2017. május 30., kedd

Váratlan, 52.rész


- Talán előnyösebb volna, ha előbb előre tanulnál meg korcsolyázni, mintsem hátra - jegyezte meg Keaton.
- Én is tudom - vágtam rá szúrósan.
- Ne engem próbálj utánozni - folytatta a piszkálásom, miközben fixen tartotta a kezeimet.
Mikor a jégre léptem, első dolgom volt, hogy eltanyáltam, Keaton alig bírt elkapni. Hiába az egykori koritudás, a jelek szerint ez nem olyan, mint a biciklizés, hogy nem felejti el az ember. Így hát Keat felajánlotta, hogy megtanít, vagy újratanít korcsolyázni, én pedig belementem, mert nem akartam Wyattet zaklatni. Olyan aranyosan elvoltak Zayleevel.
Keaton természetesen tökéletes kor a oly a tudással rendelkezett, így a kezdetektől fogva hátrafelé haladt, hogy szemben állhasson velem, és fogja a két kezemet, nehogy elessek.
- Nem próbállak utánozni - vitatkoztam.
- Túl közel vannak egymáshoz a lábaid. Inkább tartsd őket kicsit terpeszbe - javasolta, én pedig vakon követtem. 
Egészen sikerült megvalósítanom, de akkor Wyatték felé pillantottam, és elvesztettem az egyensúlyom. 
- Rám figyelj, hercegnő! - intett Keaton, egy kicsit megszorítva a kezem.
- Igenis.
- Mi olyan érdekes arra? - érdeklődött. 
- Csak Wyattet meg Zayt figyeltem - vallottam be kértelés nélkül.
- Nem kell a kerítő nagyasszonyt játszanod - mondta Keaton nyugodt hangon. 
- Én is tudom. Csak jó őket így látni. Ilyen... - kerestem a megfelelő szavakat. 
- Harmonikusnak? - segített ki. 
- Igen. Zay nem szapulja Wyattet. 
- Ezt mondjuk nem tudhatjuk - célzott Keaton arra, hogy hallótávolságon kívül voltunk. 
- Hogyan teltek a napjaitok, amíg nem voltam itt? - kérdeztem összehúzva a szemem, mire Keat nagy meglepetésemre elnevette magát.
- Én is ezt szoktam kérdezni magamtól - felelte.
- Mi? - kérdeztem vissza, mert nem tudtam, jól hallottam e, és ha igen, mire célzott ezzel.
- Semmi - legyintett egyik kezével elengedve az enyémet, aminek következtében megint elborulni készültem.
Keaton szabad kezével fürgén elkapta a derekamat és megtartott. Arcunk vészesen közel került egymáshoz.
- Az életünk közel sem volt ilyen mozgalmas – mondta mélyen a szemembe nézve.
- El sem hiszem, hogy ezt hangosan kimondtad – csúszott ki a számon, mire Keaton óvatosan talpraállított, és ismét útra keltünk.
- Nem mondtad, hogy jó vagy rossz a mozgalmasság – emlékeztett, mivel enélkül a megjegyzés nélkül túl kedvesek lettek volna a szavai.
- Valóban nem mondtad – helyeseltem, mert kivételesen biztos voltam benne, hogy igenis pozitív értelemben értette.
- Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem álltunk kapcsolatban Zayleevel – kezdett bele a mesélésbe, amivel egy pillanatra meglepett. Nem azzal, amit mondott, hanem hogy unszolás nélkül állt rendelkezésemre, és teljesítette a kérésem, válaszolt a kérdésemre.
- Igen, ezzel a résszel tisztában vagyok – bólintottam, igyekezve talpon maradni.
- Wyatt többnyire a kosárcsapattal lógott. – Érdekes volt, hogy Keaton általában Wyattet a vezetéknevén szólította, ha hozzá intézte mondandóját, de ha róla beszélt, akkor meg a keresztnevét mondta.
- És Zay?
- Nem azzal tengettem a napjaimat, hogy figyeltem, mit csinál Zaylee Coen minden áldott nap – vágta rá, mire elfintorodtam.
- Akkor mivel tengetted? – érdeklődtem kíváncsian. – Te kivel lógtál?
- Én nem szoktam csakúgy lógni – ingatta a fejét.
- Na, jó – sóhajtottam és lepillantottam a kezeimre, amit Keaton továbbra is fogott. – Tudom, hogy nem figyelted Zayt, de ettől még tudod, mivel tengette a napjait, vagy kikkel töltötte az idejét. Te ilyen vagy. Mindent látsz, mindent hallasz.
- Egyedül volt.
- Mindig? – szorult össze a szívem.
- Az elmúlt három évben, igen.
- Wyatt miért nem tett semmit?
- Szerinted nem próbálkozott állandóan?
- De.
- Zaylee szépen, lassan mindenkit ellökött magától. Próbáltak vele barátkozni előtted mások, de nem különösebben akart barátkozni. Úgy tűnt, el van magában.
- És Wy hogy viselte ezt?
- Gondolom, feltűnt, hogy az az idióta közel azóta szerelmes Zaybe, amióta csak megismerte – pillantott rám jelentőségteljesen Keaton, kicsit közelebb vonva magához.
- Feltűnt – mosolyodtam el őszintén.
- Nagyon szenvedett, míg meg nem érkeztél. Azt hiszem, mindhárman szenvedtünk.


2017. május 29., hétfő

Kosársuli, 42.rész

Vili bá edzést végét jelző sípjának hangja felüdülés volt a számomra. Nem mondom, hogy nem élveztem az edzést, mert az nem lenne igaz. Kemény volt, hatásos, se ugyanakkor szórakoztató is. Viszont a fáradtság mindent legyőzött. Kiterültem a pálya szélén és lehunytam a szemeim, nagyokat lélegezve.

- Mi lesz, Bokasérült lány? Itt alszol? - állt meg felettem Konrád, mire az egyik szememet kinyitottam és felsandítottam rá.
- Nem is hangzik rosszul - mocorogtam, mígnem kényelmes elhelyezkedtem.
- Gondolom, a mai maraton lefutásos randikat törölnöm kell - mondta komolyan.
- Most szivatsz? - nyögtem fájdalmasan.
- Igen - érkezett a válasz.
- Miért teszed ezt velem? - sóhajtottam. - Már a futás gondolatától rosszul leszek.
- Úgy tűnt, azért az edzésen annyira nem szenvedtél - mondta. Jó tudni, hogy néha ő is figyel engem, nem csak én őt.
- Egészen szórakoztatóak voltak a feladatok - feleltem továbbra is csukott szemekkel.
- Milyen szórakoztató lett volna, ha párban lettünk volna - jegyezte meg, mire felpillantottam rá, Konrád pedig rám kacsintott. Pólóját még mindig nem vette fel, csak a nyakába rakta, mint valami törülközőt. Kellemes látványt nyújtott. Egész nap el tudtam volna nézni.
- Hagytál volna nyerni? - pislogtam nagyokat, mire elnevette magát.
- Nem is az, hogy hagytalak volna - válaszolta, de mielőtt megkérdezhettem volna, hogy ezt most mire is érti, Konrád leguggolt mellém, karját átdugva a derekam és a lábaim alatt majd nemes egyszerűséggel felemelt. Karjaimat önkéntelenül a nyaka köré fontam, szánk egyvonalba került.
- Tudod, mi jut erről eszembe? - kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Nem én - ráztam meg a fejem.
- Az év eleji bokasérülésed másnapján is így cipeltelek fel az emeletre - emlékeztett mosolyogva. Valóban így volt.
Az első akadályba akkor ütköztem, mikor kis híján kiestem a kocsiból kiszállás közben. A második becsengetéskor ért el, a harmadik pedig akkor, mikor az első tíz lépcsőfokot nagyjából nyolc perc alatt sikerült megmásznom. Nos, nagyjából húszperces késés volt előreláthatóban.
- Csaknem segítségre szorulsz, bokasérült lány? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül.
- Gondolom, mondanom sem kell, hogy vajon mit keresel nyolc perccel becsöngetés után itt? – pillantottam sokatmondóan az órámra, majd hozzátettem. – Késős srác!
- Ugyan, neked most pont jól jön az én késésem – vigyorgott rám Konrád.
- Mire gondolsz? – értetlenkedtem, de addigra Konrád már utolért, és egy egyszerű mozdulattal felkapott, majd az ölében tartva engem felindult a lépcsőn.
- Mit művelsz? – érdeklődtem meghökkenve, Konrád karjaiban trónolva.
- Felviszlek? – kérdezett vissza enyhén ironikusan. Oké, nyilván nem erre gondoltam, hiszen magát a cselekvést én is felismertem.
- Ment volna egyedül is – adtam be a durcásat, mire Konrád nemes egyszerűséggel elejtett. Azaz, hogy úgy tett, mintha elejtene, de az utolsó pillanatban „elkapott”. Kissé rémülten fontam a nyaka köré a karjaimat, ő pedig elégedetten mosolyogva nyugtázta a helyzetet.
- Tényleg! Erről jut eszembe.
- Mi jutott eszedbe? – vágott közbe, mire elfintorodtam.
- Nagyon gáláns voltál akkoriban.
- Én mindig gáláns vagyok – vont vállat, majd elindult a csarnokból az öltözők felé.
- Hogyne, szóval eszembe jutott valami.
- Halljuk.
Akkor, a felcipelés előestéjén rám írtál, hogy hogyan jövök másnap suliba. Miért kérdezted? - érdeklődtem kíváncsian.

- Ha egyedül jöttél volna, érted mentem volna - vont vállat.
- Miért? - Nem volt számomra egyértelmű, hogy a mindig késő srác, miért akart volna korán kelni és engem kísérgetni.
- Tetszettél, Bokasérült lány. Még mindig nem jutott ez el az agyadig? - támasztotta homlokát kedvesen az enyémnek.
- Már akkor is?
- Mint azt már mondtam, az első pillanatban megfogtál – jelentette ki, mire bugyuta mosoly terült szét az arcomon, de aztán beugrott valami.
- Te Konrád.
- Tessék, Luca?
- Hol laksz?
- Kábé húsz percre a sulitól. Itt, Budán – felelte hanyagul, majd finoman lerakott az öltözőnk ajtaja előtt.



2017. május 28., vasárnap

Kosársuli, 41.rész


Dominik izzadt, keskeny csípőjét átkulcsolva próbáltam minden erőmmel visszatartani, de nem ment valami fényesen. Nem vagyok egy törékeny alkat, mégis úgy éreztem, mintha erőfeszítés nélkül húzott volna maga után.

Szerencsére utána, mikor én voltam elől, egészen jól haladtam, bizonyára azért, mert esze ágában nem volt minden erejét beleadva végig az alapvonalon tartani.
Nem tudtam eldönteni, Vili bának tényleg voltak e komoly indítékai, mikor kiadta ezt a feladatot, vagy csupán szórakozni kívánt.
Mindenesetre mi, a viszontagságaink ellenére jól mulattunk.
A második körben ismét Dominik állt elől, én pedig az ujjaim és a nyakam ropogtatásával terveztem megfélemlíteni.
- Mit művelsz, Liliomszál? - érdeklődött némileg megrökönyödve.
- Csupán bemelegítek - válaszoltam hanyagul legyintve.
- Azt látom - nevetett jóízűen.
- Ezúttal meg sem bírsz majd mozdulni - bizonygattam lelkesen, komoly képpel.
Hiába volt minden feltüzeltség, ezúttal is alul maradtam, de talán egy-két fokkal már tovább bírtam.
- Maradnak a párok, menjetek, igyatok egy kortyot - érkezett az edző utasítása.
- Meg van esélyed próbálkozni, Liliomszál - gúnyolódott Dominik, miközben a padok felé indultunk.
- Egyszer sikerülni fog, Dumbó - ígértem, majd sietősen inni kezdtem.
- Lassabban, Bokasérült lány - állította meg az üvegemet Konrád, Dominik és közém állva. 
- Szomjas vagyok – biggyesztettem le a szám sarkát.
- Azt látom, de tele hassal nem tudsz majd futni – vette át a kupakot Konrád, majd rácsavarta az üveg szájára.
- Igaz – bólintottam egyetértően.
Konrád felemelte jobbját, bizonyára azzal a szándékkal, hogy megsimogassa a fejem, de keze megállt a levegőben, végül pedig visszaengedte maga mellé. Valószínűleg a teljesen szétizzadt fejem látványa váltotta ki belőle a mozdulatának megtorpanását, így kicsit nagy zavaromban inkább elléptem mellette és Dominikhoz mentem.
Ebben a pillanatban fújta meg Vili bá a sípját, jelezve a szünet leteltét.
- Eljött az én időm – vigyorogtam Dominikra, aki csak a fejét ingatva indult meg velem az alapvonal felé.
- Figyeljetek! Ezúttal négyesével fogtok összeállni! – kiabált Vili bá, hogy elcsendesedjünk. – Lucáék Esztiékkel, Konrádék Tibiékkel, Dóriék Regiékkel és Boriék Barbiékkal.
- Hali – pattant elénk Eszti boldogan, és lelkesen megragadtuk egymás kezét.
- Kettő-kettő ellen fogtok megmérkőzni, az lesz a társatok, akivel eddig is párban álltatok.
- Így, hogy fogsz lenyomni, Liliomszál? – bökött finoman oldalba Dominik, mire elfintorodtam.
- Feltehetőleg, sehogy.
- Pedig már annyira beleéltem magam – nyújtotta meg gúnyosan az „annyira” szócskát.
- Fellélegezhetsz. Nem ma foglak szétalázni – köröztem az ökleimmel játékosan, mire tehetetlenül feltartotta a kezeit.
- Tiszta szerencse – mosolygott.
- A pályát hosszában ketté választottam bójákkal – mutatott az említett tárgyak irányába. – Két négyes az egyik oldalt, kettő a másikon dolgozik. Dóriék és Boriék négyese menjen a túloldalra, ha befejeztem.
- Ha nem nyomhatlak le téged, lenyomjuk őket – súgtam Dominiknek, aki ezen halkan felnevetett.
- Neked mindegy, mi? Csak lenyomhass valakit.
- Muszáj fitogtatnom az erőmet – feleltem hazudozva, de remekül szórakozva.
- Két ember támad, a másik kettő emberfogással védekezik rajtuk. A támadok esetében az a lényeg, hogy ne indítással szeljék át a pályát, hanem mozgassák meg alaposan a védőket. A védők feladata pedig, hogy végig szorosan fogják az emberüket, ne távolról bámulják. Jól van, kezdhetitek is!
A két másik négyes átszaladt a túloldalra, míg Konrádék négyese neki is kezdett előttünk a feladatnak. Csenge és Konrád védekezett, míg Klaudia és Tibi támadt. Szerencsére Konrád Tibit fogta, így jó messze került Klaudiától.
Meg kell hagyni, Konrád értette a dolgát. Végig szorosan fogta Tibit és kemény lábmunkát produkált. Bámulatos volt.
Mikor mi következtünk, Dominikkal támadni kényszerültünk, és meglepett, milyen jó volt a csapatmunkánk. Nem voltunk útban egymásnak, nem akadályoztuk a másikat, hanem sikeresen szépen végig vittük a támadást, és még egy kosarat is összehoztunk. Mindazonáltal jól meg is dolgoztattuk a védőinket.
 Miután a védekezést is sikerült megcsinálnunk sajgó lábban ugyan, de elégedetten vonszoltam mellé magam. Dominik feltartotta a kezét, én pedig belecsaptam.
- Jobb együtt lenyomni valakit, nem? – tette a kezét a fejem tetejére.
- Ne reménykedj – csaptam meg, mire hátrébb ugrott, és eljátszva a nagy halált, fájdalmas arccal dörzsölte a kezét.
- Ez fájt.
- Ha ez fájt, mi lesz veled, mikor… - kezdtem a fejemet ingatva, de közbevágott.
- Mikor lenyomsz, tudom – nevetett.



2017. május 27., szombat

Egy nap, majd talán..., 20.rész


- Kezdek álmos lenni - ásított egy hatalmasat Lol hajnali fél háromkor.
Ő, David, Louis meg én egy nagy kanapén üldögéltünk egymás mellett, csak nem ebben a sorrendben. A srácok ültek kívül, mi meg belül.
- Akkor menjünk haza - vetettem fel az ötletemet, ugyan is én is elég fáradt voltam.
- Még, hogy haza - horkantott Lola. - Itt alszunk - közölte.
- Vagy úgy - fintorogtam.
- Hé, Jen - hajolt a fülemhez Lola. - Nem bánnád, ha Davidnél aludnék?
- Dehogy - húztam fel a szemöldököm szórakozottan.
- Nem azért! Csak odaadja az ágyát - csillant fel a barátnőm szeme a kellemes matracon alvás gondolatától.
- Jól van - paskoltam meg a térdét.
- Biztos nem baj? Elleszel? Nem hagylak magadra, ha nem akarod! Alhatunk együtt is David ágyában - magyarázta hadarva.
- Nem kell, menj csak - mondtam neki őszintén, mire nyomott egy puszit az arcomra és felállt.
- Jó éjt - köszöntek el, majd elvonultak.
- Hazakísérjelek? - ajánlotta fel Louis néhány perc hallgatás után.
- Nem kell, köszi. Jó lesz nekem itt is - paskoltam meg a kanapét.
- Szóval, itt alszol?
- Igen.
- Gyere velem - állt fel, és megragadta a kezem, hogy felhúzzon.
A társaság nagy része már aludt, volt, aki a földön, volt, aki egy székben vagy fotelben, de sokan természetesen hazamentek.
- Hova megyünk? - érdeklődtem, mikor mégmásztuk a lépcsőket.
Louis megállt az ajtó előtt a folyosó végén, és előhalászott egy kulcsot a zsebéből.
- Ide - biccentett a szoba ajtaja felé, majd elfordította a kulcsot, amit az imént berakott a zárba.
- Mi ez a hely? - ámultam belépve a szobába.
- Amolyan vendégszoba. Nagyjából már az enyém - nevetett Louis.
A szoba nagy volt, benne egy francia ággyal, kanapéval, szekrényekkel.
- Miért van saját szobád Davidéknél?
- Mert jó barátok vagyunk, és volt idő, mikor sokat tartózkodtam itt - magyarázta a szekrényhez lépve.
- Értem - bólintottam. - Azok a te ruháid?
- Igen, tartok itt néhányat - turkált a szekrényben.
- Mintha barát barátnő lennétek - nevetgéltem jól mulatva.
- Vicces vagy - pillantott rám szúrósan. - Tessék.
- Mi ez?
- Egy póló és egy alsó. Menj, fürödj le, ha gondolod - lökte be a fürdőszoba ajtaját Louis.
- Innen nyílik egy fürdő is? - döbbentem le.
- Igen. És szép, tiszta, mert nem tudnak róla a bulizók - kacsintott rám Louis.
- Köszi - vettem el az ideiglenes pizsamám, majd beléptem a helyiségbe.
- Találsz bent tiszta törülközőt - szólt még utánam Louis. 
A fürdőben fáradtan hámoztam le magamról a ruháimat, majd beléptem a zuhanyzóba és fürgén megmosakodtam. Mikor végeztem felkaptam magamra Louis pólóját és felhúztam az alsót, amit adott. A combom közepéig leért, olyan volt, mint egy rövidnadrág. Egy kicsit fura érzés volt magamon viselni a ruháit, ugyanakkor kellemes is. Mélyen beleszippantottam a póló anyagába, és mámorosan élveztem az abból áradó Louis-illatot.  
Olyan volt, mint egy álom.
- Kész vagy már? – kopogtatott Louis az ajtón.
- Aha.
- Bejöhetek?
- Persze – feleltem, mire benyitott. Egy pillanat erejéig végigmért, de nem szólt semmit.
- Találtam neked fogkefét – nyújtotta végül át az említett darabot, majd előkapta a szekrényből a sajátját és a fogkrémet is.
- Mégis holt találtál? – nevettem el magamat, miközben Louis fogkrémet nyomott az én és a saját fogkeféjére.
- Jól ismerem a házat. A kamrában volt egy pár bontatlan csomaggal – magyarázta.
- Azért bevésem az agyamba, hogy tartozom Davidnek egy fogkefével – biccentettem nevetve, majd nekiálltam fogat mosni.
- Biztosan leltározza a dolgait időnként, szóval előbb vagy utóbb úgyis számonkérné rajtad – vélekedett Louis, fogkefét tartó kezével a vállamra támaszkodva.
- Én is ettől félek – bólogattam tele szájjal, Louis pedig nevetett, már amennyire és fogkrémmel teli szája engedte. 


Következő rész: 
Előző rész: