Szegedollé, 13.rész

- Jinx! – kiáltottam el magam. Ez egyet jelentett azzal, hogy mivel teljesen egyszerre mondunk egy szót, és én „lejinxeltem” őt, addig nem beszélhet, míg ki nem mondom a nevét. Illetve, az is felszabadíthatná, aki jelen volt a jinxelésnél és tisztában van a szabályokkal, de mint tudjuk, jelen esetben ilyen nem volt.

Gonosz, ugyanakkor elégedett vigyorral húztam elő a telefonomat a zsebemből.

Dániel Gál: Végre megint otthon! Veletek mizujs? vele: Balázs Oláh, Evelin Bencsik, Kolos Maceau, Enikő Wágner, Claude Naugh, Adél Snádi és Dávid Blitz

Balázs Oláh: Már majdnem otthon. Hazakísértem Bencsit.

Minek kell mindent kiteregetni, kérdem én. Na, jó, ők ketten mindig is ilyenek voltak, és a „mindigen” azt értem, hogy amióta együtt vannak, tehát fél éve.

Kolos Maceau: Már régen otthon csücsülök.

Maci komolyan azt írta, hogy csücsülök. Talán eljött a világ vége. Nem talán. Biztosan. Hiszen Naugh itt ült a szobám közepén, csendben, szótlanul és nagyjából csak ketten voltunk a kollégiumban.

Enikő Wágner: Akinek könnyű… GD-nél, vagyis. Hé, nálad vagyok! Rokonok vagyunk, ember!

Evelin Bencsik: Szia, Anyuuu! #offline

Hát ez roppant jellemző volt Evire.

Dávid Blitz: Még a pályaudvaron.

Balázs Oláh: Azt, hogy?

Adél Snádi: Hát hogy? Valószínűleg talált valakit, aki leköti…

Dávid Blitz: Okos. Veletek mi van odaát?

Balázs Oláh: Odaát.:DD

Dávid Blitz és további három ember kedveli ezt.

Adél Snádi: Lejinxeltem Naught, így minden nyugis. #gonoszkacaj

Dávid Blitz: Ügyes.

Mit dicsérgetett folyamatosan Dodi? Szavaiból csakúgy áradt az őszintétlenség. Már ha egyáltalán létezik ez a kifejezés.

Claude Naugh: :’c

Naughra néztem. Kezében a telefonjával üldögélt és meglehetősen szomorú fejet vágva nyomkodta. Kis cseles.

Dávid Blitz: A szabályok szerint írhatsz, haver.

Claude Naugh: Remek. Apró örömök az életben. Te meg, Snádi…

Adél Snádi: Mondd. Ja, hogy azt pont nem tudod. #gonoszkacajpart2

Dávid Blitz: Miért van itt ekkora tömeg?

Dodi hamar témát váltott. Hah, nem érdekelte őket a sorsfordító tettem.

Adél Snádi: Talán azért, mert az egy pályaudvar.

Claude Naugh: Ol, segíts! Apámhoz kellett volna mennem.

Adél Snádi: Ez azért fájt.

Balázs Oláh: Tehetetlen vagyok. Viszont hazaértem. Éljen!

Olt sem érdekelte túlságosan, ahogy elnéztem.

Dávid Blitz: Behalok.

Claude Naugh: A Nyugati zűrös hely, tesó.

Dávid Blitz: Ja, tudom. De nem ott vagyok.

Adél Snádi: Akkor mégis hol?

Dávid Blitz: Nyugi, anyu. Kelenföldön.

Adél Snádi: Hogy kerültél oda?

Dávid Blitz: Elkísértem egy lányt.

Claude Naugh: Hajrá! Élvezd helyettem is az életet, testvér! Beszélj, amennyit csak tudsz.

Most mit mártírkodik itt nekem?

Dávid Blitz: Valaki elrugdosta az új papucsomat a lábamról. Meg az új csajomat is…

Balázs Oláh és további tíz ember kedveli ezt.

Mivel szépen, fokozatosan mindenki lelépett, én is kiléptem és ledobtam a mobilomat az ágyra. Vigyorogva néztem Naughra, aki némileg kevésbé élénken tolta elém telefonjának kijelzőjét.

„Jól van, örüljél csak! Meddig nem hagysz beszélni? Mert így nem viszlek sehova!”

- Még jó, hogy nem is kell – vontam vállat, továbbra is idétlen vigyorral az arcomon.

Naugh újra pötyögött a billentyűzetén.

„Dehogynem. Itt akarsz ülni négy napon keresztül?”

- Nem feltétlen. De attól függetlenül, hogy te nem beszélsz, és nem jössz velem, én még elmehetek – feleltem, szerintem igenis frappánsan.

„Valaki más társaságában? Jó ég! Csak nem Dominik?”

Naugh arcán gúnyos mosoly terült szét. Se féltékenység, se csalódottság nem tükröződött a szemében, inkább szín tiszta megvetés.

- Fogd be – reagáltam le éretten.

„Nem is beszélek.” – érkezett a válasz. Fenébe!

- Teljesen mindegy – mondtam, aztán elmosolyodtam. – Akárhova mehetünk, de én irányítok, tekintve, hogy te nem tudsz ellenkezni.

„Mert amúgy már vittelek olyan helyre, ami nem volt jó.”

Félelmetes, hogy még írott formában is mennyire jól tud ironizálni. És ez a szemforgatás. Az a kérdő tekintet, mely azt üzeni: Mindketten tudjuk, hogy a válasz nem. Lehet, hogy sosem oldozom fel.

- Nem? – kérdeztem vissza, mert nehogy már így vigye a győzelmet. Naugh erre felhúzta a fél szemöldökét, ezzel a mozdulatával mindent elárulva. – Na, ne nézzél már így! Inkább hozd ide nekem a Madridos sapkádat. Sajna, nincs ellentmondás.

Miután jól kiröhögtem Naught, kénytelen volt elvonulni a kedvenc focicsapatunk logójával ékesített baseballsapkájáért. Mivel több, mint tíz perc múlva sem tért vissza, és facebookon se válaszolt, fogtam magam és átindultam hozzá. 

Következő rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/04/szegedolle14.html