2016. április 27., szerda

Szegedollé, 15.rész


- Szóval. Egész pontosan mit szakított félbe Jen? – érdeklődött Maci. Jó kérdés, még én is keresem a választ.
- Ugyan már, Maci! Ne képzelj bele sokat – feleltem, afféle laza stílusban. Legalábbis azt hiszem. Meg kéne fogadnom a saját tanácsomat.
- Mit mondott éppen? – faggatott tovább.
- Semmit. Lejinxeltem. Nem is beszélhet – tereltem el a témát, szerintem csaknem zseniálisan. Még csak nem is hazudtam. Valóban nem mondott az égvilágon semmit sem.
- Ügyes vagy.
- Köszönöm!
- Mindenesetre… - kezdte Maci, de rögtön közbevágtam.
- Mi a helyzet Enivel? – kérdeztem, tudva, hogy ez majd elvonja a figyelmét.
- Semmi.
- Semmi? – vontam fel a szemöldököm.
- Úgy értem, még nem tudom – mentegetőzött Kolos.
- Hogy nem lehet azt tudni?
- Mármint, érted.
- Persze. Hiszen olyan világosan beszélsz, képtelenség nem kihallani a helyzetet a hangodból – ironizáltam vigyorogva.
- Ugye nem faggatod?
- Olyan vagy, mint egy kislány – jegyeztem meg mosolyogva.
- Ne is mondd. – Biztos voltam benne, hogy Kolos kilométerekkel arrébb éppen idegesen túrt bele a hajába.
- Rendben.
- Tehát?
- Nem faggatom. Miért tennék ilyet? Nyilván ezt nem velem beszéli meg, mivel tisztában vele, hogy mi jó barátok vagyunk. – Ez evidens.
- Oké. Mondott valamit rólam?
- Nem mondom el – vágtam rá nevetve.
- Vagyis igen – kombinált Kolos.
- Szó sincs róla. Meg, ha mondott volna is, nem faggathatlak téged sem. Az én számon lakat van. – Egész élvezetes ez a kis l’amour. Na, akár villoghatnék Naugh előtt a francia tudásommal, bizonyára azonnal belém szeretne. Ejj, Adél, de kis gúnyosak vagyunk ma.
- Jól van, most mennem kell. Majd hívlak, Snádél!
- Borzalmas ez a becenév, Maci!
- Nekem te ne beszélj!
- Jogos.
- Ne csinálj hülyeséget! – int még utoljára.
- Sose szoktam.
Miután leraktuk, fáradtan tekintettem körbe. A telefonom már nem világított, így fekete kijelzőjén megláttam a fejemen csücsülő Real Madridos sapkát. Ja, hogy ez még rajtam van. El is felejtettem. Lekaptam a sapkát és megszaglásztam. Csak egy kicsit volt beteg, de annyira jó Naugh-illata volt. Néha muszáj gyengének lenni. Azonban az imádott illat gazdája sajnos nem lehet az enyém. Úgy tűnik, mindenki másé lehet, csak az enyém nem. Marad nekem a becses sapkája. Ollé. Boldognak kellene lennem, hogy e nemes és felettébb népszerű Claude Naugh sapkája jelenleg az én kezemben lehet. Kész kiválasztott vagyok. Na, jó elég lesz.
- Szia! – szólított meg valaki, mire felkaptam a fejem.
- Hé! Szia! – köszöntöttem Sergiót.
Napszemüvegben, fekete nadrágban és sárga pólóban feszített mellettem. Mármint nem szó szerint feszített. Csak úgy állt. Simán. MI a fene bajom van?
- Leülhetek? – kérdezte, lenézve rám.
- Hát persze!
- Köszi.
- Hogy hogy itt vagy? – ámultam. Azt hittem, ő is elutazott. Bár nem tudom, hogy ezt mire alapoztam.
- Anyukám az utolsó pillanatban lemondta valami fontos elintéznivaló miatt – felelte szűkszavúan.
- És mi van apukáddal?
- Nem tartjuk a kapcsolatot.
- Értem. – Oké, ez a téma tabu.
- Veled mi van? Miért vagy itt? – érdeklődött.
- Eddig Naughval voltam, aztán jött Jenny és meg mentem tovább – foglaltam össze tömören a történteket hunyorovag. Merthogy pont szemből sütött a Nap.
- Úgy gondoltam, hogy miért nem utaztál el – nevetett fel Sergio.
- Biztosíthatlak, hogy nem emiatt.
- Hát akkor?
- Apa üzleti útra ment, anya meg, mint mindig, elkísérte.
- Értem. Mindig elkíséri?
- Aha, apa számára valamiféle kabala anya. Szerencsét hoz neki – vigyorodtam el.
- Minden világos. Visszatérve Naughra.
- Igen? – kérdeztem erősen pislogva.
- Jenny mondhatni fura lány – közölte Sergio, majd egy gyors mozdulattal a szemem elé rakta a saját szemüvegét.
- Köszi. Mondhatni – fintorogtam egyetértően. – Bár én azt mondanám inkább, hogy beképzelt, kiakasztó, nagyképű. Mellesleg szőke.
- Mi baj a szőkékkel? – vigyorgott Sergio.
- Magad is láthatod – biccentettem a nem jelenlévő Jennára.
- Nem mindenki ilyen ám.
- Tudom, igazad van. Nem az a gond, hogy szőke.
- Nem bizony. A lényeg, hogy jól áll ez a szemüveg – dicsérte meg… Hát igen, a saját szemüvegét. Egész más fazonja volt, mint Naughénak, míg az pilótaszerű, ez inkább a szögletes keretű, hollywood típus volt.
- Köszi - mosolyogtam rá kedvesen.
- Nincs kedved elmenni valahova? – dobta fel ötletét Sergio.
- Dehogynem! Mozi?
- Rendben! 

