Csillaghullás: Újra itt, 21.rész

2018. március 26., hétfő

Újra itt, 21.rész

Avery
„Az életben nemcsak szerelem, de barátság is születhet első látásra.”
/Guillaume Musso/

Mikor Chase megértette, hogy a szüleim nem igazán akarták engedni nekem, hogy tartsam a barátaimmal a kapcsolatot, szeme pontosan ugyanúgy villant meg, mint Hunteré. Egyszerre tükröződött benne sajnálat, fájdalom, bűntudat és tehetetlenség.
- És a két év eltelte után, mondjuk mikor engedélyezték a telefont meg a közösségi oldalakt. Miért nem kerestél?
- Azt gondoltam – gyűltek könnyek a szemembe, - hogy elfelejtettek ennyi idő alatt. Hogy úgysem jöhetek haza.
- Ezt azért ránk bízhattad volna. Hamar rájöttél volna, hogy sosem felejtettünk el. Nem mondom, hogy nem próbáltunk „továbblépni”. Nyilván, egy idő után el kellett kezdenünk a saját életünket élni, ahelyett, hogy bánkódunk – vonta meg a vállát Chase a távolba meredve. – Volt, akinek sikerült és volt, akinek nem.
Nem voltam benne biztos, kire is céloz ezzel. Hunterre? Vagy magára? Vagy mindkettejükre. A többiek láthatóan jobban viselték a dolgot, bár nem is álltunk annyira, de annyira közel egymáshoz, mint Hunterrel. Vagy Chase-szel. Meg persze, eddig úgy tűnt Chase is jól viseli, aztán alaposan kiderült, hogy ennek a fele se igaz.
- Sajnálom – hajtottam le a fejemet folyamatosan szipogva és a szememet törölgetve.
- Most volt a szülinapod – jegyezte meg Chase halkan.
- Igen.
- Azonnal hazajöttél.
- Ez csak természetes! – kaptam fel a fejemet. – Az elmúlt években én is próbáltam a saját életem élni, iskolába jártam, sok barátom akadt, de a szívem mindig visszahúzott. Ide.
- Hát így állunk – lépett közelebb, majd lassan, megadóan magához húzott, karjait körém fonva.
- Így – hüppögtem.
- Nem fogok bocsánatot kérni. Szerintem igenis keresned kellett volna minket. Mi kerestünk téged, folyamatosan zaklattuk a szüleid, hívogattuk őket, próbáltuk a sajét szüleinket is ráállítani a dologra. Még a nagyszüleidnél is próbálkoztunk – avatott be valamivel Chase, amiről eddig fogalmam nem volt.
- És a szüleim…
- Számot változtattak és hiába tudtuk volna a címeteket a nagyszüleidtől, nem tudtunk odajutni. Ehhez túl kicsik voltunk. Utána meg… Nem ragadhattunk örökké a múltban – simogatta a hajamat nyugtatóan.
- Tudom.
- De ez nem jelenti, hogy elfejtettünk vagy bánnánk, hogy most itt vagy – nevette el magát. – Nagyon örülök, hogy itt vagy.
- Én is örülök neki – értettem egyet, arcomat a vállába fúrva.
- Nagyon hiányoztál nekem, Avy – sóhajtott Chase és ha egyáltalán lehetséges, még közelebb vont magához.
Chase szavai szöget ütöttek a fejemben. Először jó érzéssel töltött el, aztán kifejezetten rosszal. Hirtelen nem tűnt helyesnek a korábbi csókom Hunterrel. Sőt, egyre inkább eluralkodott rajtam a gondolat, hogy talán hagytam elsietni a dolgokat. Nem is talán. Egyre biztosabb voltam benne, hogy helytelenül cselekedtem. Hisz csak alig ismertem ezt a Huntert, hiába ő volt az a kisfiú, felnőtt és rengeteget változott, akárcsak én. Chase-nek nagyon is igaza volt, nem ismertük úgy egymást, mint azelőtt, csak hajtott minket az a sok elnyomott érzelem, amiket éveken át rejtegettünk.
Nem tehettem ezt vele. Velünk. A fiúkkal. Most nem. Így nem.


Előző rész:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése