Váratlan, 9.rész

Miután Keaton lelépett, tényleg rajzolgattam még a könyvtárban, és ezúttal meg is tarthattam a művemet.

A suliból kilépve Thomasba, apu által felbérelt sofőrünkbe botlottam.

- Miss Princeton – tárta ki előttem a fekete BMW ajtaját.

Eddig mindkét reggel sikeresen elosontam a sólyomszemei elől, tegnap pedig suli után ugyebár Wyatt dobott haza minket, Zayleevel.

- Mr. Moor… - kezdtem, de közbevágott.

- Thomas.

- Thomas. Nem kell ám fuvaroznia – próbáltam lerázni, de nem hagyta magát.

- Az apja azt mondta… - Ezúttal én vagyok az, aki félbeszakította a mondatát.

- Az apámnak nem kell tudnia róla.

- De…

- Na, idefigyeljen, Thomas! – kezdtem volna bele, de ismét beleszólt.

- Nyugodtan tegezhet, Miss Princeton.

- Hm, oké. Akkor hát te is engem. És felejtsd el ezt a „missiszezést”.

- Rendben, Miss Royce.

- Csak Royce.

- Csak Royce – bólintott, de valahogy nem győzött meg maximálisan.

- Tehát, Thomas. Apát mindig korán reggel furikázod, tehát nem szerezne tudomást a mi kis titkunkról – osztottam meg vele zseniális tervemet.

- Majd elgondolkozom rajta – ígérte, és jól tudtam, hogy még messze nincs nyert ügyem.

- Hát jó – feleltem lemondóan.

- Ma viszont már hazaviszlek, ha idáig eljöttem – alkudozott, szemén láttam, hogy igencsak jól szórakoztatta a helyzet.

- Rendben - bólintottam, majd bepattantam a hátsó ülésre. – De én nyitom ki magamnak az ajtót, köszönöm.

Átsétált a másik oldalra és elegánsan helyet foglalt a volánnál. Ma is öltönyt viselt, megjelenése egyszerűen hibátlannak bizonyult.

- Nem kell ám így kiöltöznöd – járt a szám. A hátsó üléssor közepére csusszantam és előredőltem, fél kezemmel az anyósülés fejtámlájának támaszkodva. Ezúttal tényleg nem szándékosan viselkedtem idegesítően.

- Szeretem öltönyben végezni a munkám – jött a sokatmondó válasz, mintha egy arisztokrata pingvinnel társalognék.

- Nincs meleged? – húztam el a számat.

- Nincs.

- Hallod, hogy te milyen kommunikatív vagy! – forgattam a szemem, mire meglepetésemre elvigyorodott.

Thomas Moor a húsz és harminc között lehet valahol, inkább az utóbbihoz közelítve, ez volt az egyetlen oka, hogy merek ilyen szemtelen lenni vele.

- Eddig állandóan leráztál, most meg már beszéltetnél? - nézett rám a visszapillantóból, és most rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak. Tetszett, hogy visszadumált.

- Ezért fizetem, nemde? – váltottam vissza magázódásra, távolságtartó hangnemben, megemelt állal.

- Maga nem fizet egy vasat sem, Miss Princeton – vágott vissza, társulva a játékban.

- Gyakorlatilag tényleg nem – merengtem, igazat adva neki.

Eközben hazaértünk, és azonnal kipattantam a kocsiból, a végén még nehogy megelőzzön.

- Jó napot, George! – köszöntem a gondnokunknak, akit az előkertben találtam.

- Miss Royce! – üdvözölt, mire egy hálálkodó mosollyal köszöntem meg, hogy megjegyezte a kérésemet a megszólításommal kapcsolatban.

George Larson legalább a hatvanas éveiben járhat, őszes haja rövidre nyírt, mosolyából kedvesség árad.

- Segíthetek? – pattantam mellé, de szabály szerint elhessegetett.

- Ugyan, Miss Royce! Biztosan sok a tanulnivalója, na meg aztán nem is evett még – próbált lekoptatni, de szerencsétlenségére kitartó ember vagyok.

- Ez még csak a második nap volt és ebédeltem is. Szabad vagyok – mosolyogtam rá és mellé térdeltem. – Mit segíthetek?

- Maga gazol, én ültetek – adta be a derekát, kiosztva a feladatokat.

- Miért nem ültethetek én? – érdeklődtem pusztán kíváncsiságból.

- Talán, kisasszony, tud ültetni?

- Hát, nem igazán – húztam el a szám, mire George szívből felnevetett.

- Akkor hát, megtanítom!

Két óra. Pontosan ennyi időt vett igénybe, míg megtanultam ültetni. Halál komolyan.

Tekintve, hogy tetőtől talpig földes lettem, úgy döntöttem, vacsora után lefürdök.

Gondolataim a mai ebédre terelődtek.

- Srácok! Van valami tippetek, hogy Derek vajon miért csúszkált kis híján a földön, csak hogy megbocsájtsak neki?  - dobtam fel az engem foglalkoztató kérdésemet, mire egy pillanatra mindenki elhallgatott.

- Nincs – szólalt meg elsőnek Wyatt, pontosan olyan arcot vágva, mint akinek nagyon is van.

- Biztos beléd esett – bólogatott hevesen Michael, mire felszaladt a szemöldököm.

- Jaj, mintha Derek Fisher olyan típus lenne, aki képes a szerele… - kezdte Zay, majd elkapva Patrick pillantását, elhallgatott.

- Tuti, ez lehet az oka. Igen. A szerelem – nyomta a furát Arlo is, Arian pedig mellette fintorgott.

- Ez az. Royce, a tuskóknak is van szíve.

Persze, hogy van, csak nem ennek.

 

Következő rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/11/varatlan10.html

Előző rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/11/varatlan8.html