Következő rész:

2016. április 25., hétfő

Felejthetetlen nyár#21


- Hé, Leah! - hajolt hozzám Cooper, mire kérdő tekintettel fordultam felé.
- Tessék?
- Játszunk? - tolta elém a telefonját. A kijelzőn a glow hockey feliratát láttam.
Coop hírhedten nagy játékosnak számított, ebben pláne. Emlékeztem, mikor kijött a játék és letöltötte, és úgy hívott ki, hogy minden mérkőzés előtt fogadást kötöttünk, ki nyer majd. Persze, mindig áldott alkalommal vesztettem. Kiderült, hogy ő akkor már hónapok óta gyúrt erre. Jellemző. Egy tipikus Coop-féle átverés.
 Nagyjából két hétig kellett engedelmeskednem a hülye feladatainak, amiket a győzelmei vonzottak maguk után.
- Gyakoroltam ám! - mozdultam úgy, hogy jobban hozzáférjek a mobilhoz.
- Elhiszem - bólogatott úgy, mintha tényleg elhinné, de pontosan tudtam, hogy egyáltalán nem hitt nekem.
- Na, majd meglátod, hogy lenyomlak! - bizonygattam, és nem voltam benne biztos, hogy neki, sokkal inkább magamnak.
- Meglátom - folytatta ezt az ismételgetős elhitetős hülyeséget Cooper, amivel teljesen az őrületbe kergetett.
- Na, kezdjük! - mondatta velem a bennem felébredő harci szellem.
- Oké - indította el a játékot Cooper.
- Én a kékkel szeretnék lenni - közöltem azonnal, mielőtt elhappolná előlem.
- Ne már! Jó akkor enyém a zöld - választott másik bábut.
- A korong meg legyen sárga - parancsoltam nagy kegyesen, ő meg valami érthetetlen okból engedelmeskedett.
 Elkezdtünk játszani. Olyan heves beleéltük magunkat, hogy megfeledkezünk mindenről magunk körül. Coop még a telefont is mozgatta, pedig ez nem olyan típus, itt csak ujjal lehetett irányítani.
- Bakker! - Természetesen én kaptam az első gólt.
- Sajnálatos - vigyorgott Coop, legalább akkora önbizalommal, mintha meg is nyerte volna már a mérkőzést.
- Ne bízd el magad! - szóltam rá, mert nagyjából teljesen aláássa azt a kicsiny magabiztosságomat is, ami maradt.
- Eszem ágában sincs! - vágta rá rögtön, de szavaiból némi iróniát véltem kihallani.
- Ohhó! - kiabáltam fel, mivel sikerül egy pontot szereznem.
- Fenébe! Hét nullára akartam győzni. - Cooper mintha egy pillanatra elveszítette volna a mérhetetlen egójából egy ici-picit, de aztán visszatért önmagához.
- Jaj, szegény! - sajnátam gúnyosan, magamban kitörő örömmel élvezve a gólt, amit lőttem.
- Ugyan, Leah! Mindketten tudjuk, hogy ez nem változtat a végeredményen - kacsintott rám ravaszan.
- Ha te mondod - vontam vállat a hokira koncentrálva.
- Szünet - nyomta meg a pauset Coop, és rám emelte tekintetét.
- Mi az? - kérdeztem értetlenül, de aztán elmosolyodtam. - Feladod?
- Nem - vonta fel a szemöldökét.
- Hát akkor?
- Itt az ideje, hogy megállapodjunk a győztes nyereményében. - Magabiztos mosoly térült szét az arcán, úgy tűnt teljesen biztos a győzelmében. Talán hibát követtem el. Vagy csak pont ez volt a célja, rám akart ijeszteni.
- Na, gyerünk. Mit szeretnél?
- Legyél a cinkostársam egy napig - mondta ki Cooper.
- Ez pontosan mit takar?
- Semmi különöset. Kábé az a lényeg, hogy nem mondhatsz nemet nekem. - Túlságosan ördögi volt ez a vigyor nekem.
 Ezt át kellene gondolnom. Már egy alkuval befürödtem a nyár elején, és még Dexter akaratát sem hajtottam végre. Viszont annyira hajtott a vágy, hogy legyőzzem Coopert. Muszáj volt belemennem.
- Rendben van. Azonban, ha én nyerek, te kiszolgálsz! - Annyira biztos volt a dolgában, hogy máris kezet ráztunk.
- Az állás egy-egy, hölgyeim és uraim! Ígéretes meccsnek nézhetünk elébe - hajolt át rajtam Dexter, hogy jól lássa a mobilt és hitelesen közvetítsen az elől ülőknek.
- Hajrá, Leah! - ujjongott Talia az anyós ülésről.
- Ugyan. Coop, ez neked semmiség. Egy pillanat alatt lenyomod Liát - biztatta ellenfelemet a bátyám a volán mögül.
- Köszi - dörmögtem.
- Leah figyelme egy minutum idejére lankad, s Cooper versenyző kihasználva az alkalmat, azonnal betalál! - kommentálta az eseményeket Dex. Bakker! - Azonban a lány nem hagyja magát, sőt mi több, bekeményít. Olyan fürgén húzkodja az ujját a képernyőn, hogy Copper alig tudja követni. Bámulatos!
- Ez egyáltalán nem igaz! - hadakozott Coop, s ezúttal én használtam ki a lehetőséget.
- Az állás kettő-kettő, drága nézőim!
- Inkább valamiféle hallgatók vagyunk - kotnyeleskedett Norbi.
- Micsoda hihetetlen fordulat. Miss Erthinger ismételten gólt lő!
- Éljen, éljen!! - Úgy tűnt, Talia szívét lelkét beleadta a szurkolásba.
- Cooper képtelen elfogadni, hogy vesztésre áll, elszántan küzd tovább. Szeme sarkában elmorzsol egy apró könnycsepp, az összeroppanás jelei mutatkoznak rajta - folytatta az informálást Dex, mire mindenki felröhögött.
- Mi van? Nem is, szó sincs ilyesmiről! - ellenkezett Coop, de persze erre már senki sem figyelt. Én pedig közben sunyin belőttem egy újabb gólt.
- Az állás négy-kettő, Leah javára - érkezett a tudósítás, Dex mint valami igazi kommentátor jól elnyújtotta a nevemet.
- Mi van veled, haver? - értetlenkedett Norbi, nem értve, miért nem győzött már a nagy király. Hah!

- Nem tudom, de ez nem maradhat így - közölte Coop, s hírtelen mintha jobban rákapcsolt volna. Kapásból lőtt három egész gólt, mindezt tökéletesen egymás után. Megnyikkanni sem volt időm, nemhogy valamiféle ellentámadást kialakítani. 


Következő rész:
Előző rész:

2016. április 23., szombat

Szegedollé, 14.rész


Mikor bekopogtam az ajtaján és nem kaptam semmi választ, bátorkodtam benyitni. Naugh az ágyán feküdt, hatalmas fejhallgatójával a fülein, csukott szemmel, Realos sapkával a fején. Nem hallott és nem látott engem.
Mivel úgy sem vett észre, én pedig ezer éve jártam a szobájában, úgy határoztam, hogy körbenézek. Így is tettem. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy képes legyek kizárni azt az átható Naugh-illatot, mely az egész helyiségben terjengett.
Figyelmemet inkábba falon lévő poszterek és képek felé irányítottam, az utóbbi általában a csapatunk néhány fotója volt.  Hirtelen felfedeztem egy képet, amely tavaly félévkor készülhetett. Naugh van rajta és én. Emlékszem erre a napra. A főtéren álltunk, a szökőkút előtt, Naugh lazán átkarolta a derekamat és összenevettünk. Elidőztem a fotó bámulásán és mikor megfordultam… Jesszus!
- Basszus! A frászt hoztad rám! – kiáltottam fel, mivel Naugh nagyon szorosan mögöttem állt. Bocsánatkérően feltartotta a kezeit, amolyan „én szóltam volna, ha tudnék beszélni” stílusban. Lekaptam a fejéről a sapkát és a sajátomra helyeztem.
- Na, hogy áll? – nevettem fel, mire elismerően biccentett, majd kitárta a szekrény ajtaját pontosan előttem, én pedig egy tükörrel találtam szembe magam.
- valóban nem rossz – csettintettem a nyelvemmel. Naugh mögém helyezkedett és a tükörképen tekintetébe fúrta sajátját.  Hasonlított ez a pillanat arra, amit a fotó megörökített. Azonban engem elborított valami.
Egy éve szeretem őt. Egy egész éve. Neki pedig barátnője van. Mégis mit vár tőlem?
- Unom magam. Megyek – jelentettem ki. Bevallom ez béna indok volt lelépni, de akkor nem volt jobb ötletem.
„Alku!” Tolta elém egy papírdarabot.
- Hol marad a jól bevált telefon? – vontam fel a szemöldököm, értetlenül meredve a füzetre.
„Így gyorsabb. Na, meg élvezetesebb.” Az írás mellett egy béna illusztráció is látható volt, amin muszáj volt felröhögnöm.
- Mindegy – rántottam meg a vállam, majd az ajtó irányába indultam.
„Ne menj el, kérlek!”
- Miért ne?
„Mert ne. Csak.”
- Ja, hogy ezért? Így már mindjárt más – ironizáltam, egy újabb lépést téve a kijárat felé.
„Kérlek.”
- Mi volna az alku? – sóhajtottam egy nagyot.
„Hagysz most beszélni, cserébe később visszarakhatod rám a jinxet.”
- Érdekes szabály – vágtam elgondolkodó arcot. – Még átgondolom – ígértem.
„Nagyon sokáig nézted a képeket.”
- Igen. Olyan fura, megváltozott minden – vallottam be az érzéseimet. Persze, nem vele kapcsolatban.
„Mire gondolsz?” – ült le az ágyára Naugh.
- Arra, – dobtam le magam a foteljába – hogy Eni és Maci állandóan kettesben pusmognak, Ol és Evi olyanok, mint tavaly, de még inkább összenőttek, GD és Dodi megállás nélkül csajozik.
„És mi van velünk?”
Nincs olyan, hogy velünk. Nyilván ezt nem fogom így kimondani, mert nyilván nem is így érti.
- Mi olyanok maradtunk, mint eddig – feleltem közömbösen. Vagyis közömbösséget színlelve.
„Nem hiszem.” – húzta óvatos mosolyra a száját Naugh.
- Már miért nem?
„Csak úgy.”
- Ennek semmi értelme.
- Sziasztok! Én is itt maradtam, de jó! – nyitott be hatalmas lendülettel Jen, és levetette magát Naugh mellé az ágyra. De jó! – Miújság?
Naugh elfordította a fejét, levette tekintetét rólam és a lány felé fordult.
„Semmi. Hogy-hogy itt maradtál?” – érdeklődött, de arcára valahogy nem az volt írva, hogy valóban érdekelné.
- Miért írogatsz? – fintorgott Jen.
„Adél lejinxlet.”- érkezett a válasz.
- Az meg mi? – meredt rám a lány haragosan.
- Ha két ember egyszerre mond ki valamit, egyikük „lejinxelheti” a másikat. Csak akkor szólalhat meg, ha valaki kimondja a nevét – magyaráztam.
- Claude Naugh – mondta ki rekordgyorsasággal Jen, boldogan mosolyogva. – Szívesen.
„Ez nem így megy. Csak az oldozhat fel, aki jelen volt. Jelen esetben csak Adél.”
- Micsoda hülyeség! Mindenesetre anyu kiment apuhoz Angliába, de nekem most nincs kedvem utazgatni. Hála az égnek, hogy te itt vagy! – mosolygott Jen, majd belekarolt Naughba.
Ez volt az a pillanat, mikor úgy határoztam, lelépek. Jennek természetesen fel sem tűnt, talán még Naughnak sem.
Maci üzenete: Na, mizu?
Kolos írt, szokás szerint bizonyos időintervallumonként megérdeklődi, mi van velem.
Adél üzenete: Semmi. Jen is itt maradt…
Én pedig mindig beszámolok neki a felállásról.
Maci üzenete: Fene! Ráhajtott Naughra, mi?
Ő pedig azonnal következtet.
Adél üzenete: Még szép, szinte azonnal.
Maci üzenete: Te meg leléptél, mi?
Adél üzenete: Még szép, szinte azonnal.
Maci üzenete: És elmentél sétálni, mi? 
Adél üzenete: Még szép, szinte azonnal.
Akár copyzhatnám is a mondanivalómat. Kolos jól ismer.
Ezután megcsörrent a telefonom. Fel is hívott. Imádom!

Következő rész:

2016. április 20., szerda

Váratlan, 31.rész


- Akár mesélhetnél is - szólalt meg Zay, amint a fiúk kitették a lábukat az ajtón. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat is. Úgy látszik inkább utóbb.
Bár Wyatt nem nagyon kívánkozott elhagyni a kórtermet, valahogy csak sikerült meggyőznünk.
- Talán tényleg ezt kellene tennem - bólintottam, de még nem kezdtem bele. Valami visszatartott.
- Gyerünk, Royce! Jól van ez így.
- Alkut ajánlok! - vetettem fel az ötletem, mire Zay értetlenül meredt rám.
- Miféle alkut? - kérdezett vissza kíváncsian.
- Kitálalok neked, de cserébe szeretném, ha te is megosztanál velem néhány dolgot - magyaráztam, miközben elhelyezkedtem az ágya melletti fotelon.
- Mint például? - húzta össze a szemét.
- Mint például, hogy te mi jót csináltál Karácsony estéjén Wyattel kettesben - vigyorodtam el.
- Legyen - ment bele Zaylee.
Azt hiszem, ez nem is a megállapodásról szólt. Valószínűleg alku nélkül is elmesélnénk mindent egymásnak, hiszen ezért vagyunk barátok. Ez az egész csak arra ment ki, hogy könnyebben nekikezdhessek.
- Egy dolgot én mondok, egyet te - jelentettem ki, mire Zay beleegyezően bólintott.
- Szóval ugyebár ti a hegy alján maradtatok, mi meg a tetején. Visszamentünk hát Wyatt házába.
- Mi pedig kerestünk egy hotelt a közelben és letáboroztunk ott - szólt közbe Zay. Tetszett ez a felállás, hogy egyet ő, egyet én.
- Igyekeztem elkerülni Keatont, két külön szobában telepedtünk le.
- Én is így terveztem, de az utolsó egy darab szobát kaptuk meg, így nem volt olyan választásom, hogy nem egy helyiségben lenni Wyattel.
- Hát ez - kezdtem huncutul mosolyogva, de Zay belém fojtotta a mondatom második felét.
- Ne is mondj semmit! - emelte fel a kezét védekezően Zaylee.
- Rendben. Tehát én ártatlanul rajzolgattam egymagamban, mikor megjelent Keat és ismét ellopta a rajzomat.
- Mi az, hogy ismét? - vágott közbe Zay.
- Kábé ez volt találkozásunk története is - feleltem, és Zay arcára van írva, hogy nem ismeri ezt a történetet, ezért hát ebbe is belekezdtem.
- Úgy volt ez az egész, hogy mikor ideköltöztem kiültem a parkba és láttam két fiút kosarazni. Megtetszett a helyzet, ezért az egyik momentumot lapra vetettem.
- Gondolom, Wyatt azonnal ott termett és mindent tudni akart - forgatta a szemét Zay.
- Valahogy így, igen - nevettem fel. - A lényeg, hogy búcsúzáskor Keaton magával vitte a művemet.
Magamban mosolyogva felidéztem, ahogyan első összefutásunkkor elvette a rajzomat.
- Remek. A rajzot elviszem – vette ki a kezemből a művemet Keaton, majd elsétált.
- Még be se fejeztem – dünnyögtem halkan, de csak meghallotta.
- Nem csinálhatsz ilyet, a beleegyezésünk nélkül – lengette meg a lapot az arca előtt.
- Én beleegyezem – vágta rá azonnal Wyatt.
- Efelől nem volt kétségem – fintorogtam, mire rám mosolygott.
- Biztos eladja őket - merengett Zay.
- Vagy elégeti - biccentettem.
- Nos, akkor, ha jól értem, megint lenyúlta az alkotásod. És aztán?
- Aztán összeültünk, és Karácsony este, jó barátok révén megosztottunk egymással néhány múltbeli tragédiáinkat - foglaltam össze tömören és meglehetősen röviden.
- Mi pedig megbeszéltük múltbeli egymással lefolytatott tragédiáinkat és mondhatni kibékültünk - tette hozzá Zaylee. Gondolom azokról a Wyatt menő lett és nem voltak többé barátok szituációról lehetett szó.
- Mondhatni, mi? - vontam fel a szemöldököm, célozva arra, hogy korábban miként is ölelkeztek ezek ketten.
- Igen, csupán mondhatni - csattant fel amolyan Zayleesen, ingerülten.
- Oké, oké. Folytassam?
- Folytasd.
- No, akkor. Történt egy s más, minek az lett a vége, hogy Keaton és én csókolóztunk - fejeztem be.
- Mi van? - bámult rám Zay megrökönyödve. Beláttam, érdekes vége volt a dolognak. Váratlan.
- Jól hallottad. Megcsókolt - vontam vállat.
- És akkor ti most...?
- Nem, egyáltalán nem. A csók után Keaton otthagyott, másnap reggel pedig már útban voltam Jackhez.
- Hát ez felettébb romantikus - ironizált fintorogva Zay.
- Nekem mondod?
- Már értem, miért léptél le csak így. Persze, azért szólhattál volna - hozta fel (mondjuk jogosan) sérelmét Zay. Legalább átérezte.
- Ne haragudj, Zay. Informálnom kellett volna téged - nyögtem ki a bocsánatkérést, amit már régen meg kellett volna tennem.
- Semmi baj, Royce. Megbocsájtok - mosolygott rám, mire hálás pillantást vetettem rá.
- Köszi.
- És mit érzel most Keaton iránt?
- Nos, eleinte haragudtam rá, de most már határozottan állíthatom, hogy semmit nem érzek - jelentettem ki nyugodtan. Így is van. Igen, így.
- Nem vagy belé szerelmes?
- Szerelmes? Dehogy.
-  Akkor minek csókolóztatok?
Ő kezdte - vágtam rá. - Inkább fejezd be te a sztorid.
- Mi nem csókolóztunk - sandított rám, mire elfintorodtam.
- Még szép, hogy nem.
- És nyilvánvalóan nem is aludtunk együtt - mondta Zaylee elsőként azt, mit mindenképpen tisztázni akar. Hát igen. Ezt valahogy nem is gondoltam volna.
- Nyilvánvalóan - biccentettem, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy visszafojtsam kitörni készülő nevetésemet.
- Hagyj már! Wyatt a kanapén aludt.
- Milyen lovagias - bólogattam egyetértően.
- Lecsaplak!
- Bocsi - húztam be a nyakam, majd lejjebb csúsztam a széken.
- Reggel pedig már nem nagyon volt semmi. Wyatt horkolására ébredtem.
- Wyatt horkol? Ez komoly? Ah, szóval nem is olyan tökéletes - élvezkedtem az újonnan megszerzett információn, s már az járt a fejemben, hogy fogom ezt elterjeszteni.
- Hiányoztál, Royce! - ölelt magához Zay.
- Te is hiányoztál nekem, Zay!
- Csoportölelés! - ugrott rám hátulról Wyatt.
- Szállj le rólunk! - hurrogta le Zaylee. Végre olyan volt minden, mint régen.
- Miss Coen! Nem találtunk semmi eltérőt a leletein. Nincs okunk itt tartani, hazamehet - szólt be az orvos a szobába.
- Épp ideje volt. Köszönöm - mászott ki az ágyból Zaylee.
- Ezt meg kell ünnepelnünk - közölte Wy, szemében buli vágy csillogott. 


Következő rész:
Előző rész: