2015. november 30., hétfő

Sky Wondervood, 4.rész


- Már ne is haragudj, de mégis mit csinálsz itt?
- Én éppen... Várj, te mit csinálsz itt? - bámulok a női mosdóba toppanó fiúra.
- Pisilni jöttem - feleli összezavarodva.
- Szerintem rossz helyen jársz - mondom.
- Szerintem meg te jársz rossz helyen - vágja rá, szája huncut mosolyra húzódik.
Ez a harmadik nap, második szünete. Az alagsori WC csempézett padlóján ülök, hátamat a falnak vetve. Tegnap találtam ezt a helyet, és hamar rájöttem, hogy nagyon senki nem jár ide. Remek búvóhelynek ígérkezett. Egészen mostanáig.
- Dehogyis - rázom a fejem hevesen.
- Megnézted mi van kiírva az ajtóra? - kérdezi, meglep a hangjából áradó kedvesség. Semmi gúnyos, megvető hangnem, és úgy érzem, ez nem Skynak szól. Hanem nekem. Talán nem is tudja, ki vagyok.
- Persze, hogy meg. Egy női alak - vágom azonnal rá, de nyilvánvalóan fogalmam sincsen.
- Tévedsz. Az egy ízig-vérig pasi - nevet, lágy hangja egészen elkápráztat.
- Kizárt - ellenkezem a végsőkig.
- Sky Wondervood nem használ nyilvános mosdókat? Igen, ez lehet a gond - mereng magában. Bukta. Mégis tudja, ki vagyok.
- Tény, hogy nem elégszer - bólintok lemondóan, mire ismét felnevet.
- Heath Hoover vagyok - nyújtja a kezét, én pedig megragadom, hogy felhúzzon. Milyen jó neve van. Tetszik.
- Sky Wondervood.
- Igazán örültem ennek a kivételes találkozásnak, de...
- Te jó ég! Jön valaki! - kapok frászt, mert nem jönne ki túl jól, ha itt találnak egy fiúval, a férfi WC-ben.
- Gyere! - rángat be a az egyik fülkébe.
- Megőrültél?
- Nem igazán. Na - zárja be az ajtót.
- Miért bíznék benned? - fürkészem az arcát.
- Eddig sem dobtalak fel - vonja meg a vállát, amolyan nekem mindegy stílusban.
- Az egy dolog. Na, de mi van, ha pont arra vársz, hogy elnyerd a bizalmam, majd mikor tele lesz a mosdó, kilöksz?
- Ne gyártsd fölösleges összeesküvés elméleteket – forgatja a szemét nevetve.
- Lehet, hogy előre tudtad majd, hogy itt találsz. Talán pont miattad vagyok itt, te csalogattál ide – kapom a szám elé a kezem, meglepetést színlelve.
- Elárulnád azt is, hogy csináltam mindezt?
- Láthatatlan jeleket küldtél, melyekkel azt üzented, ide kell jönnöm – bizonygatom továbbra is.
- Lebuktam – hajtja le a fejét bűnbánóan.
Lényeg, ami a lényeg Heath igazából egész megbízhatónak tűnik. Bár most, életemben először úgy érzem, nem tudok benne tisztán olvasni. Vagy rajta. Róla. Nem olyan, mint Reid. Pedig ő sem egy könnyű eset.
Heathnek szőke haja van, az a sötétebb típus, hozzá pedig egyszerű barna szemei. Egy egyszerű farmert visel, színes pólóval. Bal fülében egy apró, fekete fülbevaló van, nyakában egy bőrlánc, mely a ruhája alatt végződik.
- Mi van, ha valaki benéz az ajtó alatt? - aggódom, mire azonnal felszalad a szemöldöke.
- Sky. Mi fiúk lényegesebben egyszerűbb teremtmények vagyunk, mint ti, lányok. Nem nézünk be a WC ajtaja alatt, csak azért, hogy rendesen elszigetelt körülmények között pletyizhessünk - magyarázza komolyan, míg én alig bírom visszafojtani a kitörő nevetésemet.
- És mi van, ha esetleg mégis bekukkant valaki?
- Akkor egész pontosan négy lábat fog látni. Engem még nem ismernek fel cipőről. Na, és téged?
- Sanszos - pillantok az arany strasszos bakancsomra.
- Rendben. Akkor csüccsenj fel a klotyóra. Én meg ideülök a földre. Így majd úgy tűnik majd, hogy csak egy lúzer lennék, aki a WC-ben tengeti a szabadidejét.
- Hé! - háborodok fel, tekintve, hogy pontosan ezt a lúzer tevékenységet űztem, mikor bejött.
- Bocs - nevet fel, beletúrva a hajába.
- Ah, nem gond - legyintek, majd várakozás teljesen ránézek.
- Mi van?
- Semmi - rázom a fejem.
Nagyon jó ez így. Valakivel, aki elfogad. Mármint Reid is elfogadott, de neki kellett egy-két perc. Vagy óra. Esetleg nap. Talán még most is ez az idő telik.
Heath valahogy más. 

Következő rész:
Előző rész:

2015. november 29., vasárnap

Felejthetetlen nyár, a film


Sziasztok!:) Fúú, meglett a húszezer oldalmegjelenítés, így hát itt van a kisfilm, amit ígértem. Köszönöm szépen, hogy ilyen sokan olvastok, vagy, hogy valaki tízezerszer rákattolt az elmúlt hónapban. Azért remélem nem az utóbbi miatt értem ezt el;)
Itt van a youtube link: https://youtu.be/BCeIVVjbvYY
Remélem tetszeni fog:) 


Következő rész:
Előző rész:

2015. november 28., szombat

Újra itt, 5.rész

Avery
„A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.”                                                                                    / George Gordon Noel Byron /
                                                                                
- Hunter! - suttogtam halkan a nyitott ablaknál állva.
- Ne hajolj ennyire ki! – dörrent rám, amint megjelent a saját ablaka előtt, mire én azonnal beljebb húztam magam. Mi az?
- Mármint, mi mi az?
- Miért hívtál?
- Csak unatkozom.
- Most nem éppen alkalmas.
- Hunter! Véres az arcod, igaz?
- Nem.
- Ne hazudj nekem!
- Minek kérdezed, ha tudod a választ?
- Miért ilyen az arcod? Mi történt?
- Semmi.
- Hunter!
- Mi van? Semmi közöd hozzá! Csak hagyjál! – csattant fel, majd bevágta az ablakát.


Hunter

„Az elhallgatás még nem hazugság. Ha, és amennyiben nem azért hazudsz, hogy elhallgass valamit.”                                                                                           / Jorge Bucay /  


Normális esetben, ha egy gyönyörű lány érkezik a St. Lewisba, hagyomány, hogy a többi már eleve ott tanuló lány szépen kiutálja az újoncot. Gondolom ez máshol is így mehet, de Averyt nem fenyegette ilyesfajta veszély, tekintve, hogy már az első napon velünk állított be. Vagy legalább is hivatalos, látható utálatban nem lesz része, csak valami elfojtott lányos maszlagban.
Én mondjuk közelről sem terveztem, hogy ilyen romantikusan, nosztalgikusan hetesben vonulunk be reggel, de van egy olyan érzésem, hogy ellenben ők ezt kitervelték. Mikor kiléptem a kapun, Ave már szemmel láthatóan várt rám és amint kiértünk a sarokra a másik három utcából megérkeztek a többiek is. Pont, mint régen.
- Mivel kezdünk? – érdeklődött Chase Avetől, aki értetlenül ráncolta a homlokát.
- Nekem ez az első napom. Honnét tudjam? kérdezett vissza, mire a srácok felröhögtek. Az igazgatóiba kell mennem.
- Elkísérlek – rántottam meg a vállamon a táskám pántját, mire hálásan, csillogó szemmel felém fordult. Nem fogok túlozni, a folyosón mindenki minket bámult, és ezalatt azt értem, hogy tényleg minden egyes diák.
- Miért néznek ennyire? – suttogta nekem Ave, mire öntelten elvigyorodtam.
- Te vagy az új lány – mutattam rá az ujjammal. – És velünk érkeztél az első napon.
- Szóval ti ilyen rettentő népszerűek vagytok? próbálta értelmezni a kialakult helyzetet, mire vállat vontam.
- Nem igazán érdekel, de valami olyasmi, ja.
- Hunter, édes, hát itt vagy! – lépett mellém Shanica válla mögé dobva platinaszőke haját, majd nyomott egy puszit az arcomra, tekintetét pedig Ave felé fordította. Shanicával volt néhány kalandunk a múltban, természetesen soha nem volt közöttünk alkalmi kapcsolatnál több, de ez őt sosem zavarta igazán.
- Szia, Shan! – köszöntem vissza, majd átöleltem a derekát. A mozdulat következtében mellei a mellkasomnak nyomódtak. Fogalmam sem volt, minek is kellett ezt csinálom Ave előtt, de talán pont ezért. Ave miatt.
- Te lennél Avery Melone? – méregette Shanica a már egy ideje nagyban hallgató Avet, aki a nevének említésére felkapta a fejét.
- Aha – mondta végül aprót bólintva.
- Én Shanica Kinsey vagyok, a pompon lányok csapatkapitánya – mutatkozott be a még mindig az én karomba csimpaszkodó lány, hangsúlyából valami féle lányos terület megjelölést hallottam ki. De azt is jól tudtam, hogy senki nem fog neki beszólni, nem fogják nyíltan bántani. Miattunk.
- Shan, most mennünk kell. Gyere – ragadtam meg Ave kezét és magam után húzva a folyosón elsétáltam az igazgatói irányába. Éreztem Shanica pillantását, amely az összefont ujjainkra tapad, de nem érdekelt. Mondjuk engem is ledöbbentett ez a mozdulatom és, hogy még jelen pillanatban sem engedtem el. Nem igazán szokásom lányok kezét fogdosni.
 
Következő rész:
Előző rész:

2015. november 27., péntek

Éjfél, 6.rész


Wave – Enflamme városa


- Nem értem, miért nem mondogatod folyamatosan, hogy ez rossz ötlet volt - szólal meg Ren, hangja nem gúnyos, inkább csak értetlen.

- Nekem tök mindegy - vonok vállat, egy jó kis hazugság kíséretében.
Nagyon is nem mindegy. Ez egy határozottan rossz ötlet volt.
- Persze, nyilván - forgatja mérgesen a szemeit.
- Na, ne hagyd rám, mint egy hülyére! - csattanok fel idegesen.
- Nem hagyom, de nem vitatkozom feleslegesen - vág vissza.
- Nem hiszem el, megint ezt csinálod! Mintha valami kicseszett felsőbbrendű lennél.
- Ez nem igaz! Én nem gondolom ezt.
- De igen! És igenis rám hagytad!
- Jó, akkor rád hagytam – mondja, ezzel pontosan ugyanazt téve, ami miatt most veszekszünk.
- Nem hiszem el, és megint megtetted!
- Én nem... - kezdené újból a mentegetőzést, de Elyas közbevág.
- Elég legyen már! - int csendre minket, majd érdeklődni kezd. Valószínűleg Rentől. - Mi a terv?
- Terv? Az nincs. Csak körbenézünk - jelenti ki Ren, mire felszalad a szemöldököm.
- Neked erre miért is van szükséged? - kérdezem szerintem nagyon is jogosan, hiszen hat éve itt él, nem pedig az elszigetelt peremvidékeken, mint Elyas és én.
- Megmutatom nektek, milyen is Enflamme városa - magyarázza, és úgy érzem, egy pillanatra elfogy körülöttem a levegő.
Születésem óta nem láttam a szüleimet, és igazából sosem éreztem különösebb késztetést, hogy visszatérjek ide.
Szó sincs róla, hogy félnék. Nem is érdekel, ha észrevesznek, maximum kitoloncolnak újra. A szüleim meg… Nekik kéne aggódniuk, mit teszek majd, ha megint találkozunk.
- Oakes! – rángat ki a gondolataim közül Elyas hangja. Kivételesen nem szólok be neki, mert itt, a fővárosban, talán tényleg jobban teszi, ha nem kavarja fel a port. Megteszem én helyette.
- Igen? – kérdez vissza szórakozottan Ren.
- Ő ott… - mutat valamerre Elyas, mire mindketten odafordítjuk a fejünket.
- Easton – bólint Ren, amint felismeri a felénk sétáló fiút.
Easton D’Eau, a víz urának elsőszülött fia, az örökös. Jelenleg a családja a legalsó szinten helyezkedik el az elemek idióta hierarchiájában.
Ugyanis az élen az én imádott nemzettségem, a tűz áll, mögötte az árnyak, a D’Ombrék. A fény valami beláthatatlan okból a harmadik helyre csúszott vissza.
- Jobban teszitek, ha elkerülitek őt – int minket Ren, Easton felé biccentve, mire Elyas és én kíváncsian fordulunk felé.
- Miért?
- Easton eléggé beképzelt lett, bár nem teljesen értem, mire is. Viszont az egyetlen célja, hogy visszaszerezze családjának a hatalmát, és ehhez képes bármilyen eszközök bevetésére.
- Mármint, akár csalni is fog? – ámul Elyas, akinek a végtelen naivsága és a világba vetett óriási hite nem képes sem felfogni, sem elfogadni a nem nemes úton szerzett jutalom mivoltát.
- Nem tudom, de jobb vele vigyázni.
- Meg nyilván nem fogja kihagyni azt a páratlan lehetőséget, hogy felad minket – teszem hozzá vészjóslóan, arra az aprócska tényre célozgatva, miszerint Easton pontosan felénk tart.
- Gyerünk! Fogjátok meg a kezem! – nyújtja említett testrészeit Ren, és Elyas azonnal engedelmeskedik.
- Mi? Biztos, hogy nem – dacolok, de rám se hederít, erősen megragadja a kezem, majd összefonja ujjainkat.
Hirtelen mindannyian fekete árnyakká alakulunk, és gyakorlatilag eltűnünk, köddé válunk, majd egy pillanattal később a szobámban találom magunkat.
- Azta! Te mióta tudsz ilyet? – figyeli csillogó szeműekkel Elyas Rent, aki viszont csak nagy lazán vállat von.
- Tudod, az elmúlt hat évben képeztek is ám.
Ez az első alkalom, hogy a múltról beszél, sőt ő volt az, aki egyáltalán magától szóba hozta ezt a témát. Tudom, hiába kérdeznék mást, ettől még nem adna válaszokat, így inkább meg se próbálom.
- Már nem azért, de miért az én szobámba vagyunk?! – ragadom meg a lényeget, miután körbepillantok.
Az egy dolog, hogy ő csak így ide-oda teleportálgat, de nyilván ő maga választja meg a helyszínt.
- Én csak… ez jutott eszembe először – magyarázkodik Ren, és mintha még egy másodperc töredékéig el is pirulna.
Hát igen, erről van szó. A szobám jut először az eszébe, mikor kényszerhelyzetben döntenie kell, hogy a világ kismilliárd helyéről melyiket válassza úticélként.
- És vajon mi lehet ennek az oka? – merengek hangosan, mert nagyon élvezem, hogy égethetem.
- Képzelődsz – legyint, megtalálva újra önmagát, és eljátssza, hogy ez nincs hatással rá.
- Persze, igazad lehet. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ott volt előtted a lehetőségek hatalmas tárháza. A saját szobád. A telek. Elyas… - sorolom, de közbevág.
- Azért van, mert leálltál velem vitatkozni – mondja mérgesen, mintha ez az egész az én hibám volna.
- Ugyan, Ren! Ne kend már rám!
- Én nem kenem, de komolyan. Minek kell neked állandóan ellenkezned?
- Ez egyáltalán nem igaz! – védekezem azonnal.
- Most is azt csinálod! – mutat rám vádlón, mire összeszűkül a szemem.
- Túl könnyen átsiklunk a tény felett, miszerint neked állandóan a szobám jár a fejedben – térek vissza az eredeti tárgyra, és meglep, mennyire szórakoztat ez a beszélgetés. És nem úgy, mint a démonok legyőzése, mikor az erőmet fitogtathatom, vagy mikor igazam van, hanem csak úgy szimplán. Ez nem lesz jó így.
- Wave, figyelj rám! Nekem nem a szob… - kezdi az újabb mentegetőzést Ren, de leintem.
- Mindegy – mondom, és elhagyom a helyiséget.
Még hallom, ahogyan Ren Elyastól érdeklődik, mi is volt ez az egész, de Elyas is csak magyarázatokra vár.

Következő rész:
Előző rész:

2015. november 26., csütörtök

Váratlan, 12.rész

- Szia, kölyök! – köszönt be apa este, mikor hazaért a munkából. Ma valami vietnámi arccal volt tárgyalása.
- Szia, apa! – üdvözöltem felnézve a könyvből, amit eddig olvastam. – Hogy ment?
- Kitűnően. Tudod, az ázsiaiak remek ügyfelek – kacsintott rám, majd hozzátette. – Vacsoránál megbeszéljük, még van egy kis dolgom.
- Okés - bólintottam gépiesen, majd elfordultam és hallottam, ahogyan bezárta az ajtót.
Kinéztem az ablakon. A szemben lévő ház ablakából semmi féle fény nem szűrődött ki, így tudtam, Keaton valószínűleg nem volt otthon. Felmerült bennem a kérdés, vajon hol lehetett, de aztán gyorsan el is vetettem. Nem érdekelt. Persze, hogy nem.
Eszembe jutott, az első találkozásunk.

- Igazán? – kérdezte Wyatt mit sem sejtve, az átlagosnál némileg flörtölősebb hangnemben.

- Ja. Tudod, ketteske lábai igen távol álltak egymástól, nyilvánvaló volt, hogy balra csinál egy induló cselt, hisz a lábfeje ebbe az irányba állt. Későn mozdultál, természetesen bevetted a cselt és jól lekésted a dobását. De nagyon. Ember, már elengedte a labdát, mikor ugrottál.

- Azt a ku… - csodálkozott Wyatt, de Keaton közbevágott.

- Ez várható volt – jelentette be nagyképűen. – Mi az, hogy ketteske?
- Ez lennél te – válaszoltam vigyorogva.
- Miért én vagyok a kettes? – érdeklődött, felteszem az a meghatározhatatlan méretű egója nem volt képes megérteni, hogy orozhatják el előle az egyes posztot.
- Mert ő az egyes – mutattam Wyattre csak, hogy húzzam őket még egy kicsit.
- Jó, de miért?
- És egyáltalán, mi alapján? – szólt bele Wy.
- Az mindegy. Semmiben nem vagy előttem – legyintett Keat lazán.
- Bizonyára azért, mert én vagyok a legjóképűbb, a legokosabb, a legszexibb… - sorolta Wyatt, figyelmen kívül hagyva barátja beszólását.
- Vagy, mert téged láttalak meg először – vontam vállat, Keaton pedig elégedett bólintással nyugtázza a félreértést.
Sétálni indultam. Lábaim egyenesen a kosárpálya felé vittek, ahol először találkoztam a srácokkal. Akkor is csak úgy, véletlen tévedtem arra. Ahogy közeledtem, meghallottam a labda pattogásának jellegzetes hangját.
Aztán megpillantottam Keatont. Egy sötét melegítő nadrágot viselt, hozza egy egyszerű kék pulcsit. Egyedül dobálgatott a gyér lámpafényben.
Figyeltem, ahogyan páratlanul gyönyörű technikáját alkalmazva játszott, arcára volt írva, mennyire élvezte is, amit csinált. Bámulatos volt. Tehát ilyen fejet is tud vágni.
Hirtelen észrevett.
- Hercegnő! Micsoda váratlan meglepetés - üdvözölt gúnyosan.
- Szia, Keat! - köszöntem fáradtan, majd tovább indultam. Most nem volt arra szükségem, hogy bántson, nem volt kedvem vitatkozni vele.
- Hé, hé! - állított meg Keaton hangja, majd megjelent mellettem.
Ez eléggé váratlanul ért, tekintve, hogy ő minden, csak nem az a fajta, aki csak úgy utána lohol az embernek.
- Most minek mész el? - kérdezte. Te jó ég! Keaton Enoch burkoltan marasztalni próbált?
- Mert unom a beszólásaidat - feleltem lazán, mert hát, ha ő nem beszélt őszintén, én pláne nem fogok.
- Aha. Gyere, játszunk - intett fejével a pálya felé, mire megállt bennem az ütő.
- Nem, kösz - nyögtem ki nagy nehezen, minden igyekezetemre sem tudtam elrejteni, mennyire remegett a hangom.
- Nyugi, hercegnő! Semmi kényszer, csak dobálunk. - Hangja olyan nyugtatóan hatott, hogy úgy éreztem, valóban nincs miért aggódnom.
- Okés - nyeltem egyet, majd követettem a palánk felé.
Keat játéka egyszerűen elvarázsolt, az a teljes nyugodtság és lazaság, ami belőle áradt. Technikája hibátlannak bizonyult, az eredmény pedig természetesen majdnem minden esetben csontnélküli. Még a sarka sem emelkedett el a földtől.
- Te jössz! – passzolt nekem, mire ismételten képtelen voltam a reagálásra, csak annyi erőm maradt, hogy elkaptam a felém repülő labdát, mielőtt orrba nyomott volna.
- Gyerünk, hercegnő! Most is legyen nagy a szád - sétált mellém Keaton.
- Jaj, de kedves vagy! - fintorogtam elégedetlenül, mire felszaladt a szemöldöke.
- Már miért is kéne annak lennem? - értetlenkedett.
- Te akartad, hogy barátok legyünk - szájaltam vissza mérgesen.
- Mert te aztán annyira ellenkeztél - emlékeztetett és magamban beláttam, hogy igaza is volt.
- Nem akartam összetörni a szívedet. – Hát, csak nem bírtam visszafogni magam.
Én nem akartam összetörni a te szívedet - vágott vissza mérgesen.
- Oh, persze. Fogd csak rám - hadonásztam fél kézzel.
- Dobd már el azt a rohadt labdát! - kiabált rám.
- Jó! - csattantam fel idegesen, és tettem, amit mond. Tökéletes kosarat dobtam, akárcsak Keat az előbb. Döbbenten bámultam magam elé, alig bírtam felfogni, valóban megtettem.
- Na - bólintott Keaton viszonylag elégedetten, majd megindult a labdája után.
Tudta. Már nagyon régóta tudhatta és szinte biztos vagyok benne, hogy azért hergelt, hogy elterelje a figyelmem, és le tudjam győzni ezt az egészet.
Képtelen voltam megköszönni neki, de volt egy olyan érzésem, hogy a legkevésbé sem vágyott rá.
- Miért vagy itt ilyen későn? - tereltem a témát, mire amolyan „most komolyan?” fejet vágott.
- Te miért vagy itt?
- Jogos.
- Gyere, hercegnő! Menjünk haza - invitált, mire belegyezően bólintottam és utána indultam.