2018. július 24., kedd

A vonzás törvénye, 60.rész

Szeptember 25, hétfő

- Kitaláltam egy játékot – tájékoztattam Ace-t, mikor Webb és Gaines eltűnt valamerre, mi pedig kettesben maradtunk az embertömeg közepén.
- Játék? – húzta fel az egyik szemöldökét és lassan elvigyorodott.
- Nem olyan játék – legyintettem. – Sosem olyan.
- Hallgatlak – ragadta meg derekamat és egy kevésbé tömött szegletébe tolt a helyiségnek.
- Minden egyes napra jut egy kérdés.
- Kérdés? – billentette oldalra a fejét értetlenül.
- Egy az életedben vájkáló kérdés, amire játékon kívül biztosan nem lennél hajlandó megválaszolni. Vagy épp legalább meghallgatni.
- Hol az előnyöm?
- Előny ismételtem meg.
- De ne az legyen, hogy én is feltehetek kérdéséket. Mert egyáltalán nem érdekelnek a válaszaid – mondta tárgyilagosan, én pedig már fent sem akadtam ezen, elengedtem a fülem mellett.
- Nem vagyok olyan naiv, hogy ilyesmiben reménykedjek – legyintettem szórakozottan.
- Akkor? – lépett közelebb. – Kérdésenként mínusz egy nap a fogadásból?
- Menten beszarok – röhögtem fel lesajnálóan.
- Jó, ezt még magam sem hittem – legyintett lemondó fejjel.
- Minden kérdés egy érintés – nyalta meg az alsó ajkát kihívóan, majd a fülemhez hajolt. – És én választom ki, hol.
- Mit sugdolóztok? – jelent meg mellettünk Rhett, mire alapos határozottsággal löktem el magamtól Acet.
- Erre még visszatérünk – vigyorgott rám sokat sejtetően.
- Szerintem nem akarod tudni – válaszoltam inkább Rhett kérdésére. – Igazából én se akarom.
- Srácok! Nem megyünk a próbára? – csatlakozott Cage is.
Oh, hála az égnek! Sietve Cage mellé léptem és rámosolyogtam.
- Megmentőm!
- Már megint mibe keverted magad, Hamupipőke? – sandított le rám huncut tekintettel.
- Csak a gonosz mostohatestvéreim – horkantottam.
- Szinte meg se szólaltam. Miért lettem gonosz? – pislogott értetlenül Rhett.
- Én nem panaszkodom – vigyorgott Ace, alaposan végigmérve engem, tetőtől-talpig. Ha lenne egy tippem, azt mondanám, nem azon járt az esze, milyen jól sikerült összehangolnom a cipőm színét a pulcsiméval.
Cage fogta kezében lévő pulcsiját és ráterítette a hátamra, a kapucnit a fejemre húzta, majd annyit mondott:
- Meneküljünk!
- Ez komoly? – rökönyödtem meg, de azért követtem a tömött termen keresztül.
- Nem jól csináltam? – pillantott rám komoly képpel.
- Hát, egyedi volt az biztos – nevettem el magamat. Jó tudni, hogy Cage nem az a „majd én megvédelek” típusú herceg.
- Szóval, hova is menekülünk? – érdeklődtem, mikor lassított a tempóján. -  A táncterembe, ahol ők is mind ott vannak?
- Tudod, nem voltam jó választás neked – mélázott a távolba meredve Cage.
- Ugyan, miért nem?
- Én is gonosz mostohatestvér vagyok.
- Azt hiszem, elvesztettem a fonalat – jelentettem ki Cage mellett sétálva. – Csak két gonosz tesó van.
- De mi hárman egy csomagban vagyunk.
- Ez azért eléggé túlzás – ingattam a fejemet, magam elé képzelve Ace és Cage számomra totálisan ellentétes személyiségét.
- Csak mert te nem látod, még lehet igaz – mosolyodott el féloldalasan.
- Jó, elismerem. Elhamarkodott kijelentést tettem – bólintottam.
- Sok időt töltötök együtt, de nem mesél neked semmit – célzott Acere Cage.
- Most erre mit mondjak? – sóhajtottam.
- Amit gondolsz.
- Nem barátkozni akar – tártam szét a kezem tehetetlenül.
- De ezt tudhattad előre.
- Igen, de azt hiszem, a szívem mélyén még reménykedtem egy kicsit.
Cage nem válaszolt, így hát az arcára irányítottam a tekintetemet. Úgy festett, mint aki elgondolkozott a hallottakon.
- A remény hal meg utoljára – szólalt meg végül, belőlem pedig kitört a nevetés.
- Ace esetében nem vagyok benne biztos – mulattam és együtt nevettünk tovább.
Talán tényleg nem jó taktikát folytatok. Ace szolgái vagy ahogy ők hívják magukat „barátai” mind Ace pártján állnak, nyilván nem fogják velem együtt szidni és főképp nem fogják hátba szúrni. Itt volna az ideje új ismerettségeket kötni. Megkeresni az összetört szívű, haragos lányokat.
- Gimi első évében találkoztunk – szólalt meg váratlanul Cage.
- A matekverseny, mi? – fintorodtam el, ő pedig nevetve bólintott.
- Már a gólyatáborban összebarátkoztunk. Wilder, Rhett meg én. Webbel és Gaines-szel pedig az egyetem első évében ismerkedtünk meg.
- Idejártatok gimibe? – érdeklődtem a városra célozva.
- Nem. Az a gimnázium, ami most van, még csak néhány éve épült. A szomszéd városba jártunk, Rhették ott is laktak, Wild még egy várossal arrébb, én pedig itt.
- Őslakos vagy?
- Nem – nevetett. – Gimi előtt költöztünk csak ide.
- Értem. Szóval, gólyatábor?
- Igen. Vonattal mentünk, én az elsők között szálltam fel és leültem egy négyes részben.
- Csá, haver! Szabad ez a hely, ugye? – mélyítettem el a hangomat, Acet utánozva, mire Cage megint felnevetett.
- Ugyan már! Nem kérdezte, csak leült – kacsintott rám, én pedig amolyan „bakker, igazad van” fejjel nyugtáztam.
- És Rhetty?
- Rhett elment mellettünk, Wild pedig megragadta a kezét és közölte, hogy nyugodtan leülhet mellé. – Megteszed a következő tipped, Rhett hogyan reagált?
- Uuu, igen! Nem szólt semmit, csak leült?
- Nem, kösz. – jelentette ki Cage Rhett évekkel ezelőtti válaszát Acenek.
- Ez komoly? – vigyorodtam el.
- Így történt – bólogatott Cage. – Persze Wilder nem hagyta annyiban, Rhettnek meg igazából édes mindegy volt, hova ül.
- Ez rá vall – értettem egyet. – Tehát így lettetek barátok.
- Valahogy így, igen. Aztán megérkeztünk a táborba, Wild elintézte, hogy egy házban lakjunk, egy csapat lettünk és így tovább.
- Ez egy cseppet úgy hangzott, mintha csak Ace akarta volna ezt a barátságot – jegyeztem meg vigyorogva, de persze csak vicceltem.
- Tudod, sok lánynak voltam az, ami most neked – komolyodott el Cage arca. – Rhett is.
- Hogy érted?
- Wild nem beszél, így hát a lányok hozzánk fordulnak, a barátaihoz. Sztorikért, segítségért, vigasztalásért. Akár tudatosan, akár nem – tette hozzá.
Hát igen, jobban belegondolva én is ezt tettem. Akarva, akaratlanul.
- Akkor itt és most, hozok egy szabályt kettőnk kapcsolatát illetően – torpantam meg és szembefordultam Cage-dzsel.
- Halljuk – biccentett.
- Ezután egyikünk sem fordult a másikhoz Ace-szel kapcsolatos gondokkal, kérdésekkel és tippekkel… - kezdtem, de nevetve közbevágott.
- Én eddig sem… - Gyorsan félbeszakítottam, mert elrontani készült a poénomat.
- Ismétlem, egyikünk sem zaklatja a másikat Ace-szel kapcsolatos témákkal.
- És ha saját magamról szeretnék mesélni? – érdeklődött, nyilvánvalóan arra utalva, hogy az egyik legjobb barátjáról van szó.
- Ha nincs hátsó szándékod, megemlítheted őt is – hagytam jóvá szigorú arckifejezéssel, majd a jobbomat nyújtottam.
- Érdekesnek hangzik – csúsztatta tenyerét az enyémbe és kezet ráztunk. – Áll az alku.


Előző rész:

2018. július 19., csütörtök

Felejthetetlen nyár, 68.rész

- Én akarok itt lenni!
- Nem! Én már lestoppoltam ezt a helyet!
- Hogy stoppoltad volna le?
- Mondtam, hogy „stipi-stopi, én alszom itt”! – formált macskakarmokat ujjaival Coop.
- Ugyan, ez már rég nem így működik.
- A stipi-stopi örök érvényű!
- Az biztos, hogy nem fogsz itt aludni örökké – szóltam bele Coop és Dex magasröptű vitájába.
- Tehát akkor ma este én alhatok itt?
- Mégis honnan szűrted ezt le?
- Most mondta Leah!
- Dehogy mondta! Kipaterolni próbált.
- Téged próbált kipaterolni!
- Legszívesebben mindkettőtöket kipaterolnám.
- A szobából?
- Az országból! – vágtam rá a szememet forgatva.
- Nem hiszem el, milyen vagy!
- Ja, ez azért túlzás volt…
- Nem értem, miért kell ilyeneket mondanod.
- Ezután nem is akarok itt aludni – kezdte a durcát Coop.
- Én azért még akarok – felelte tétován Dexter.
- Akkor én is! – fordult vissza az ajtóból Coop.
- Csak trükköztél? Hátha megszabadulsz tőlem?
- Még szép!
- Fiúk… - sóhajtottam fáradtan.
- Neked kell döntened, Leah – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Cooper.
- Azt nem hiszem – ingattam a fejem. – Ha rajtam múlik, egyedül alszom.
- Olyan lehetőséged nincs okoskodott Dex is.
- Már, hogy ne lenne? Az én ágyam. Az én szobám. Az én házam – tártam szét a kezem szarkasztikus vigyorral a képemen. – Folytassam még?
- Aha, ha nem nagy gond – feleselt pimaszul Dexter.
- Az én városom. Az én országom – fejeztem be a kis mondókámat.
- A te kontinensed – tette hozzá huncut mosollyal, mire elfintorodtam.
- Játsszuk le kő-papír-ollóval – vetette fel ötletét Coop.
- Azt már nem! Nem kell itt semmit lejátszani! – vágta rá Dex. – Múltkor te aludtál itt, most én fogok.
- Végül is ebben van egy kis igazság – vontam meg a vállamat.
- Ne, Leah! Te ebbe ne szólj bele! – intett le Cooper rám se hederítve.
- Pedig épp mondani akartam, hogy kő-papír-ollózzunk – billentettem oldalra a fejemet.
- Nyugodtan beleszólhatsz, kincsem – ölelte át kedvesen a vállamat, mire röhögve leráztam a kezét.
- Ha Dex nyer, itt alszik. Ha te nyersz, itt alszol. Ha én nyerek… - soroltam, de itt Coop közbeszólt.
- Akkor is én alszom itt.
- Nem. Akkor egyikőtök sem alszik itt – pontosítottam.
- És mikor alszunk mindketten itt?
- Ha hagyjuk a fenébe az egész kő-papír-ollót és elrendezitek magatok között – horkantottam kissé unottan.
- Arról szó sem lehet!
- De nem ám!
- Akkor hajrá!
- Kő!
- Pap
ír!
- Olló!


Előző rész:

2018. július 12., csütörtök

Töréspontok, 24.rész

- Akkor nézzük csak meg, ha már messze jársz innen – nyújtottam vissza Baeknek a telefonját, ő pedig bólintva visszaadta az enyémet.
- Benne vagyok.
- Mit csinálsz délután?
- Próbánk lesz. Hamarosan koncertet adunk Japánban – szedelőzködött Baek.
Felvette a maszkot, a napszemüveget, a sapkája pedig már eleve rajta volt.
- Tudok róla – vigyorodtam el.
- Hát, persze, hogy tudsz – nevette el magát. – Majd hozok neked jegyeket.
- Jegyeket? – kérdeztem vissza a többes számon fennakadva.
- A húgodat is elhozhatnád – vonta meg a vállat, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie számomra.
- Japánba? – kerekedett el a szemem.
- Jöhettek velünk a külön gépen – felelte ugyanolyan közömbös stílusban.
- Baek! – kiáltottam el magam és kezemet a szájára nyomtam.
- Mohme biva? – Annyit tesz: Most meg mi van?
- Baek – lélegeztem szaporán. – Nem mondhatsz nekem ilyeneket. Mármint, akkor legalább kisebb adagokban. Mindennap egy kicsit.
- Deb értele – húzta össze a szemét. Nem értelek.
Persze, hogy nem értesz. Édes Istenem. Elvinne a húgomat és engem. Egy magángépen. Az EXO-val. Japánba. Az EXO koncertjére.
Lehet, hogy már meghaltam. Lehet, hogy ez a Mennyország. Meghaltam azon a bizonyos koncerten, összezúztak és azóta élhetem ezt az álomszerű életet.
- Egeel.
- Mi van? – Ezt még én sem értettem.
Baek megragadta a kezemet és finoman lehámozta a szájáról. Az ajka hozzáért a tenyeremhez.
- Azt mondtam, engedj el.
- Bocsi. – Hogy lehet valakinek ilyen puha ajka?
- Vegyél egy mély lélegzetet, Se-Ryung! – utasított.
- Minek?
- Úgy nézel ki, mint aki menten elájul – felelte az arcomat fürkészve.
- Sebaj, boldogan halok meg – rántottam meg a vállam bágyadtan.
- Az egy dolog. Én viszont nem leszek valami boldog tőle – jelent meg egy apró mosoly a szája sarkába.
- Igaz. Én vagyok az egyetlen barátod – tértem magamhoz, elsütve egy apró, vicces megjegyzést.
Baek édesen elfintorodott.
- Vannak barátaim!
- Az EXO továbbra sem számít – mosolyodtam el huncutul.
- Muszáj indulnom – pillantott a csuklóján feszülő órára.
- Kikísérlek – biccentettem, majd mindketten kiléptünk a szobából.
- Ezentúl óvatosabb leszek – ígérte. – Kis dózisokban adagalom majd az infókat, amiktől esetlegesen szívrohamot kaphatsz vagy ilyesmi.
- Ez nagyon kedves tőled – röhögtem el magamat. – Ami pedig a Japán utat illeti…
- Remélem, nem visszautasítani készülsz – nézett rám szigorúan.
- Arra nem hiszem, hogy képes lennék – ismertem el.
- Hát akkor hallgatlak.
- Hálás vagyok az ajánlatodért, de a húgom túl kicsi még ehhez. Majd egy sima, koreai koncertre viszem inkább magammal.
- Hohó! – bökött felém. – Tudom, mire játszol! Ki akarsz sajátítani magadnak!
- Se-Jung Chanyeol fan – szúrtam közbe szórakozottan.
- De hát hozzám akart jönni? – értetlenkedett Baek, megjegyzem valóban jogosan.
- Mivel te voltál ott, megragadta az alkalmat és úgy volt vele, talán jobb ajánlatot nem kaphat – vigyorogtam jókedvűen.
- Ha nincs ló, jó a szamár is, mi?
- Valahogy így – értettem egyet.
- Szóval, rád ütött. – Bár nem igazán láttam az arcát a maszk mögött, de szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok.
- Nem tagadom. Bár én megkaptam a legjobb ajánlatot – kacsintottam rá remekül mulatva. – Még ha nem is kérted meg a kezem.
- Akkor nem is kaptad meg a legjobbat – ingatta a fejét.
- Nem tudom, jó lenne e, ha megkérnél. Szerintem idejekorán jobblétre szenderülnék örömömben. Jobb, ha csak barátok vagyunk, mintha meghalok, mert többek lettünk, mint barátok.
- Ezt észben tartom.


Előző rész:

2018. július 11., szerda

Kosársuli, 79.rész

A nap hátralévő részében Konrádon nyoma sem volt korábbi féltékenységének. Edzésen rendesen edzett, összepacsizott Dominikkal és rám mosolygott, ha észrevette, hogy figyelem. Talán tényleg csak annyi volt a baja, hogy hirtelen féltékeny lett, aztán meglepte az váratlan és ismeretlen érzés, hogy egyáltalán féltékeny. 
Edzés után szokás szerint elsőként hagytam el az öltözőt.
- Szörnyen fürge vagy – jegyezte meg Konrád, aki már a falnak dőlve várakozott, feltehetőleg rám.
- Te beszélsz?
- Én csak azért sietek, hogy még előtted ideérjek – vallotta be.
De édes tőle!
- Én pedig nem sietek, csak egyszerűen gyors átöltöző vagyok – nevettem el magamat.
- Hazakísérlek – közölte Konrád.
- Rendben – mosolyodtam el. – De előtte menjünk fel a cuccomért.
- Oksa.
Miután összeszedtük a táskánkat a termünkkel szemben lévő, folyosón elhelyezett szekrényekből, elindultunk lefele a lépcsőn. Elhaladtunk a tornacsarnok mellett is, ahonnan kosárlabda pattogás és tipikus cipő csikorgó hangok hallatszódtak ki.
- Valaki még gyakorol? – oldalaztam az ablakok irányába, majd megpróbáltam belesni, de túl magasan volt.
- Segítsek? – nevetett mögöttem Konrád, hátulról figyelve a bénázásomat.
- Magasságnövelő bogyókat adsz? – kérdeztem vissza.
- Gondoltam megemellek – felelte.
- Vagy úgy – másztam le.
Konrád leguggolt elém, hogy a nyakába üljek. Én tettem, amit tennem kellett, így nem sokkal később már is beláttam az ablakon.
- Tudod, egyszerűen be is mehettünk volna – jegyezte meg szórakozottan.
- Hol abban a buli? – ellenkeztem.
- És ebben? – röhögte el magát, de tudtam, hogy csak heccelt. – Na, kit látsz?
- Hannát – hunyorogtam, kezemet az ablak és a fejem közé emelve, hogy rendesen belássak.
- Biztos a taktikákat memorizálja.
- Bemehetnénk segíteni neki! – vetettem fel az ötletemet.
- Ahogy szeretnéd, Bokasérült lány! – guggolt ismét le Konrád és óvatosan tartva a kezeimet lesegített a nyakából.
- Köszi – startoltam a bejárat felé.
- Szia! Mit csinálsz még itt? – üdvözöltem Hannát, miután ledobtam az utcai cipőmet a tornaterem bejáratánál és zokniban gyalogoltam át a pályán.
- Sziasztok! – lepődött meg Hanna és elbotlott a saját lábában. A könyökénél fogva megtartottam őt.
- Óvatosan – nevettem.
- Hogy-hogy visszajöttetek? – bámult ránk nagy szemekkel.
- Hallottuk, hogy van itt valaki és gondoltuk megnézzük, ki az – szépítettem egy kicsit a történteken, mire Konrád egy pajkos vigyorral ajándékozott meg.
- Csak… Csak gyakoroltam – vágta rá Hanna elpirulva.
- Van esetleg olyan, ami nem megy? – érdeklődtem kedvesen.
- A hármas – sütötte le a szemét.
- Szívesen segítünk, ha szeretnéd. Mégiscsak könnyebb, ha nem egyedül vagy – bíztattam mosolyogva.
- Megtennétek? – virult ki az arca. – Egyszerűen annyira hasonlít a négyesre, hogy mindig összekavarodom, balra vagy jobbra kell e futnom.
- Igen, eleinte én is így voltam vele – bólogattam. – Ha eleget gyakorolja az ember, hamar megjegyzi, mikor merre.
- Köszönöm – hálálkodott, miközben levettem a kabátomat is és leterítettem a padra.
- Ugyan, nem tesz semmit – legyintettem. Konrád, irányítasz te?
- Persze – vette át Hanna kezéből a labdát Konrád és felállt a hármas vonal tetejére. Én a bal oldalon, Hanna pedig a jobbon helyezkedett el.
- Befutunk, alul elzárjuk a centerek védőjét, amelyikük szabad, megkapja a labdát, mi pedig befordulunk a palánk alá és jó esetben visszakapjuk – magyaráztam.
Az első próbálkozás alkalmával Hanna rossz irányba fordult vissza.
- Ne kifele lépj, hanem félkanyarral beljebb – mutatta a mozdulatot Konrád.
- Rendben!
- Luca, ha nagyobb terpeszben lépsz, könnyebben kerülöd ki a center védőjét – fordult ezúttal felém Konrád.
- Értettem! – szalutáltam engedelmesen, mire mosolyogva biccentett.
- Pihenj, katona!


Előző rész: