – tárta szét a karjait várakozásteljesen.
- Minden rendben, kölykök? – lépett ekkor be Miles edző, hála az égnek kimentve engem szorult helyzetemből.
- Persze. Lekezeltem Jaxx sebét – osontam el fürgén Jaxx mellett.
- Megmarad? – mosolygott huncutul Miles edző.
- Hogyne. Ami nem öl meg, az megerősít – legyintettem.
- Kivéve mikor nem – szólt utánam jó hangosan Jaxx.
- A kivétel csak erősíti a szabályt – szájaltam vissza.
- Ez baromság! – érkezett Jaxx ellenvetése, de addigra már messze jártam.
- Minden rendben? – kapott el a pályánál Leif. A jelek szerint Miles edző pihenőt rendelt el, mivel a játékosai vagy nagyban ittak vagy épp vergődtek a jégen.
- Persze – mosolyogtam rá. – Hogy megy a játék?
- Veled erősebbek lennénk – nyomott egy gyors csókot a számra.
- Hízelgéssel nem érsz el semmit – vigyorogtam rá jókedvűen.
- Nem is akarok – kacsintott rám. – Eljön majd a pillanat, mikor magadtól visszatalálsz ide.
- Köszi – mosolyogtam rá hálásan, mert rettentően jól esett, hogy nem sürgetett. Erre volt szükségem. Rá.
- Pályára, kölykök! – jelent meg Miles edző, oldalán Jaxx-szel.
- Ne hidd, hogy ennyivel végeztünk – súgta a fülembe alig hallhatóan Jaxx, mikor elhaladt mellettem.


Következő rész:
Előző rész: