2016. február 29., hétfő

Ryder és Hannah


- Menjük, együnk egy hot-dogot! - nézett rám ártatlan szemekkel Ryder, jól tudva, hogy ezzel felidegesít majd.
- Na, nem, kösz! Menjél egyedül – forrongtam, mire felpillantott a telefonjából.
- Na, már! Finom hot-dog, nyami! – játszotta az agyát Ryder, miközben kezéből kenyeret és virslit próbált formázni.
- Tudod, hogy N-E-M szeretem – hangsúlyoztam ki minden egyes betűt, hátha ez segít neki a felfogásban. Nem mintha, amúgy nem lett volna teljesen tisztában azzal, hogyan is érzek ez iránt a bizonyos étel iránt.
- Viszont én szeretem – közölte olyan hangvételben, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy ha valamit ő akar, én meg nem, akkor is az ő szava dönt.
- De én meg nem – vágtam rá azonnal.
- Hát, de én meg igen – kontrázott felettébb frappánsan.
- Azért mondtam, hogy menj egyedül – mutattam rá korábbi szavaim logikusságára.
- Ugyan már! Ki fogod bírni – bíztatott „kedvesen”, majd zsebébe süllyesztette mobilját, amit egészen eddig nyomkodott.
- Hidd el, te is ki fogod bírni, ha nem azt esszük! – válaszoltam hasonlóan „kedvesen”, mert ezek után nyilván nem fogom ennyiben hagyni.
- Nem lehet. Most úgy vágyom rá – merengett Ryder, tekintetét az ég felé irányítva.
- Mit nézel? – pillantottam fel én is kíváncsian.
- A hot-dog alakú felhőket mutatott fel, mire rögtön felszaladt a szemöldököm.
- Én nem látok semmit – fintorogtam.
- Mert nem hiszel benne eléggé – felelte rettentően bölcsen Ryder, aki időközben valamiféle mágussá avanzsálódott.
- Persze, biztosan velem van a gond – hümmögtem roppant egyetértően, mire Ryder hitetlenül bámult rám.
- Ez eddig is nyilvánvaló volt – jelentette ki. – Tudod, Hannah, ez egy isteni jel.
- A hot-dog alakú felhő? kérdeztem vissza, csupán a biztonság kedvéért, nehogy félreértések között ragadjak.
- Igen, mi más? Most se látod?
- Most, hogy mondod… Azok a felhők határozottan pizza alakúak hunyorogtam, mire Ryder jóízűen felröhögött.
- Jesszus, Hannah! Hol hagytad a szemüveged? Teljesen félreértelmezed az isteni jeleket!
- Mert ezen egy szemüveg segíthet… - dünnyögtem, de szerencsétlenségemre Ryder meghallotta.
- Természetesen ezen semmi segíthet. Maximum legalább normálisan látnád az égen úszó, puha hot-dogokat – magyarázta teljes átéléssel, mintha valóban valami értelmes dologról tartana kiselőadást.
- Mi van, ha te értelmezed rosszul? – dobtam fel igen furmányos kérdésemet. Nesze neked, Ryder Hoover! Erre mit felelsz?
- Erről szó sincs! Nem is vártam mást. Itt én vagyok a jelmegfejtő szakértő!
- Jó ég, Ry! Azt nézd! Annak a felhőnek kiköpött Tommy’s pizza alakja van! Oda kell mennünk! – ragadtam meg a karját, és nekiláttam magam után vonszolni.
- Miről beszélsz? Nem látom! Nem látom! Bármerre nézek, csak hot-dogokat látok! ellenkezett drámaian, kicsit túlságosan beleélve magát a szerepbe.
- Kínos – reagáltam le egyszerűen, továbbra is húzva a helyes irányba Rydert.
- Még hogy kínos? Hannah! Állj meg! – hadakozott.
Igazából kiszabadulhatott volna, ha akar, hiszen minimum egy fejjel magasabb, kétszer annyi kiló, és ki van gyúrva. Persze,
ő nem akart. Vágyott a pizzára is.


2016. február 23., kedd

Festészet meg minden...


Sam szemszöge

 - Menj már innen, Thomas! Nem hiszem el, hogy nem bírsz magaddal! Megmondtam, hogy nem lehetsz a múzsám – kiáltottam mérgesen a vászon másik oldalán tartózkodó idiótára.
- De azt mondtad, hogy egy múzsa szépsége inspirál, hogy valami csodásat alkoss – mondta Thomas feltartva a kezét, mintha csak szavalna.
- Pontosan. Ezért sem értem, hogy miért vagy még itt – felelt helyettem Kat elterpeszkedve a kanapén, majd unottan lapozott egyet a kezében tartott képregényben. Mire Thomas reagálhatott volna burkolt sértésére valami „köszönöm a bókot” pirulással, Belly is megjelent a stúdióban egy nyalókával a szájában.
- Mi van Sam, nem tetszik a modelled? – mérte fel rögtön a helyzetet, avagy Thomast, ahogy csípőre tett kézzel pózol és engem amint idegbajosan hadonászok az ecsetemmel.
- Még kérdezed? Nekem valaki inspiráló, karizmatikus és mindenekelőtt esztétikus kell soroltam elgondolkozva.
- Csak nem engem kerestek? – lépett be Will pólója társaságát mellőzve. Ezen már képtelenség lett volt meglepődni. Meg nem mintha zavart volna
- Na, ez kellett – nézett fel Belly unottan, aztán visszanézett Willre. Majd újra a plafonra.
– Adam, mond már el, mégis miért fetrengsz az egyik tetőgerendán? Erre mindenki meglepetten felfelé kapta a fejét.
- Hőőő fejeztem ki nemtetszésem, mert azért mégis egy műteremben vagyunk.
- Mi, én? Csak erősítek.  mászott le óvatosan, úgy, hogy most már csak a kezeivel kapaszkodott a gerendán.
- És miért pont itt? – húzta össze Kat a szemét fel-le követve a mozgását.
- Úgy volt, hogy itt találkozunk, nem? Akkor meg minek menjek máshová? – értetlenkedett Adam, majd pár húzódzkodást követően ténylegesen lemászott hozzánk.
- Meddig kell még így állnom? – nyűgösködött Thomas sóhajtva még mindig a gondolkodó” pózban, amit az imént vett fel.
- Még egy kicsit – vigyorgott rá Will, mire Thomas megértően bólintott. Sosem tanul Hirtelen megszólalt az Oroszlánkirályból ismert „Érzem már a szív szavát nevezető dalocska, mire kérdőn néztünk körbe.
- Hello, na mikor jössz? – szólt bele Belly a telefonba és látva elképedt fejünket, azt tátogta, hogy „Matt az”.
-  Hogy s mint van Szimba? – kérdezte komisz mosollyal a száján Kat barátnőjétől, mire a fiúkból kitört a röhögés.
- Nyan cat mond mit? – vágott vissza Belly, de ő is nevetve. Egyébként Matt állította be, nem én tette fel a kezét védekezően.
- Aha, akkor most térjünk vissza az én gondomra! Még mindig nincs modellem – csettintgettem unottan.
- Hát mért nem szóltál előbb? húzta ki magát Adam és Thomas mellé lépett.
- Már vártam, hogy megszólalj – vigyorgott Kat a szemét forgatva, még mindig a kanapén fetrengve.
- Ohó, csak nem? – húzogatta a szemöldökét Adam és inkább otthagyva előbbi társaságát, leült a kanapéra. Illetve Katre, aki erre elkezdett rá fújolni. Mármint úgy, mint ahogy a macskák szokták. Érdekes volt.
- Ugyan, Sam mindketten tudjuk, hogy kire gondoltál elsőre kacsintgatott rám a barátom eszeveszetten, mire a homlokomra csaptam.
- Na, ugye – bólintott elégedetten Will és most ő állt a festőállvány elé.
- Evan, kész vagy már basszus? – kiáltottam el magam vele egy időben.
- Egy pillanaaat! – hallatszott a fal túloldaláról.
- Volt valakinek bármi fogalma arról, hogy itt van? – nézett ránk Belly faarccal.
- Most, hogy mondod. Mintha valaki motyogott volna, hogy „segítség, embereek”, de azt hittem csak a fantáziám – ütögette mutatóujjával az állát Kat.
- Ja, én is hallottam, hogy „Adaam, gyereee”, de azt gondoltam csak a tériszony miatt van – vonogatta a vállát a fiú.
- Hogy tessék? – néztem rá döbbenten. Azt hitte, a padló hívogatja, vagy mi? Töprengtem volna még egy darabig, de nem folytathattam a gondolatmenetem. Ugyanis ekkor kicsapódott a műteremből nyíló kis raktárszoba ajtaja és Evan lépett ki rajta emelt fővel. Érkeztükre Belly oda sem nézve benyomott a telefonján valami nyálas számot. Evan hosszú, fehér tógát viselt, fején pedig aranyszínű babérkoszorú virított. Mögötte Thomas fogott egy kis kosárkát és fehér virágszirmokat szórt önfeledten. Mindenki megkövülten állt. Jobbra Kat és Adam, balra pedig Will és Belly. Én meg középen hátul a vászon mellett.
- Ő... Amikor azt mondtad elkésem, nem mondtad, hogy pontosan miről is… - hallatszott Matt döbbent hangja az ajtóból. – Ki a szerencsés? – nézett Evanre rezzenéstelen arccal.
- Pfff – tört ki Katből és Bellyből egyszerre a nevetés, és én sem bírtam tovább, inkább leültem a székre.
- Most mit nevettek? Elrontjátok a pillanatot!! – dobálta őket Thomas mérgesen, mire a két lány már a földön fetrengett, eközben pedig Will irigykedve méregette Evan fejdíszét.
- Hát tesóm, nem vagy semmi – veregette meg a vállát Adam vigyorogva.
- Valaki kikapcsolná a zenét? – nézett hátra Evan jelentőségteljesen és kérése meghallgatásra talált Matt személyében.
- Amúgy, most komolyan. Mi lesz ebből, csendélet? nézet rám Matt kérdőn, miközben felszedte a még mindig a földön hempergő barátnőjét és átölelte a derekát.
- Nem is olyan rossz ötlet – nézett a többiekre Will elgondolkodva.  – Én ide állnék, így, ti meg körém. A kezetek felfelé mutatna irányomba, kiemelve a kockás hasam és aztán…
- Na, neem – fúrta Matt vállába a fejét Belly.
- Hé, akkor már az én hasamat is emeljük ki – kapta le a pólóját Adam felháborodva.
- Már megint nekem akarnak imponálni – motyogta Thomas a szemét törölgetve.
- Adam, vegyél fel valamit, most komolyan – fogta a fejét Kat röhögve.
- Oké – szedett fel Evan a földről valami anyagot és barátja vállára csavarta, mialatt Adam bőszen tiltakozott.
- Tudod mit, maradj így, köszi – változtatta meg a véleményét Kat egy pillanat alatt és már szedte is elő a telóját.
- Éhes vagyok – nézett fel Belly Mattre kiskutya szemekkel.
- Akkor egyél – vigyorgott rá a fiú. Még egy darabig meredtek így egymásra, aztán Matt felsóhajtott.
- Megyünk kajálni – mondta és Belly elégedetten bólintott.
- Éhes vagyok – nézett Mattre nagyra meresztett szemekkel Thomas mellettük, mire Matt felröhögött.
- Na, jó, nektek hála teljesen elment az összes ihletem. Egy hétre. Máskor figyelmeztessetek, hogy nem csinálunk ebből programot! dobtam le az ecsetemet.
- Ugyan, ugyan. Szerintem rendkívül inspirálóak vagyunk – mondta Kat vigyorogva.
- Ne aggódj, még lesz alkalmad lefesteni – nézett rám Evan békítően, mire lemondóan bólintottam.
- Na, gyere, meghívunk egy sült krumplira – szólt oda nekem Adam kedvesen.
- Miért pont sült krumpli? – kérdezte Belly gyanakodva.
- Az a legolcsóbb, nem? – vonogatta a vállát Adam.
- Tuskó! – vágta karon Kat, de persze mindenki felröhögött.
- Rólam meg bármikor készíthetsz bármit – nézet rám Will és egy megnyugtatónak szánt puszit nyomott az arcomra, miközben kifelé indult a teremből.
- Olyan segítőkész vagy kezdte nyomban fűzögetni Thomas, mikor Will mellé ért. Sóhajtottam és mosolyogva megráztam a fejem. Idióták.



Sziasztok! Ez a másik blogomból egy részlet, melyet a barátnőmmel közösen írunk. Remélem azért ez is tetszeni fog nektek!:)

2016. február 20., szombat

Egy új találkozás#5


- Meghallgattam a számokat, amikre emlékeztem, hogy a telefonodban voltak - újságolta Sebastian lelkesen, mire Zoey elmosolyodott. A fiú elgondolkodott azon, hogy mennyivel többször szeretné látni ezt az édes mosolyt, és hallani a lány nevetését.
- Milyenek voltak? - érdeklődött Zoey kíváncsian, már jóval kevésbé igyekezett leplezni izgatottságát, mint azelőtt.
- Meg kell, hogy mondjam, a te számaid még az enyémnél is rosszabbak - nevetett fel Sebastian. Zoeyt meglepte a fiú lágy hangja, ugyanakkor dühítette is, amit mondott.
- Ugyan! Csak a te borzalmas ízlésed miatt érzed így! - vágott vissza Zoey, mire Sebastiannak felszaladt a szemöldöke.
- Eddig csak a zenéimmel volt gond. Most már minden téren rossz az ízlésem? - kérdezte, majd egy finom pillantással végigmért a lányt, hogy érzékeltesse, mire is célzott.
 Zoeynak tátva maradt a szája. Persze nem szó szerint, bár lehet, hogy valóban nagyobb volt a nyílás két ajka között a megszokottnál.
 Sebastian már az ötödik délutánját töltötte a lány mellett a kórházban. Három alkalommal Belly is jelen volt, de mindig hamarabb távozott, mint a fiú.
 Zoey és Sebastian minden alkalommal alaposan összekaptak valami apró, jelentéktelen dolgon. Akkor is ha ketten voltak, és akkor is, ha nem. Caleb is bent volt egyszer, és barátnőjét ölelve figyelte Zoeyt és Sebastiant, akik éppen a világról való más nézeteiket egyeztették egy komoly vitába elegyedve.
 Míg Zoeyt nyomasztották az összeszakozásaik, Sebastiant annál jobban feldobták. Tetszett neki a lány hevessége, hogy nem félt kimondani a véleményét. A leginkább azért volt oda, hogy különböznek. Sebastian fontosnak vélte, hogy olykor más nézeteket valljanak, mert unalmasnak gondolta a mindenkori összhangot.
 Zoey viszont más volt. Legalábbis eddig más típusnak hitte magát. Azt gondolta, ha nincs egyetértés, nincs boldogság, mivel egy idő bárkinek elege lenne a folytonos marakodásból. Sebastian azonban megértette vele, még ha szavak nélkül is, hogy jó is lehet a vita, hisz nem veszekedtek, csupán véleményt cseréltek, megosztották a másikkal saját álláspontjukat. Zoey egy idő után élvezni tudta a beszélgetéseiket, rájött, hogy a fiú elfelejteti vele, hogy hol van és miért. Természetesen ebben Sebastian végtelen szórakozottsága is közrejátszott. A fiú humora, szerencsétlensége és tájékozódási képtelensége mindig megnevetette, piciny boldogságot hozva napjaiban.
- Az ízlésed elmegy - volt vállat Zoey, Sebastian pedig huncutul elvigyorodott.
- Még jó, hogy! Különben nem lennék itt - gondolta, de jobbnak látta ezt magában tartani.
- Ma már hazamehetsz, nem igaz? - hozta fel inkább azt a témát, amiről tudta, hogy a lánynak kellemes lesz.
- Igen - bólintott Zoey finoman elmosolyodva.
- És jönnek a szüleid? - faggatta tovább Sebastian. Egy alkalommal már összefutott Zoey édesanyjával, apjával azonban nem, mi Zoey szerint hatalmas mázli. Zoey apja, - mint minden más lány apja - nem szerette a lánya körüli fiúkat, és meglehetősen ijesztő külsővel fogadta őket. Legalábbis Zoey elmondása szerint.
- Nem - ingatta fejét Zoey, de nem tűnt bánatosnak. - Még egy óra és szabadulok. Ők ma tovább dolgoznak. Sebastian elégedetten biccentett.
- Akkor hazakísérlek. - Nem kérdezte, nem várt engedélyt, csupán kijelentette, hogy így lesz és kész.
 Mindketten elgondolkodtak.
 Sebastian azon agyalt, Zoey miért is volt kórházban, mi történt a múltjában, amiről nem tud. Pontosabban mennyi minden történhetett vele, hány történet lapul a lányban, amit szeretne megismerni.
 Zoeyban is hasonló gondolatok kavarogtak, hiszen eltöltöttek öt délutánt együtt, rengeteget beszélgettek, mégis alig tudtak meg valamit a másikról. Érdemi dolgokon, nézeteken vitatkoznak, valahogy a személyes ismerkedés elmaradt. Márpedig Zoey olyan típus volt, aki ezek után nem látott esélyt a tovább lépésben. Nemet szeretett volna válaszolni, visszautasítani a fel nem tett kérdését, és egyedül hazamenni. De nem volt ra képes, valahogy ezúttal nem tudta ellökni magától a fiút.
- Segítesz pakolni? - kérte Zoey Sebastiant, aki szó nélkül indult utána a kórterembe. Csöndben rakosgatták Zoey holmijait, nehogy felébresszék a szomszédos ágyon pihenő kislányt.
 Már hazafelé sétáltak, Sebastian kezében Zoey táskájával. Hangtalanul ballagtak egymás mellett.
 Eszükbe jutott, hogyan is kezdődött ez az egész, s Zoeynak eszébe ötlött, hogy a mai napig nem tudja, hogy anno miért jött el Sebastian. Miért kereste akkor Calebet, miért csatlakozott végül Lilyhez, és látogatta meg őt.
- Sebastian! Miért jöttél el hétfőn?
 Igazán filmbe illő lett volna, ha a fiú azt feleli: Mert látni akartalak. Persze ez a valóság, és nem hunyhatunk szemet azon apró, de igen fontos tény felett, hogy nem is ismerték még egymást, nem kötötte össze őket semmi.
- Csak nem akartam egyedül lenni - felelte a fiú. Természetesen Zoeynak ez nem volt kellőképpen kielégítő válasz.
- Nem értem.
 Zoey tudta, hogy Sebastian Calebet kereste akkor, mikor Lilybe ütközött és csatlakozott hozzá.
- Bíztam benne, hogy Bell jó helyre visz majd. Mondanom sem kell, hogy nem csalódtam - mosolyodott el Sebastian, majd finoman, de határozottan megfogta Zoey kezét. A lány először összefonódott ujjaikra nézett, majd tekintetét a mellette sétáló fiúra emelte. Elmosolyodott.


VÉGE
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/02/egy-uj-talalkozas4.html