2018. március 30., péntek

Felejthetetlen nyár, 63.rész

- Ezt. Nem. Hiszem. El.
Cooper egyenletesen szuszogott az ágyban, akárcsak az áldott drága macska a mellkasán. 

- Pedig elég jellemző Coopra.
- Minek csempészte fel?
- Lehet, hogy el akar tenni téged láb alól - vélekedett Dexter.
- Mi van?
- Lassú halált halnál, csak tüsszögnél és tüsszögnél, aztán paff.
- Két perccel ezelőtt mintha még arról papoltál volna, hogy egy nagy család vagyunk.
- És? Ettől még Coop ármánykodhat kedvére - vonta meg a vállát Dex, én pedig befogtam az orrom, hogy csendesen tüsszentsek. 
- Hozd azt a macskát - parancsoltam.
- Mi van? Miért én?
- Mert én allergiás vagyok rá?

- Nem akarom hozni – makacsolta meg magát Dex.
- Csak fogd és gyere – fojtottam el egy újabb tüsszentést.
- Mi lenne, ha csak fognánk magunkat és jó messze mennénk Cooptól és a macskától – ajánlotta Dexter és máris nekiállt hátrálni.
- Nem az a lényeg, milyen messze vagyok – forgattam a szememet.
- Dehogynem. Kimehetünk a finom, friss levegőre – élte bele magát Dex.
- És vihetjük a macskát is – tettem hozzá.
- Mi megyünk, Cicu marad.
- Cicu megy és én maradok.
- Ez Cicu háza.
- EZ AZ ÉN HÁZAM!
- Na, jó. Mi lenne, ha…
- Ne is mondd tovább! – szóltam közbe. – Nem arról van szó, hogy egy légtérben vagyok e a macskával. Ha itt marad, mindenbe beleáll a szőre. A szőnyegekbe, párnákba és a kanapéba!
- Majd Norbi kitakarít – legyintett Dex. – Ez úgyis az ő szobája.
- Szóval, soha többé ne jöjjek be.
- Mondjuk – bólintott, mintha ez tényleg egy alternatíva volna.
- Könnyebb volna örökké kizárnom magam innen, mint kivinni a macskát? – rökönyödtem meg.
- Tudod, milyen Coop. Jelenetet fog rendezni – biccentett bátyja irányába Dex, miközben ismét magamban tartottam egy tüsszentést.
- Komolyan? Ettől tartasz? – ráztam a fejem hitetlenkedve.
- Coop szeret drámázni.
- Ahogy elnézem, te is – fintorogtam. – Majd elviszem a balhét, csak fogd a macskát és menjünk.
- Na, jó – egyezett bele végül Dex és az ágy mellé lépve a cicáért nyúlt.
- Aki el meri venni Cicut… Azt megölöm – motyogta álmában Coop, szorosabban fogva az alvó macskát.
- Még álmában sem tud ijesztő lenni – vágtam egy pofát.
- De drámázás közben tud – elégedetlenkedett Dex.
- Félsz vagy mi fene? – vontam fel a szemöldökömet.
- Inkább téged féltelek – kacsintott rám Dex.
- Ne Cooptól félts, hanem a macskától – morogtam, miközben Dex végre kioperálta Coop kezéből az állatot.
- Akkor, meneküljünk! – indult meg az ajtó irányába.
- Remek ötlet – nyeltem le a legújabb tüsszentésemet és utána eredtem.


Előző rész:

2018. március 29., csütörtök

Váratlan, 95.rész

- Mi volt ez?
- Csók?
- Csók? Hogy lehetett volna már ez egy csók?
- Szerinted mi volt akkor?
- Talán baráti puszi?
- Szájra?
- Mit tudom én. Megtörténhet!
- Most azonnal kérek tőled egy baráti puszit!
- Jó, talán nem baráti volt.
Wyatt és Zay párbeszédét felettébb szórakoztató volt hallgatni.
- Mi van veletek, jártok?
- Vagy csak megint kavartok?
- Mi az, hogy megint?
- Hát, mint a karácsonyi smár-partiuk.
- Ne mondd azt, hogy smár-parti.
- Miért ne?
- Mert olyan közönségesen hangzik.
- Akkor csókcsata. Most jobb?
- Határozottan.
Nem szándákosan titkoltuk a kapcsolatunk vagy ilyesmi, csupán nem egyikőnk se volt az a típus, aki csak úgy kiáll és közli, hogy amúgy míg távol voltunk, összejöttünk.
- Most, hogy belegondolok, furán viselkedtek a héten.
- Lehet, hogy azóta járnak?
- Bár, ha belegondolok, ők mindig furák.
- Lehet, hogy hónapok óta járnak??
- Azt csak észre vettük volna.
- Ezt se vettük észre.
- Dehogynem. Én sejtettem.
- Hát persze. Én is sejtettem.
- Állj le.
- Te állj le.
 Mivel Keat ült én pedig álltam, bal karomat könnyűszerrel nyaka köré fontam, ő pedig fél kezével átölelte a derekamat.
- Nézz rájuk! Pont úgy néznek ki, mint akik járnak.
- Ez még nem jelent semmit.
- Hisz ölelkeznek!
- Ha tehetném, én is éjjel-nappal ölelnélek – szorította kezeit a mellkasára drámaian Wyatt.
- Mert barátok vagyunk?
Wyatt ezen persze elgondolkodott, majd rávágta.
- Talán mégsem baráti ölelés ez! – mutatott ránk.
- Az agyamra mész!
- Azt mondtad barátok vagyunk!
- Mi lenne, ha most nem kettőnkről beszélnénk?
- Van olyan, hogy kettőnk – veszett el Wyatt végleg, mámor tengerben úszkálva, csillogó szemekkel.
- Na, jó – tette csípőre a kezeit Zay, megelégelve a dolgot. – Royce Princeton és Keaton Enoch. Mióta jártok?
- Miből gondolod, hogy járunk? – kérdezte végül vissza fapofával.
- A csók. Az ölelés – mutatott hol rám, hol Keatre.
- Ó – tettem úgy, mint akinek most esett le, mire gondolt, majd megvontam a vállamat. – Ezek csak barátiak.
- Nem megmondtam?! – pattant fel Wyatt.
- Wyatt Rowen, te idióta!


Előző rész:

2018. március 26., hétfő

Újra itt, 21.rész

Avery
„Az életben nemcsak szerelem, de barátság is születhet első látásra.”
/Guillaume Musso/

Mikor Chase megértette, hogy a szüleim nem igazán akarták engedni nekem, hogy tartsam a barátaimmal a kapcsolatot, szeme pontosan ugyanúgy villant meg, mint Hunteré. Egyszerre tükröződött benne sajnálat, fájdalom, bűntudat és tehetetlenség.
- És a két év eltelte után, mondjuk mikor engedélyezték a telefont meg a közösségi oldalakt. Miért nem kerestél?
- Azt gondoltam – gyűltek könnyek a szemembe, - hogy elfelejtettek ennyi idő alatt. Hogy úgysem jöhetek haza.
- Ezt azért ránk bízhattad volna. Hamar rájöttél volna, hogy sosem felejtettünk el. Nem mondom, hogy nem próbáltunk „továbblépni”. Nyilván, egy idő után el kellett kezdenünk a saját életünket élni, ahelyett, hogy bánkódunk – vonta meg a vállát Chase a távolba meredve. – Volt, akinek sikerült és volt, akinek nem.
Nem voltam benne biztos, kire is céloz ezzel. Hunterre? Vagy magára? Vagy mindkettejükre. A többiek láthatóan jobban viselték a dolgot, bár nem is álltunk annyira, de annyira közel egymáshoz, mint Hunterrel. Vagy Chase-szel. Meg persze, eddig úgy tűnt Chase is jól viseli, aztán alaposan kiderült, hogy ennek a fele se igaz.
- Sajnálom – hajtottam le a fejemet folyamatosan szipogva és a szememet törölgetve.
- Most volt a szülinapod – jegyezte meg Chase halkan.
- Igen.
- Azonnal hazajöttél.
- Ez csak természetes! – kaptam fel a fejemet. – Az elmúlt években én is próbáltam a saját életem élni, iskolába jártam, sok barátom akadt, de a szívem mindig visszahúzott. Ide.
- Hát így állunk – lépett közelebb, majd lassan, megadóan magához húzott, karjait körém fonva.
- Így – hüppögtem.
- Nem fogok bocsánatot kérni. Szerintem igenis keresned kellett volna minket. Mi kerestünk téged, folyamatosan zaklattuk a szüleid, hívogattuk őket, próbáltuk a sajét szüleinket is ráállítani a dologra. Még a nagyszüleidnél is próbálkoztunk – avatott be valamivel Chase, amiről eddig fogalmam nem volt.
- És a szüleim…
- Számot változtattak és hiába tudtuk volna a címeteket a nagyszüleidtől, nem tudtunk odajutni. Ehhez túl kicsik voltunk. Utána meg… Nem ragadhattunk örökké a múltban – simogatta a hajamat nyugtatóan.
- Tudom.
- De ez nem jelenti, hogy elfejtettünk vagy bánnánk, hogy most itt vagy – nevette el magát. – Nagyon örülök, hogy itt vagy.
- Én is örülök neki – értettem egyet, arcomat a vállába fúrva.
- Nagyon hiányoztál nekem, Avy – sóhajtott Chase és ha egyáltalán lehetséges, még közelebb vont magához.
Chase szavai szöget ütöttek a fejemben. Először jó érzéssel töltött el, aztán kifejezetten rosszal. Hirtelen nem tűnt helyesnek a korábbi csókom Hunterrel. Sőt, egyre inkább eluralkodott rajtam a gondolat, hogy talán hagytam elsietni a dolgokat. Nem is talán. Egyre biztosabb voltam benne, hogy helytelenül cselekedtem. Hisz csak alig ismertem ezt a Huntert, hiába ő volt az a kisfiú, felnőtt és rengeteget változott, akárcsak én. Chase-nek nagyon is igaza volt, nem ismertük úgy egymást, mint azelőtt, csak hajtott minket az a sok elnyomott érzelem, amiket éveken át rejtegettünk.
Nem tehettem ezt vele. Velünk. A fiúkkal. Most nem. Így nem.


Előző rész:

2018. március 24., szombat

Felejthetetlen nyár, 62.rész

- Sikerült végre lefektetned az óriás bébit? – üdvözölt Dex a kanapéról, mikor leértem a nappaliba.
- Ne mondd ilyen hangosan, mert meghallja és lejön reklamálni – sóhajtottam, ledobva magamat mellé.
- Majd álomba simogatod újra.
- Majd álomba simogatod te! – vágtam rá. – Amúgy is te testvéred.
- Mi itt mind egy nagy család vagyunk – bólogatott Dexter bölcs arckifejezéssel.
- Valóban? – húztam fel a szemöldököm.
- Többnyire – felelte végül elgondolkodva.
- Szóval, többnyire.
- Talia meg Nahuel például egész másképp család – fejtette ki Dex a „többnyire” jelentését az ő értelmezése alapján.
- A Tahuel – biccentettem elismerően.
- Hát ez baromi hülyén hangzik – röhögte el magát Dexter.
- Jó, na. Nalia? – vigyorogtam én is.
- Szerintem a Torbi lenne a csúcs – döntött végül Dex.
- Egyetértek. Egyébként mit csinálsz? – érdeklődtem, leginkább az elmúlt fél órára célozva, míg én vért izzadva próbáltam elaltatni Coopert.
- A tévét néztem – érkezett a válasz, mire tekintetem az említett eszköz irányába siklott.
- Nincs is bekapcsolva a tévé – jegyeztem meg lassan, óvatosan.
- Hát mert csak úgy néztem – vonta meg a vállát Dex.
- Meghibbantál? – kérdeztem, kedvesen megsimítva a vállát.
- Nem. Tök jól látom magam a fekete képernyőben – vizslatta a tévénket.
- Coop megszállt vagy mi a szösz? – kocogtattam meg Dex fejét.
- Ne már. Elrontod a frizurám – lökte el finoman a kezemet.
- Szóval, Coop megszállt téged – vettem tudomásul. – Történt már ennél rosszabb is.
- Mint mikor Coop bekente magát szalonnával, hátha hamarabb megtalálja a kutyátokat? – idézte fel ezt a gyönyörű emléket Dex.
- Az összes kutyát megtalálta – nevettem el magamat.
- Hogy menekült előlük. Végig visítozott – mulatott Dex.
- Morzsa meg végig itthon volt, csak elbújt az ágy alatt – törölgettem a szemem, mert a nagy nevetésben kicsordult a könnyem.
- Drága, jó Morzsa. Hány éve is már?
- Négy – mosolyogtam szomorúan.
Morzsa kutyánk négy évvel ezelőtt, 12 évesen hunyt el. A szalonnás esetnél kábé hat lehettem, Coop meg nyolc, így érthető, miért támadt ilyen idióta ötlete. Bár, ha belegondolok, most is képes lenne ilyen hülyeségre. Mi az, hogy!
- Hogy-hogy nem lett azóta kutyátok?
- Tulajdonképpen nem tudom. Én is gondolkodtam rajta, hogy ideje lenne felvetni az ötleted a családi kupaktanácsban – hümmögtem elmerengve.
- Legalább távol tartaná a macskákat – kacsintott rám huncutul Dex.
- Ne is mondd. Hova rakta azt a szerencsétlen állatot ez a szerencsétlen? – pillantottam körbe, tüsszentve egy kisebbet.
- Azt hiszem, kivitte a kertbe.
- És csak úgy szélnek eresztette? – hüledeztem.
- Vagy felcsempészte a szobába – vonta meg a vállát Dex.
- Ja, persze – röhögtem el magamat. – Biztos a pulcsija alá rejtette és…
Megakadtam a mondat közepén, majd hirtelen összenéztünk Dexszel, tágra nyílt szemmel meredve egymásra.
- TUTI FELVITTE!


2018. március 21., szerda

Váratlan, 94.rész

- Tehát, a szüleitek mind egy gimibe jártak? - értelmeztem a hallottakat.
- Nem, anyu nem – felelte Wyatt.
- Ő, hogy került a képbe? érdeklődtem kíváncsian.
- Kate csoporttársa volt az egyetemen, ő mutatta be apának magyarázta Wyatt.
- A szüleid gimi óta együtt voltak? – intéztem kérdésemet ezúttal Keatonnek.
- Igen. Már kilencedikes koruk óta együtt jártak – bólintott Keaton.
Kezem önkéntelenül is Keaton asztalra fektetett jobbjára vándorolt. Keat szerencsére nem vette ezt amolyan „rendkívül sajnállak és szánlak” érintésnek, hanem összekulcsolta ujjainkat és rám mosolygott.
- Nagyon szerethették egymást – jegyeztem meg halkan, arra gondolva, ilyen lehet az igaz szerelem. Ami egy egész életen át kitart, még ha rövidebb is az az élet, mint másoké.
- Így volt – mosolygott Wyatt is.
- És mi van a te szüleiddel? Hogy van ez apukáddal? – irányítottam rá tekintetemet.
Wyatt nagyot sóhajtott, majd egy másodperc erejére Keatonre pillantott.
- Apu… - kezdte. – Ő Tudod, nem nagyon sikerült feldolgoznia a történteket. Hogy elvesztette a legjobb barátját. Kifordult magából. Ahelyett, hogy megemberelte volna magát és támogatta volna Keatet, a családját meg persze anyát, teljesen kiborult. Inni kezdett és állandóan eltűnt otthonról. Az ivást azóta abbahagyta.
Wyatt keze ökölbe szorult, lágy vonásai eltűntek. Elengedtem Keat kezét és ujjaim ezúttal Wyatt elfehéredett öklére tévedtek.
- Nem érdekel, hogy mit tesz, tudod? De baromira haragszom rá, amiért képtelen kezelni a mai napig ezt az egészet. Gondoskodnia kéne anyáról és apja helyett apja lenni Keatonnek meg Kylienak. Ez igy lenne helyén való.
- Mindenki másképp éli meg a dolgokat. Talán nem érzett magában elég erőt. Talán túl nagy veszteség érte próbáltam enyhíteni a fájdalmán.
- Nagyobb, mint Keatont? – robbant ki Wyattből mérgesen.
Úgy vettem észre, hogy Wyatt számára ez az egész Keaton körül forgott, meg persze az anyukája körül. Nem is említette, milyen hatással volt a dolog, hisz mégiscsak az ő apjáról volt szó.
- Nem, nyilván nem. Illetve, mit tudom én. Fogalmam sincs, mennyire volt fontos apukádnak Keat apukája. – Nem tudtam a nevén szólítani őt, hisz nem is ismertem. Sosem tudhattam meg, hagyná e, hogy Kevannak szólítsam, ne pedig Mr. Enochnak.
- Úgy beszélsz, mint Keat – fintorodott el Wyatt.
- Talán nem véletlenül – szúrta közbe Keaton, tekintetét barátja arcára függesztve.
- Ez akkor sem mentség arra, amit anyával tesz. Nem ez a megoldás – kötötte az ebet a karóhoz Wyatt, persze jogosan.
- Kylie szeretné, ha meglátogatnád – váltott témát Keaton.
- Igazán? – csillant fel Wyatt szeme.
- A hétvégén odautazunk Royce-szal – folytatta Keaton.
- Azt mondod, tartsak veletek? – lelkendezett Wyatt. Hamar leesett, miért is hozta fel a témát Keaton. Így próbálta visszazökkenteni Wyattet.
- Az tényleg szuper lenne – csaptam össze a kezemet.
- Kedves, hogy engem is meghívtok, de sajnos nem érek rá – lépett be a konyhába Zaylee.
- Ne már. Miért? – biggyesztette le a szája sarkát Wyatt.
- A nagymamámhoz utazom – lengette meg a kezében telefonját Zay.
- Coen nagyi? Oda is menni szeretnék – keseredett el Wyatt.
- Coen nagyi most csak rám kíváncsi. Majd legközelebb megyünk, visszük Royce-t is – nyugtatgatta Wyattet Zay.
- Köszi, hogy meghívsz – utánozta Keaton Zay korábbi beszólását.
- Kölcsön kenyér visszajár – öltötte rá a nyelvét Zay.
- Esélyt sem adtál – ingatta a fejét Keat.
- Ez így van. Meghívtunk volna, amit ideérsz – bólogattam hevesen.
- Látod? Royce szívesen meginvitál az én nagyszüleimhez – sandított rám Keaton, szemében huncut csillogást véltem felfedezni.
- Én már csak ilyen nagylelkű vagyok vigyorogtam rá, miközben a háttérben Zay és Wyatt már épp nagyban vitatkozott valami szokás szerint totál jelentéktelen dolgon.
Keat mosolya megdobogtatta a szívemet. Hirtelen nagyon vágytam rá, hogy a közelében legyek, sokkal, sokkal közelebb, mint most voltam. Felálltam és mellé sétáltam, majd mellé guggoltam, karomat a combjára helyezve, szinte az ölébe fektettem a fejem.
- Örülök, hogy meghívtad Wyattet is – mondtam, felpillantva rá. Keaton lemosolygott rám, majd egyik kezével gyengéden megsimította a hajamat. A háttérben Zay meg Wyatt továbbra is el voltak foglalva egymással.
- Kylie nagyon kedveli őt.
- Remélem engem is nagyon kedvelni fog – sóhajtottam elmerengve, majd felemeltem a fejemet.
- Ebben biztos vagyok – hajolt felém, egy gyors csókot nyomva a számra.
- MI A FRANC VOLT EZ? – ordított fel egyszerre Zay és Wyatt.


Előző rész:

2018. március 20., kedd

A vonzás törvénye, 49.rész

- Halló! – emeltem a fülemhez a telefonomat.
- Rhett vagyok – hallottam az ismerős hangot a vonal túlfeléről.
- Minő meglepetés. Mit tehetek érted? érdeklődtem a lehető legkedvesebb hangomon, hogy Ace ne is sejthesse, kivel beszélek. Nem tudom, mi szükség volt erre, de úgy éreztem, már semmit nem tudok. Teljesen leeresztettem, már csak aludni akartam egy nagyot.
- A kocsimban hagytad a táskád – közölte Rhett röviden és meglehetősen tömören. Ó, hogy az a! A telefonom a kabátzsebembe volt, így az nálam maradt, de viszont minden más cuccom a jelek szerint Rhett kocsijában. Még csak fel se tűnt.
- Hm – feleltem roppant értelmesen.
- Kifáradnál érte? – szólalt meg ismét Rhett.
- Mi? Ja, persze! – esett le a dolog, majd gyorsan kinyomtam a hívást.
- Mi a helyzet? – érdeklődött Ace a hátam mögül.
- Semmi különös. Most kimegyek egy kicsit – jelentettem be, szerintem tök hülyén.
- Így? – mért végig, tetőtől-talpig.
- Talán nem tetszem? – szaladt ki a számon, magam sem értettem, miért, talán összezavart, hogy Rhett visszajött és baromira a titkaim birtokában állt, melyeket magammal terveztem vinni egyenesen a sírba.
- Így tetszel a leginkább – kacsintott rám Ace.
- Aha – kezdtem hátrálni, inkább ráhagyva a dolgot. – Mindjárt jövök.
- Én itt leszek – helyezte kényelembe magát a kanapénkon.
Nem is izgatta, ki érkezett hozzám, maximális nyugodtsággal terült el a nappalimban.
Fürgén kiléptem az ajtón és a házunk előtt parkoló kocsihoz siettem. Rhett nem szállt ki, csak leeresztette az ablakot és kinyújtotta a táskám.
- Köszi – vettem át, folyamatosan kerülve a tekintetét.
- Nem kéne csak így elhagynod a dolgaid – jegyezte meg.
- Igen, bocsi – motyogtam, mert minél előbb szabadulni szerettem volna.
- Minden rendben?
- Persze. Köszi, hogy elhoztad! Szia! – fordítottam hátat neki, majd benyargaltam a házba.
Amint bent voltam, hátamat az ajtónak támasztottam, lehunytam a szemem és nagyot sóhajtva hallgattam a motor zúgását, majd a kocsi távolodásának elhaló hangját.
- Ezért léptél le a próbáról? Hogy Rhettyvel lógj? – csendült fel Ace hangja, mire mindjárt felpattantak a szemem. Velem szemben állt, nagyjából öt méterre tőlem.
- Mi van? – rökönyödtem meg.
- Nagyon izgalmas – vigyorodott el, kezeit pedig karbafonta a mellkasa előtt.
- Izgalmas? – kérdeztem vissza.
Elgondolkodtam egy kicsit, felidézve az elmúlt órában történteket. Rhett nagyon hamar rám talált, miután kirohantam a csarnokból. Kihagyta volna a próbát? Kihagyta, hát persze, hogy kihagyta! Nyilván Ace kiszúrta ezt. Rhett biztos nem direkt jött utánam, kellett neki valami a kocsijából és pont rám talált, vagy ilyesmi.  
- Vele benne lennék egy édes hármasban – billentette oldalra a fejét Ace, kidugva a nyelvét, megnyalta az alsó ajkát.
Hamar leesett, hogy egész másra gondolt, mint hittem.
- Azt hittem, nem szeretsz osztozkodni – feleltem azt, amivel a leginkább terelhettem a témát, mindegy merre, csak el Rhettől meg a délutánról.
- Rhett mégiscsak a legjobb barátom – merengett Ace. – És még jól is néz ki, nem gondolod?
- Én azért passzolnám az édes hármast – löktem el magamat az ajtótól.
- Nekem az is jó, ha ketten vagyunk – indult meg felém vigyorogva.
- Aha. Tudod, nekem hogy lenne a jó?
- Hogyne tudnám… - kezdte, de közbevágtam.
- Egyedül – fejeztem be a saját vagy épp az ő mondatát. Megragadtam a cipőjét és a kabátját, Ace-t pedig a hátánál lökdösve kitessékeltem az ajtón, kezébe nyomva a cuccait, majd gyakorlatilag a kissé hökkent arca előtt vágtam be az ajtót.


Előző rész: