Mivel elmaradt az utolsó óránk, volt egy lyuk a napunkban
edzésig.
- Akár egy egész órám is van – célzott az újdonsült
szünetünkre.
- Beszélhetnénk? – kértem.
- Persze. Menjünk a szertárba – biccentett és útnak is
indult azon helyiség irányába, ahol egyszer egy hasonló szabad óra alatt
szundikáltunk egyet közösen.
- Mi a helyzet? – vetette le magát az elnyűtt
kanapéra, míg én az ajtóban ácsorogtam.
- Van… Van valami gondod velem? – hajtottam le a fejemet
zavaromban.
- Gondom? – ismételte értetlenül.
- Olyan… Távolságtartó vagy – böktem ki és nem értettem,
minek tesz úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
- Ne haragudj – felelte halkan, mire meglepetten kaptam fel
a fejemet.
Nem nézett rám, a cipőjét vizslatta, kezeit összekulcsolva
az ölébe ejtette.
- Én nem haragszom! – vágtam rá hevesen. – Te haragsz… -
kezdtem, de sietve közbeszólt.
- Én sem haragszom!
- Akkor mi van? – biggyesztettem le a szám sarkát
összezavarodottan.
- Azért írtam neked reggel, hogy ne kelljen várnod rám, de
futottam, hogy még időben elkaphassalak. De aztán… -
sóhajtott Konrád és megdörzsölte a homlokát.
Édes tőle, hogy ilyen udvariasan próbálta kezelni a helyzetet. Azért
futott, hogy együtt mehessünk suliba, de azért előre küldött, hogy ne kelljen konkrétan várnom rá.
- De aztán? – léptem egyet közelebb kérdő
tekintettel.
- Láttalak Pappal – közölte Konrád, mire összeszaladt a
szemöldököm.
- És akkor mi van? Nem értem. Összefutottunk és együtt
jöttünk be. – Mi baj lehet ezzel?
- A kereszteződésnél álltatok, egymással
szemben és ő – nyelt egyet Konrád. – A fejed simogatta!
- Mi van? – rökönyödtem meg. – Dehogy simogatta a fejem!
- De, láttam!
- Rosszul láttad! Mégis honnan kukkoltál minket? Ötszáz
méterről?
- Akkor mit láttam? – bizonytalanodott el.
- Ha jól emlékszem, kis híján elcsapott egy kocsi, előre
csúszott a kapucnim, Dominik pedig megigazította – idéztem fel a reggel
történteket.
- Ó – vette tudomásul Konrád kissé bűnbánó arckifejezéssel.
- Ó bizony! Várjunk csak! – tartottam fel a tenyerem. –
Féltékeny vagy?
- Igen! – felelte habozás nélkül.
- És… - gondolkodtam el. – Mire?
- Fogalmam sincs, még sosem voltam féltékeny! – robbant ki a
válasz belőle, mire elnevettem magam.
- Dominik meg én barátok vagyunk. Sosem tennénk semmi olyat – fintorodtam el.
- Én is tisztában vagyok vele. Pappal barátok vagyunk és szó
sincs olyanról sem, hogy ne bíznék benned vagy ilyesmi – vakarta meg a tarkóját
Konrád.
- Akkor pontosan mi is a gondod? Hogy féltékeny lettél,
holott azelőtt sosem voltál? –
próbáltam értelmezni a kialakult helyzetet.
- Azt hiszem, váratlanul ért ez az érzés – vallotta be
Konrád lehajtott fejjel, én pedig elmosolyodtam.
- Meghiszem azt – ültem le mellé és megsimítottam az arcát.
- Te szoktál féltékenykedni? – pillantott rám ártatlan és
kíváncsi képpel.
- Én állandóan – bólintottam, aztán elvörösödve kaptam el a
tekintetem. – Úgy értem… Megesik.
- De hát mi okod van rá? Nincs is körülöttem senki olyan –
értetlenkedett.
Jó vicc. Érte rengeteg lány odavan.
- Hát tudod… Ez csak úgy jön. Ok nélkül féltékenykedünk, de
aztán belegondolunk, hogy semmi indokunk nincs rá és akkor abbamarad. Azt
hiszem. Nem tudom.
Mintha én olyan jártas lennék a témában.
- Ne haragudj – fordult felém egész testével és megragadta a
kezeimet. – Többé nem kések el reggel és akkor nem fordulhat elő
ilyen – ígérte komoly arccal.
Konrád néha olyan gyerekesen édes tud lenni!
Előző rész:
❤️❤️❤️❤️❤️
VálaszTörlés