2021. július 3., szombat

Kosársuli, 126.rész

Június 29. szerda (a dobótábor harmadik hete)

Konráddal az akaratlanul megtörtént szakításunkat és a nagyon is tudatos kibékülésünket követően nem akadt konfliktusunk. Én igyekeztem elhatárolni magam Dinitől, Konrád pedig azon volt, hogy tiszteletben tartsa, ha mégis baráti csevejbe bonyolódtunk.  A dobótábor utolsó hetét tapostuk már és a délutáni meccsek lejátszását követően Vili bá bejelentést tett.

– Nos, mint azt sokan tudjátok, iskolánkban hagyomány az évzáró sulis fesztivál, amit általában a dobótábor harmadik hetének hétvégéjén szoktunk megrendezni. Idén szombatra esett a választás.

– Most szombatra? – érdeklődött Krisz.

– Igen.

– De nem szokás ilyenkor minden osztálynak készülnie valamivel? – töprengett tovább hangosan. – Valami ilyesmit hallottam a felsőbb évesektől.

– Komolyan nem szólt nekik hamarabb? – vigyorgott Dini Vili bára.

– Kiment a fejemből – ismerte el az ofőnk rezzenéstelen arccal, mire az osztályunk egy emberként jajdult fel. – De semmi vész, még van időnk. Osztályfelelős és helyettes gyertek ide hozzám!

  Osztályfelelős? – ismételte mg vonakodva Dominik, már nagyon is jogosan rosszat sejtve.

– Ne mondjátok, hogy nem választottunk osztályfelelőst – döbbent meg Vili bá, Dini pedig jókedvűen felnevetett.

– Semmit se választottunk! – fakadt ki Krisz. – Még csapatkapitányt se!

– De azzal legalább nem vagytok elkésve – lapogatta meg Krisz vállát bátorítóan Zalán, hiszen ha minden igaz a csapatkapitány-választás az augusztusi edzőtáborban lesz esedékes.    

– Na, akkor válasszunk fürgén osztályfelelőst – döntötte el az osztályfőnökünk és kiadta az utasítást, hogy öltözzünk át, majd irány a termünk.

Egy bő negyedórával később mind a helyünk ülve vártuk, hogy megkezdődjön a szavazás. Mindenkinek két nevet kellett felírnia, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az osztályfelelős, a második helyezett pedig a helyettese. Persze csak akkor, ha nincs senkinek nyomós ellenvetése. Mindenki szerzett magának egy megfelelő méretű lapot (többnyire a padunkban talált füzetekből téptünk ki), majd néma csend következett. Az első nevet hamar felfirkantottam, ugyanis nem voltak kétségeim afelől, hogy Klau remek osztályfelelős lesz. De a második ember meghatározása már nagyobb gondot okozott. Gondoltam Konrádra, azonban úgy voltam vele, hogy valószínűleg ő nem vágyik különösebben erre a pozícióra. Aztán ott volt Krisz, aki tuti szívesen elvállalta volna a helyettesi posztot, viszont az alkalmasságát tekintve már nem voltam biztos benne, hogy ő a legmegfelelőbb ember. Végül hosszas töprengést követően Dominikra esett a választásom és így kettejük nevével adtam be a lapomat. Vili bának elintéznivalója akadt, így sorsolással döntöttük el, hogy ki legyen az az illető, aki felolvassa a neveket és vezeti a táblán, hogy ki mennyi szavazatot kapott. A sorsolás alapján Krisz (az ötletgazda előjogának révén), kihúzott egy lapot és felolvasta a rajta lévő első személy nevét, akit aztán megtettünk a szavazás levezénylőjének.  

– Törcsi – nézett fel rám Krisz, mire nagyokat pislogva fordultam körbe.

– Valaki rám szavazott? – ámultam.

– Az hagyján, de neked kell levezetni a szavazást – lengette meg a lapot a kezében és maga mellé invitált.

– Hát jó – húztam be egy függőleges vonalat a nevem mellé a táblán, majd a második nevet elolvasva Klaunak is odabiggyesztettem egyet.

– Halljuk a következőt!

Széthajtogattam egy újabb lapot és felolvastam a rajta levő két nevet.

– Dia. Herczeg.

– Hogy merészeled? – hajított egy papírgalacsint Krisz fejének Klau.

– Hé! Honnan veszed, hogy én voltam? – adta az ártatlant Krisz. – Mi fiúk egy csomóan hívjuk a vezetéknevén a másikat! – érvelt voltaképpen elég meggyőzően, de Klau csak összehúzta a szemét és újabb papírgombócot dobott Krisz felé.

– Tudom, hogy te voltál! Te alávaló! – szorította össze a száját makacsul, hiszen ki nem állhatta a Dia becenevet és ezt a tudtunkra is hozta rögtön az első napon. Arról nem is beszélve, hogy Dini is kiderítette mindezt és ennek tudatában ugyebár csak azért is így szólította szegényt.  

– Ennyit a névtelen szavazásról – dünnyögte Dominik.

– Én nem titkolom az álláspontom – tárta szét a kezeit Krisz és vállat vont.

– És nem te vagy az egyetlen – hümmögtem, miközben a következő papírlap tartalmát böngésztem, rajta ugyanis nem a Csenge, hanem a Csenkesz név szerepelt. Sokatmondóan a lányokra pillantottam, mire Eszti behúzta a nyakát.

– Bocsi, megszokásból írtam – kuncogott.

Végül nagyjából fél óra kellett, mire minden szavazatot rögzítettünk, mivel minden egyes felolvasást követően szükség volt kiegészítő kommentekre, poénokra és megjegyzésekre. A végeredmény alapján magasan Klau vezetett, mögötte Dominik helyezkedett el, harmadikként pedig a másodikhoz igen közel Csenge állt.

– Akkor ezek szerint mind egyetértünk abban, hogy Klau megfelelő osztályfelelős volna – állapítottam meg, mire az osztályunk tagjai egyszerre vágták rá a helyeslő igent. Klau nem kommentálta a dolgot, de a szája sarkában bujkáló mosolyból tudtam, hogy örül neki.

– A helyettes pedig Dumbó – folytattam, de az említett felszólalni kívánt.

– Én ezt nem szeretném.

– Parancsolsz?

– Nem szeretnék a helyettes lenni – ismételte meg karbafont kezekkel.

– Talán akkor osztályfelelős lennél? – érdeklődött Krisz.

– Nem. Egyik se szeretnék lenni, csak egy sima diák – magyarázta.

– Mégse kényszeríthetjük rá, nem? – gondolkodtam hangosan.

– Szerintem is ez az ő döntése – értett egyet vele Eszti bólogatva.

– Halljuk az újonnan megválasztott osztályfelelőst! – hárította a döntést okosan Klaura Krisz.

– Nyilván nem erőltethetjük rá – hozta meg első ítéletét Klau, majd a táblára pillantott. – Csenge, neked megfelelne a dolog?

– Megtiszteltek vele! – pattant fel és kihúzta magát, mire nevetni kezdtünk.

– Akkor már csak az maradt hátra, hogy kitaláljunk valamit szombatra – sóhajtott egy meglehetősen nagyot Klau, majd záporozni kezdtek az ötletek.


Következő rész:
Előző rész:

A szívtelen fiú, 35.rész

Chester és én aznap már nem ültünk fel sem hullámvasútra, sem arra a dologra, ami fel - le mozog folyamatosan. Először dodzsemezünk, de Chester még nem érzi magát teljesen jól, ezért nem külön kocsiba, hanem mellém száll be. Persze nem marad nyugton, megállás nélkül dirigál, hogy hogyan vezessek, és merre menjek. Mikor egy kisgyerek nekünk jön, konkrétan megparancsolja, hogy tapadjak rá és addig üldözzem, míg vissza nem adjuk, amit kaptunk.

– Ott van! – mutat előre harciasan Chester, de én mégis elkanyarodom.

– Hé! Mit csinálsz? – mered rám kérdőn.

– Nem fogok elütni egy gyereket – közlöm.

– De hát direkt csinálta! Nem láttad, milyen gonoszul vigyorgott utána? Most övé lesz a győzelem! – reklamál.

– A győzelem a miénk, mert érett emberként nem állunk le hadakozni egy kisfiúval – pontosítok, bele se gondolva a szavaim üzenetébe. Lényegében éretlennek nevezem Chestert, amiért ő mégis küzdeni akar. Épp ki akarom javítani magamat, de Chester megelőz.

– Akkor se, ha igazam van? Tudom, hogy te is láttad a gonosz vigyort – néz rám várakozásteljesen.

– Láttam – bólintok, igazat adva neki. – Ő gonoszkodott velünk, de mi vagyunk az okosabbak.

– És a gazdagabbak.

Hát ezzel azért lehetne vitatkozni, bár tény, hogy Chester családja valószínűleg vagyonosabb, mint a vidámparkban jelenlevő minden személy együttvéve. De mivel nem csak róla van szó, hanem "magunkról" beszélünk, igaz, hogy tehetősebbek vagyunk a kisfiúnál.

Győzelem ide vagy oda, hirtelen hátulról belénk jönnek és a váratlan lökéstől beverem a begipszelt kezemet, mire fájdalmasan feljajdulok. Chester is előrebukik, a fejét kis híján beveri, de végül sikerül megúsznia az ütést. Szeme villámokat szór, miközben hátrafordul és forrongó dühét az immáron ősellenségévé kikiáltott kissrác felé irányítja.

–Hogy mersz nekünk jönni? Talán nem tudod, ki vagyok? Hálás lehetnél, amiért az első alkalom felett szemet hunytam! – próbál mérgesen kikecmeregni a dodzsemből, de közben véletlenül térdével a gipszelt kezemnek ütközik. Ismét feljajdulok és ez az a pont, amikor a jelek szerint eljut az agyáig, hogy mi is történik.

– Jól vagy? – fordul felém és megfeledkezik a rosszcsont kisfiúról. Elegáns, vékony ujjai a gipszemre kulcsolódnak és megforgatja a kezem, ki tudja, mit vizslat rajta. Talán azt nézi, nem repedt-e meg a gipsz vagy talán röntgenszemeivel egyenesen alá lát.

– Igen – felelem, mert az ellen, hogy fáj, úgysem lehet mit tenni.

Chester nem enged el, hanem mérgesen ismét hátrafordul, belekezdve egy újabb kioktatásba, mely szokás szerint úgy kezdődik, hogy arra kérdez rá, a srác tisztában van-e vele, hogy kibe kötött bele, de hamar megakad a beszédben, ugyanis az ellensége már rég továbbállt.

– Cseréljünk helyet! – mondja, és én engedelmesen teszem, amit mond. Kiszállunk, és ezúttal én kerülök az ő helyére, míg ő a kormány mögé. Először megrettenek, hogy talán bosszút akar állni egy tíz évesen, de úgy tűnik, szó sincs ilyesmiről, ugyanis csak a kijárathoz irányítja a dodzsemet, és ha ez önmagában még nem volna elég megdöbbentő, rátesz még egy lapáttal. Ő száll ki először és az én oldalamra sétálva a könyökömnél fogva kisegít a járműből.

– Tudunk valamit tenni, hogy jobb legyen a kezednek? – érdeklődik, miközben egy közeli padhoz vezet.

– Nem, köszi – felelem lassan, tekintetemet le sem véve az arcáról.

– Még sosem volt gipszem, szóval nem nagyon tudom, mi a teendő ilyenkor – tájékoztat, de persze ezt magamtól is tudom. Még jó, hogy soha egy csontja sem sérült.

– Általában csak egy kis időre van szükség és majd jobb lesz – osztom meg vele a tapasztalataimat, mire megvillan a tekintete.

– Általában? Gyakran ütöd meg a kezed?

– Persze, nem tudom nélkülözi a kezem miközben dolgozom – vonom meg a vállam, mert lassan már teljesen megszoktam, hogy rajtam van a gipsz és ezzel kell együtt élnem a mindennapjaimat.

– Akkor ne dolgozz! – csattan fel.

– Már mondtam neked korábban, hogy nálam ez nem választás kérdése – sóhajtok egy aprót, amiért már megint ez a vita tárgya.

Látszik az arcán, hogy mint mindig, most se nagyon tud mit kezdeni ezzel a válasszal, így csak haragosan elfordítja a fejét és tüntetően bámul maga elé. Ha meg kéne tippelnem, mit gondol, azt mondanám, hogy csak szimplán dühös. Nem mardossa a bűntudat, amiért talán miatta van gipszben a kezem és azért sem, hogy a sérülésem ellenére idekényszerített a vidámparkba. Egyszerűen csak dühös, mert ha már egyszer eltört a csuklóm, akkor nem kéne megerőltetnem és kész.

Elegáns világosszürke nadrágot visel, fehér bokacsizmával és kereknyakú pamut pulóverrel. Hosszú, világosbarna szövetkabátjával és nyakában logó szürke sáljával egyáltalán nem úgy fest, mint aki vidámparkba készült, hanem valami divatbemutatóra. Persze Chester mindig ilyen kifogástalanul néz ki, de sapkát valamiért csak nagyon ritkán visel. A fülei és az arca most is kipirosodott a hidegtől, de ő csak haragosan mered maga elé. Fogalmam sincs, mit és miért csinálok, de a kezeim maguktól mozognak. Leveszem a fejemről az egyszerű, szürkés kötött sapkámat és Chester fejére húzom. Világosszőke, már-már fehér tincsei oldalt és a homlokánál kikandikálnak a sapka alól, és elsőre még a füleinek egy része is fedetlen marad.

Elkerekedett szemmel fordul felém és mivel közelebb hajoltam, hogy elérjem, most vészesen közel kerül egymáshoz az arcunk. Mégis egyikünk sem mozdul. Nekem az jár a fejemben, hogy mekkora őrültséget csináltam, hiszen tönkretettem a frizuráját vagy az zavarja, hogy nem illik a szettjéhez, vagy csak szimplán nem kell neki az én olcsó sapkám. Le kéne kapnom a fejéről? Talán attól csak még rosszabb lenne a helyzet.

– Ez így nincs rendjén – szólal meg és most az egyszer maximálisan egyetértek vele. Totál nincs rendjén. Ám mikor folytatja a mondatot, kiderül, hogy mégsem egyre gondolunk.

– Ezt nem fogadhatom el, így fűzni fog a fejed – nyúl a sapka irányába, de sietve megállítom.

– Nekem van kapucnim! – húzom a fejemre az említett darabot, mire Chester megdermed a mozdulata közepette.

– Rendben – fordítja el a fejét és meg mernék esküdni rá, hogy elpirul. Nehéz megállapítani, mert nem mutatja felém az arcát és egyébként is fehér bőre pirosas a hidegtől, de mégis úgy tűnik, mintha…

Hirtelen feláll és bejelenti, hogy elmegy forró csokit venni, én pedig tudomásul veszem és némán nézek utána.


Következő rész:
Előző rész:

A szívtelen fiú, 34.rész

 A közös vásárlást követően meglepő módon mindannyian épségben és többé-kevésbé elégedetten hagyjuk el az üzletet. Feli nagyon boldog, amiért két pár cipőt is kapott Chestertől, Chester pedig bizonyára annak örül, hogy minden úgy alakult, ahogy ő akarta. Amint kifizeti a lábbeliket, rögtön ránk is parancsol, hogy vegyük át őket, de nem bánom. Az új cipők kényelmesebbek és sokkal, de sokkal melegebbek.

Nem tudom, hogyan kéne éreznem. Nem akartam, hogy ő fizessen, nem akartam se a szánalmát, se a nagylelkűségét, de valamilyen érthetetlen módon egyiket se érzem. Talán azért, mert nem mond semmit. Nem kéri a hálánkat, nem büszkélkedik a bőkezűségével és nem várja, hogy viszonozzuk a szívességet. Fogalmam sincs, mi van vele, de azon kapom magam, hogy nem rosszul érzem magam miatta, hanem inkább csak megkönnyebbülten.

A vásárlást még furcsább időszak követi. Chester állandóan a nyomomban van, legtöbbször csak bámul rám, és állandóan kitalál valami elfoglaltságot. Tegnapelőtt kényszerítette az egyik osztálytársunkat Myles-t, hogy meséljen vicceket nekünk, tegnap pedig a szobájába rendelt és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy most filmet fogunk nézni és kész. Nem éreztem egyenrangúnak magamat vele ahhoz, hogy melléüljek a kanapén, így inkább a puha szőnyegen foglaltam helyet. Sajnos hamar elaludtam és bár Chester nem keltett fel, mikor órákkal később felébredtem, haragosan hazaküldött. Ma pedig közölte, hogy vidámparkba akar menni.  Kénytelen voltam ellenkezni és a tudtára adni, hogy nekem ma dolgoznom kell, amit persze megint rossz néven vett, de végül megállapodtunk, hogy vasárnap délután elmegyünk a vidámparkba. Fogalmam sem volt róla, hogy Chester szereti az ilyen helyeket. Legszívesebben megkérném, hogy vigyük magunkkal Felicity-t is, de nincs hozzá merszem. A napokban nem egyszer felidegesítettem, ráadásul fogalmam sincs, milyen célok vezérlik, ezért inkább csendben maradok és beleegyezem.

Egyetlen egyszer voltam csak vidámparkban. Kislánykoromban az apukám elvitt, de azóta egyszer sem jártam ilyen vagy ehhez hasonló helyeken. Chesterrel sorban felülünk a vidámparkban lévő dolgokra. Persze mindig ő dönt arról, mi következzen: csónakázunk, rémisztő barlangban vonatozunk, teáscsészékben pörgünk. Ami azt illeti, szórakoztatóbb, mint vártam. Chester vattacukrot vesz és hiába ellenkezem, a kezembe nyomja az egyiket. Ugyan nem szeretem túlságosan az édes dolgokat, mégis szó nélkül megeszem. Ellenben velem, ő kifejezetten kedveli az ilyeneket, így meglehetősen elégedett fejjel majszolja a babakék vattacukrát. Egyszer csak megdermed és felkapja a fejét, majd úgy néz rám, mint akinek hirtelen valami nagyon fontos jutott eszébe.

– Mire akarsz felülni?

– Tessék? – döbbenek meg a kérdésétől.

– Mit próbálnál ki a legszívesebben? – fogalmazza át, mintha az lett volna a probléma, hogy nem értem a szavait és nem az, hogy nem hiszek a fülemnek.

– Nekem mindegy – felelem végül és visszatérek az édességemhez.

– Olyan nincs – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Válassz inkább te – folytatom tovább a hárítást.

– Ki van zárva! – préseli össze keskeny ajkait bosszúsan. – Eddig is én választottam, de egyiknél se sikerült – motyogja.

– Tessék? Mi nem sikerült?

– Semmi! – pattan fel. – Válassz és kész! – parancsol rám.

Nem akarom sokáig húzni az időt, de nincs is szükségem rá. A legnagyobb hullámvasút irányába bökök, mert az tűnik a legizgalmasabbnak. Chester elégedetlennek tűnik, ezért rögtön visszakozom, de kihúzza magát és elszántan a hullámvasút felé indul. Egymás mellett foglalunk helyet, és van akkora szerencsénk, hogy az első kocsi első széksorára kapunk helyet. Persze a Cutland család körül ritka a szerencse, sokkal inkább a befolyás az, aminek köszönhető a sok előny. Lassan mindenki elfoglalja a helyét és megindul a vonatunk. Először lassan araszol felfele, egyre magasabbra és magasabbra, majd a csúcsra érve ráerősen átgördül és elkezdünk lefelé száguldani. Hideg van, de jól esik a hűvös szél az arcomon. Az őrült száguldás szabadságérzetet kölcsönöz, és már-már azon kapom magam, hogy jól mulatok, amikor Chester elkapja a kezemet. Ujjai az enyémek köré kulcsolja, és úgy szorítja, mintha csak az élete múlna rajta. Felépillantok és meglepve tapasztalom, hogy az arckifejezése alapján egyértelműen retteg. Szabad kezével a biztonsági korlátot markolja, ujjai egészen elfehérednek, de nem csukja be szemeit, csak meredten bámul maga elé. Kicsit úgy fest, mint aki sokkot kapott. Lassan behajlítom az ujjaimat és rásimítom őket a kezére, majd finoman megszorítom, hogy tudassam vele, nincs egyedül.

Chester azután sem engedi el a kezemet, hogy leszállunk. Imbolyog, és ahogy ránézek, rögtön értelmet nyer a „hullasápadt” és a „falfehér” kifejezés. Egy padhoz vezetem és leültetem, majd megpróbálom kiszabadítani a kezemet, de nem ereszt.

– Hozok neked inni meg valami édeset – osztom meg vele a szándékaimat, miközben ő továbbra is csak maga elé bámul. Lassan felemeli a fejét, tekintete tétován az enyémet keresi.

– Jól… Jól érezted magad? – nyel egy hatalmasat, és a kérdés pont úgy hangzik, mintha csak azért áldozta volna be magát, mert azt remélte, majd jól érzem magam a nagy hullámvasúton. Az egész helyzet nevetséges és abszurd, mégis bólintok.

– Igen, klassz volt – mondom, ő pedig elengedi a kezemet.

Veszek neki vizet, csokit és egy kis gyümölcslevet is, hogy visszatérhessen régi önmagához. Nem sokkal vagyok a félreeső pad mögött, ahol hagytam, amikor meghallom a hangját. Megtorpanok az egyik automata takarásában és a magában szitkozódó Chestert hallgatom.

– A nagy hullámvasút – fogja a fejét. – Az eszem megáll, nyilván pont a nagy hullámvasút!

Behúzom a nyakam és eszembe jut, hogy talán csak el kellene szaladnom.

– Azt hittem, meghalok – temeti arcát a tenyerébe és valahogy máris kiszolgáltatottnak és elesettnek tűnik. – Mégis ki találta ki ezeket a gyilkos vonatokat?

Eszembe jut, hogy korábban felültünk a Gyilkos Vonat nevezetű horror-barlangon átsikló vasútra, de ott egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki fél. Kiegyenesedem, hogy ismét meginduljak felé, de akkor folytatja.

– Ráadásul azt se láttam, hogy Fiddlingnek legalább tetszett-e.

A testem megint önző módon elárul és a szívem nagyobbat dobban a kelleténél. Mióta érdekli Chester Cutlandet ilyen őszintén, hogy jól érzem-e magamat vagy sem?

– Össze kell szednem magam! – rázza meg a fejét. – Felülünk még egyszer. Sima ügy, képes vagyok rá. Bármire képes vagyok. Én vagyok Chester Cutland! – bizonygatja magának és már egészen elszántan fest, de aztán megint összezuhan.

Ahogy figyelem a jelenetet, érzem, hogy képes volnék elmosolyodni a látvány miatt, de kényszerítem magam, hogy ne lágyuljak el.

– Nem, nem fog menni – temeti ismét a tenyerébe arcát. – De felültethetem Fidet egyedül is. Igen, igen, ez jó ötlet! – jut hirtelen eszébe és ijesztő, milyen könnyedén jön ezúttal a gúnytól és bántástól mentes becenevem a szájára.

Nem akarom tovább ezt hallgatni, így hát megindulok felé és elélépek a neki vett dolgokkal a kezemben. Chester felpillant rám és fürgén rendezi elgyötört arckifejezését. A tekintete eltökéltté válik, és azt kérdezi, amire az előbb hallottak után a legkevésbé számítok.

­– Mire szeretnél felülni?

Csak bámulok rá, azon töprengve, vajon ki is ez a srác, aki képes beáldozni a saját maga jólétét, ki tudja miért, hogy aztán én dönthessek a sorsáról… Egy újabb gyengeség, egy újabb lehetőség, hogy visszaadjam, amit kaptam tőle, de képtelen vagyok rá. A tekintete szilárd, de az arca sápadt, a keze remeg. Ahogy a szemébe nézek, érzem, hogy ez már nem az a szívtelen fiú, aki megkeserítette az elmúlt tíz évemet. Ez a srác ugyanis képes lenne még egyszer felülni arra a hullámvasútra, amitől egyenesen retteg, csak mert én azt mondom. De nem szánalomból.  És nem is lelkiismeretfurdalásból.

– Mit szólnál a dodzsemhez? – ajánlom, Chester Cutland pedig a világ legmegkönnyebbültebb sóhaját hallatja, miközben kiereszti a mindeddig benntartott levegőjét.


Következő rész:

A szívtelen fiú, 35.rész
Előző rész: 

2021. május 11., kedd

A szívtelen fiú, 33.rész

 – Ez bűn ronda – közli Chester és a szituáció kísértetiesen hasonlít a korábban lezajlottakra, csak az a különbség, hogy ezúttal az általam választott helyen vagyunk, ahol még ha ronda is a cipő, de legalább jó áron van.

Chester teljesen kitűnik a drága cuccaival és kifogástalan külsejével, ráadásul szerintem egész élete során még sosem volt ennyire olcsó helyen.

– Viszont kényelmes – felelem.

– Létezik olyan cipő, ami egyszerre kényelmes és szép – vág olyan arcot, mintha furcsállná, hogy én ezt nem tudom.

– Azt mondtad, én választhatok – kötöm az ebet a karóhoz makacsul.

– Azt mondtam, a boltot te jelölheted ki, de a cipő esetében erről szó sem volt – kontrázik, és azon kapom magam, hogy teljesen megfeledkezem róla, hogyan illene beszélnem vele.

Újabban az ilyen és ehhez hasonló szituációkban olyan vagyunk, mint két civakodó tinédzser, miközben a kapcsolatunk dinamikája abszolút távol áll ettől.

– Ez például nem rossz – bök egy világos darabra.

– A fehér nagyon hamar bepiszkolódik – érvelek ellene.

Az arcára van írva, hogy mit számít, ha egyszer a személyzet mindennap lepucolja, hogy másnap csillogjon-villogjon, de van annyi esze, hogy időben konstatálja, milyen felesleges megjegyzés is lenne ez a részéről.

– Akkor ez – mutat egy másikra.

– Nézd – emelem le a csizmát és a megdörzsölöm az anyagát. – Ez hasított bőr, szóval nagyon könnyen megsérül. Nem valami strapabíró darab.

– Mégis milyen hosszú időre tervezel te cipőt venni? – hökken meg és nem is agyal az elhangzottakon, csak őszintén kibukik belőle a kérdés.

– Minél hosszabb ideig bírja, annál jobb. – Kevés lehetőség adódik, hogy beszerezzek efféle darabokat, arról nem is beszélve, hogy Chester ragaszkodik ahhoz, hogy ő finanszírozza a vásárlást. Ha már így alakult és ennyire hajthatatlan, egy jó, tartós darabot szeretnék, hogy még sokáig ne kelljen újat venni.

Chester elhallgat, tekintetét rám tapasztja és engem figyel. Most jut eszembe, hogy még mindig rajtam van a sapkája és a sálja. Ő elegáns pulcsit, farmert és bokacsizmát visel, hajának minden szála tökéletes oldalra simítva áll, kezeit kabátjának zsebébe süllyeszti, arca halványpiros. Szemének színe semmihez sem fogható, zöldeskék. Azt a fotót juttatja eszembe, amit az iskolai gépen láttam a Karib-tenger vízéről.

– Mindentől függetlenül… – kezd bele valamivel halkabban, majd elfordítja a fejét. – Neked milyen típus tetszik?

– Tessék? – lepődöm meg.

– Melyik cipő tetszene? – ismétli meg a kérdését, de némileg átfogalmazza, mintha csak arról lenne szó, hogy nem értem. De nem erről van.

Döbbenten állok a kérdése előtt és hirtelen fogalmam sincs, mit kéne felelnem. Mióta csak az eszemet tudom, sosem számított, hogy mi az, ami tetszik. Az számított, hogy mi van és mire telik. Sose figyeltem, hogy kedvemre való-e az adott ruhadarab színe vagy típusa, és ugyanígy nem voltam válogatós se az ételek, se a tárgyak tekintetében. Nem vágyakoztam olyan dolgok iránt, amik elérhetetlenek voltak számomra, egyszerűen csak örültem annak és elfogadtam azt, ami volt.

– Én… Ne-nem is tudom – hebegem, mert teljesen váratlanul ér a kérdés.

Furán érzem magam, amiért nem tudok válaszolni a kérdésére, de ami még furcsább, hogy Chester nem nevet ki. És holt biztos, hogy nem azért, mert érti, mi folyik itt.

– Mi a kedvenc színed? – kérdi végül.

Nem tudom, lehet-e egyáltalán kedvencnek nevezni, de azt tudom, mit kedvelek.

– A piros.

– Egy piros cipő egyáltalán nem fog illeni az egyenruhánkhoz – mondja ki az első dolgot, ami eszébe jut és fogalmam sincs, miért történik vagy mi váltja ki, de egy nagyon rövid és nagyon apró nevetést hallattok. Sietve a szám elé kapom a kezem és eltakarom vele az arcom alsó felét, de már késő, lebuktam.

Chester tágra nyílt szemekkel, teljesen megmeredve bámul rám és én őszintén nem tudom, mi járhat a fejében.

– Még sosem láttalak nevetni – ad hangot a gondolatainak. Halkan beszél, arckifejezése egyszerre megilletődött és tanácstalan, mint aki nem tudja, mihez kezdjen most, hogy nevetni látott.

– Ne haragudj! – rendezem a vonásaimat fürgén és leengedem a kezemet.

– De haragszom – közli rezzenéstelen arccal.

Nem is csoda, hisz ő magához képest eléggé önzetlenül felajánlotta, hogy csizmát vesz nekem, sőt még a kedvenc színemet is megérdeklődte, én meg kinevettem. Jó, igazából nem is rajta nevettem, sőt, voltaképpen azt se tudnám megmondani, egyáltalán miért nevettem. Egyszerűen csak ezt váltotta ki belőlem az, hogy a kedvenc színem tudatában Chester jóhiszeműen elsőnek arra gondolt, hogy az általam leggyakrabban viselt ruha-összeállításhoz nem fog illeni egy piros csizma. Számára, akinek nyilván ezek a dolgok meghatározóak, ez tűnt fontosnak megállapítani, erre meg azt éreztettem vele, hogy ez egy kinevetni való butaság.

Chester szólásra nyitja a száját, és én is ezt teszem, hogy őt megelőzve szabadkozni és mentegetőzni kezdjek, ám ekkor megjelenik köztünk Felicity.

– Nézzétek milyen klassz csizmát találtam! – mutatja fel az általa választott darabot és érdeklődve várja a jóváhagyásom.

Úgy fest, jó, időtálló anyagból van, a színe is előnyös módon sötét, ezért bólintok, majd megsimogatom a fejét.

– Szuper, ügyes vagy!

– Ez tetszik neked? – veszi ki Feli kezéből a csizmát Chester, majd megforgatja az ujjai között.

– Megéri az árát és strapabírónak látszik.

– De tetszik?

Megint zavarba hoz ezzel a kérdéssel, de szerencsére látja, hogy semmire nem megy nálam ezzel, úgyhogy a húgomhoz fordul.

– Neked tetszik?

– Igen! Olyan kis csinos az orra és kényelmes. – Mindig is nagyon törekedtem arra, hogy Felinek ne kelljen vagy minél kevésbé kelljen megtapasztalnia azt, hogy milyen örökösen nélkülözni és lemondani mindenről, amire csak vágyna.

– És van, amelyik jobban tetszik? – változtat a kérdésének tartalmán ravaszul Chester, mire Felicity lesüti a szemét, de nem felel. Nem akar hazudni.

– Szóval van – érti meg a reakcióját egy pillanat alatt Chester, aki bezzeg az ilyen helyzetekben remekül tud olvasni mások érzelmeiben.

– Vezess oda! – parancsolja a húgomnak, majd miután megindulnak, egy lépésre tőlem megtorpan és a válla felett visszanéz rám. – Te pedig, mire visszajövök, találj valamit, ami tetszik neked.

Új borító van!!


Következő rész:

Előző rész: 

A szívtelen fiú, 32.rész


2021. május 9., vasárnap

A szívtelen fiú, 32.rész

 – Ez bűn ronda – jelenti ki Chester, mikor megmutatom neki a választásom. Behúzott nyakkal pislantok a közelünkben álló eladóra, mert szégyellem magamat és főleg Chestert, amiért ilyen jelzőkkel illeti a cipőket. Ráadásul esze ágában nincs halkabban beszélni vagy visszafogottabban fogalmazni és megválogatni a szavait.

– Neked komolyan ez tetszik? – mered rám kérdőn, de nem úgy tűnik, mint aki a véleményemre kíváncsi, hanem sokkal inkább úgy, mintha megerősítést és egyetértést várna a saját kijelentésével kapcsolatban.

Őszintén felelek.

– Nem az a lényeg.

– Mégis mi a lényeg, ha nem az, hogy jól nézzen ki? Jó, persze, legyen meleg, ha már ezért jöttünk… – áll előttem karbafont kezekkel.

– Ez a legolcsóbb – mondom neki őszintén.

Alaposan felmértem a bolt készletét, és hamar megállapítottam, melyik darab az, amelyikkel a legkevesebb pénzmennyiség elvesztegetésével úszhatom meg ezt a vásárlást.

– Kit izgat, mennyibe kerül?

– Engem! Szeretném kifizetni én, és nekem ez igenis nyomós indok!

– Nem akarom, hogy kifizesd – közli, majd engem vizslatva átfogalmazza a kijelentését. – Én fogom kifizetni.

– Köszönöm, de nem szeretnék tartozni senkinek – ellenkezem.

– Senkinek vagy nem? – vonja fel a szemöldökét kihívóan.

Neki pláne nem.

– Senkinek – ismétlem meg.

– Márpedig ezt a ronda cipőt biztosan nem fogjuk megvenni. Válassz egy normálisat! – fogalmazza meg egyértelműen az álláspontját.

A baj csak az, hogy olyan boltot választott, ahol a legolcsóbb cipőt sem engedhetem meg magamnak, nemhogy ennél drágábbat. Mindenképp én szeretnék fizetni, ezért más stratégiához folyamodom.

– Esetleg nem mehetnénk át egy másik boltba? – kérdezem, és természetesen valami egyszerű, márka nélküli termékkel teletömött olcsó helyre gondolok.

– Elvihetlek oda, ahova én járok – csillan fel a szeme, és megint az a gyermeki lelkesedésre emlékeztető kifejezés ül az arcán, miközben fogalma sincs, hogy az én szemszögemből milyen abszurd is az, amit mond.

Chester Cutland nem boltokban vásárolja a cipőit és a ruháit, hanem puccos szabókhoz és cipőkészítőkhöz jár, akik rászabják és varrják, amit megálmodik. Ő nem bajlódik olyasmivel, hogy felpróbáljon két különböző méretet, mert az egyik nagy, a másik meg kicsi és nem kell vállfákat tologatnia, hogy ráakadjon arra, ami kedvére való. Ő csak elképzeli, mire vágyna, szavakba önti, és elkészítik olyanra, hogy tökéletes passzoljon rá.

– Ne! – nyögöm kétségbeesetten. – Jó lesz ez – ragaszkodom inkább az általa rondának titulált, de legalább a boltban lévők közül a legolcsóbb darabhoz.

– Akkor én választok – szorítja össze a száját és megindul. Ennél rosszabb már nem is lehetne. Utána eredek és próbálom meggyőzni a kezemben tartott cipő előnyös tulajdonságairól, de hajthatatlan és mikor leemel egy olyat a polcról, aminek az árából nagyjából a kisebb lakást is vehetnék, teljesen összeroppanok.

A ronda cipőt a mellkasomhoz szorítva guggolok a cipőbolt polcai előtt és potyognak a könnyeim. Chester megretten, és először kétségbeesetten körbepislant, majd lassan elém ereszkedik.

– Fid… – szólít meg halkan, miközben kézfejemmel a könnyeimet törölgetem. – Miért sírsz? – kérdi teljesen tanácstalanul.

– Nekem nincs pénzem egy ilyen cipőre – bökök arra, amit az előbb kinézett magának, majd a kezemben szorongatott darabra pillantok. – Még erre sincs. De ha lenne, akkor sem ilyenekre szánnám!

– De hisz mondtam, hogy kifizetem!

– Mégis milyen alapon? – nézek a szemébe harciasan, de a könnyeim elhomályosítják a látásom. – Nem tudhatom, hogy mi lesz a jövőben. Mit csinálok, ha mondjuk visszaköveteled a cipő árát? Arról nem is beszélve, hogy ha már ennyire ragaszkodsz hozzá, inkább Felicity-nek vegyél újat!

– Mindkettőtöknek tudok újat venni – feleli és hangja megdöbbentően lágyan cseng. – Ez csak egy cipő, nem egy villa vagy egy sziget.

Bele sem merek gondolni, hogy vajon azért példálózik-e ezzel, mert a Cutland család vagyonából akár szigeteket is lehetne venni.

– Akkor sem szeretnék ilyen drágát – préselem össze az ajkam elszántan.

– Rendben – sóhajt, majd kihámozza az ujjaim közül a cipőt és visszateszi a polcra, majd a könyökömnél fogva felsegít.

Hála az égnek elhagyjuk a boltot és kint konstatálom, hogy időközben idehívatta a kocsiját, így beszállunk a hátsó üléssorra. Chester átnyújtja elegáns szövetzsebkendőjét, de nem merem összepiszkolni. Kiveszi a kezemből és két ujját az állam alá csúsztatva arra ösztökél, hogy felé fordítsam az arcom. Mikor megteszem, zsebkendőjével felitatja a könnyeimet.

– Nehogy azt hidd, hogy csak mert sírtál, elengedem ezt a dolgot – mondja, miközben kendőjével az arcomat simogatja. – Most hazamegyünk, felvesszük Felit és igenis beszerzünk két normális pár cipőt. És én fogok fizetni.

A hangja rendíthetetlenül és határozottan cseng, de mikor hozzáteszi a következő mondatot, mégis megnyugszom.

– De te döntheted el, hova menjünk.



Következő rész:

A szívtelen fiú, 33.rész
Előző rész:

A szívtelen fiú, 31.rész

2021. május 7., péntek

A szívtelen fiú, 31.rész

 Chester már jobban néz ki napközben és az óráink végezetével szó nélkül lelép, de cseppet sem bánom. Dolgozni megyek és estig nem is hallok róla, egészen addig, míg a húgom áradozni nem kezd nekem.

– És képzeld, bocsánatot kértek tőlem! Azért is, hogy megvádoltak és azért is, hogy egyáltalán engem küldtek bevásárolni! – magyarázza csillogó szemekkel. – Cherceg fantasztikus volt! Egyáltalán nem volt ijesztő, mint legutóbb! Kiállt mellettem és megvédte a becsületemet, utána pedig haza is hozott! Nagyon örültem neki és nagyon jól esett, amit tett!

– Ennek örülök – simítom meg az arcát, mert csak az számít, hogy ő hogy érez. – És ezt neki is elmondtad? – érdeklődöm, mert azért mégiscsak fontos az is, hogy Chester megfelelő visszajelzést kapjon, és ne sértődjön meg, mert nem megfelelő a hála.

– Persze! Mondtam neki, hogy nagyon sokat jelent nekem, amit tett, és hogy eddig mindig te álltál ki mellettem, úgyhogy örülök, hogy van egy új barátom!

– És erre mit felelt? – kérdezem óvatosan, kicsit tartva a választól.

– Elpirult és elfordította a fejét, majd eltakarta az arcának egy részét. Szerintem örült neki – gondolkodott hangosan Feli.

Felicity rettentően jól tud olvasni mások érzéseiben, könnyen megállapítja, ki mire gondol és ahhoz képest, milyen fiatal, érzelmileg nagyon érett. Mégis nehezen hiszem, hogy Chester csak úgy elpirul és örül annak, ha egy kislány a barátjának nevezi. Ráadásul egy cseppet sem rangos és előkelő kislány. Vajon mit lát Feliben, amiért kedveli? Nyilván én tudom róla, hogy mennyire fantasztikus lány és mennyi szeretet meg jóság lakozik benne, de Chester az ilyesmit nem szokta észlelni és pláne nem szokta értékelni.

Ugyanakkor örömöt érzek, amiért a húgom boldog és ennyivel is kellemesebb az élete és valahol annak is örülök, hogy Chester képes volt felfogni, miért nem kezelte jól a helyzetet és korrigálni a tetteit. Olyan dolog ez a részéről, ami bár így volna normális, mégis hálát érdemel és megerősítést abban, hogy jól cselekedett. Mikor Feli magamra hagy, előveszem a telefonom és megnyitom a Chesterrel közös SMS felületet. Még soha nem írtam neki magamtól, mindig választ adtam valamire, vagy tájékoztattam róla, hogy elvégeztem az általa kijelölt feladatot vagy épp leckét. De csak úgy a semmiből, számára nem előnyös indokból még sosem teremtettem vele kapcsolatot magamtól. Ujjaim a telefonom gombjain dobolnak, de fogalmam sincs, mit kellene írnom. Jó lenne valami mondvacsinált indokkal felkeresni, de például a „nem kell segítség a háziddal?” kérdés elég provokatívan hangzana és tuti kikérné magának. Nem akarom elrontani azt, ahova újabban eljutottunk, főleg most nem, hogy Feli is belekeveredett. Szeretnék neki szemtől szembe köszönetet mondani, mert még ha meg sem érdemli, én így érzem helyesnek, ám ahhoz sincs merszem, hogy megkérjem, találkozzunk egy percre. De várni se szeretnék holnapig, mert mi van, ha megsértődik, amiért nem hálálkodtam neki azonnal?

Végül lényegretörő üzenetet küldök: Köszönöm, hogy kiálltál a húgomért!

A válasz néhány percen belül meg is érkezik: Sétálni van kedvem.

Hát ennek aztán semmi köze semmihez, de ettől még értem a célzást. Ez egyértelműen egy olyan dolog, amit nem tudok helyette megcsinálni, ezért bizonyára azt szeretné, ha csatlakoznék hozzá. Felrángatom a télikabátomat az egyenruhámra és kimegyek a Cutland birtok udvarára.

Chester hamar feltűnik a színen, elegáns fehér szövetkabátot visel sötét nadrággal, összeillő sapkával és sállal.

Szakad a hó, mi pedig csendben elhagyjuk a birtokot.

– Köszönöm, hogy kiálltál a húgomért – ismétlem meg azt, amit írásban is közöltem vele, hisz egyáltalán nem reagált rá.

– Próbáltam megvalósítani, amit mondtál – feleli, és ahogy rápillantok, észreveszem, hogy arcának fehér bőre kipirosodott a hidegben. Kicsit összezavarodottnak tűnik, vagy épp tanácstalannak. Talán az a gond, hogy megtette, amit kértem, de mégsem értette meg. Számára még mindig nem világos, mi is történik körülötte, mit okoz másoknak és mit tesz velük a szívtelensége, hiába mondjuk, hogy jó cél vezérli. Egyszerűen fogalma nincs a világról és a valóságról, mert az ő valósága olyan, akár egy tündérmese. Mikor ilyeneken gondolkozom, mindig eljutok arra a pontra, hogy úgy érzem, mi van, ha nem hibáztathatom őt… Az utóbbi időben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Chester gyakorta nincs tudatában annak, mit okoz másoknak. Nem mintha mentesíthetnénk valakit a rossz tettei alól, csak mert nem érzi azok súlyát és nincs tisztában a következményekkel. De ez a fiú mellettem egy tizenhat éves gyerek, akit pont olyan szívtelennek neveltek a szülei, amilyenek ők maguk és sosem tanították meg neki az élet igazi értékeit. Nem csak mostanában, de újabban többször is tapasztaltam, hogy mikor Chester szemeibe néztem, egy vergődő gyermeket láttam, akinek konkrétan fogalma sincs semmiről. Nem tudom, milyen lehet így élni. Nem tudom, mit érez, mikor rájön valamire vagy esetleg belátja, hogy valamiben hibázott. Ugyanakkor lényem egy része nem is kíváncsi rá, mert mindettől függetlenül nincs joga és soha nem is volt joga úgy bánni velem, ahogy.

Az zökkent ki a gondolkodásból, hogy fázom. A cipőm nem elég vastag, nincs rajtam pulcsi és a harisnyám se elég vastag. Nincs se sapkám, se sálam és az utóbbi időben túlságosan is hozzászoktam, hogy fűtött kocsiban fuvaroznak mindenfelé.

A hó egyre nagyobb és sűrűbb pelyhekben hullik alá, Chester megáll, így én is eképpen teszek. Lehúzza elegáns bőrkesztyűjét és lassan kinyújtja jobbját, és hagyja, hogy a hópelyhek bele hulljanak. Kipirult arcával olyan, akár egy kisgyerek, aki most először lát havat. Talán szereti, mikor havazik?

Ott állok a járda közepén és őt nézem, mire felém fordul és tekintete végigsiklik rajtam, mintha csak most venné észre, hogy én is itt vagyok. Visszahúzza a kezét, majd letekeri babakék sálját és a nyakam köré igazítja, és mielőtt ellenkezni tudnék, a sapkája is a fejemre kerül.

– Miért vagy ilyen lengén öltözve? – kér számon, miközben a füleimre igazítja a sapkáját, majd kecses ujjai a kabátom alá gyűrik a sál két végét. – Ez a cipő nem ilyen időhöz való. Miért nem másikat vettél fel?

– Csak ez van – felelem halkan, mert az igazság. Ujjai megdermednek és szemei tágra nyílnak, de nem kommentálja a hallottakat. Helyette megragadja a csuklómat és az első bolt felé húz, ami útba akad.

– Ne, nincs erre most pénzem! – ellenkezem halkan a bejárat előtt, mert nem akarom, hogy a járókelők meghalljanak bennünket.

– Nekem van – érkezik a rideg, tárgyilagos válasz.

– Ne! Nem kell, köszönöm. J-jó ez így! – próbálkozom tovább, mert egyáltalán nem szeretnék tartozni neki.

– De hisz reszketsz! – fordul szembe velem hirtelen, tekintete megvillan.

Tovább ellenkezem, próbálok hatni rá, de csak felmérgesítem. Azt teszi, amihez a legjobban ért. Megzsarol.

– Idehallgass, Fiddling! Ha nem mész be most azonnal és nem választasz magadnak egy meleg lábbelit, felvásárolom az összes cipőt, amit csak árulnak és mindet bezsúfolom a lakrészetekbe!



Következő rész:

A szívtelen fiú, 32.rész

Előző rész:

A szívtelen fiú, 30.rész

2021. május 5., szerda

A szívtelen fiú, 30.rész

 – Mr. Cutland fél a vértől, ennyi az egész – mondja a doktornő könnyedén.

Chester fél a vértől? Ez annyira… Nem illik hozzá. Nem illik abba a képbe, amit magáról kialakított.

– Magának aztán van bőr a képén! Hogy meri elfecsegni… – kezd tajtékozni Chester, aztán elhallgat és rám pillant. – Akarom mondani, nem félek tőle.

– Dehogynem! Egyenesen retteg. Te is a tanúja lehettél Fidelia. Ha a fiatalúr vért lát, elterül – mosolygott jókedvűen a doktornő.

– Hallgasson már!

– Ami azt illeti, ez egy jó kis előnyhöz juttathat minket – folytatja. – Fidelia, ha zaklat téged ez az alak, már tudod, hogy ütheted ki őt.

Elképzelni nem tudom, honnan van ennyi bátorsága ennek a nőnek. Tiszta sor, hogy nem a tudatlansága áll a háttérben, hiszen tisztában van Chester hatalmával és családjának befolyásával. Egyszerűen csak… Nem érdekli.

– Elegem van magából! – jelenti ki Chester, majd kirobog a rendelőből, én pedig megköszönve a segítséget a doktornőnek, utána sietek.

– Szemét banya! Mégis mit képzel magáról? – pufog Chester, majd olyan hirtelen torpan meg, hogy a hátának ütközöm.

– Ne haragudj, hogy miattam kellett vért látnod – vizslatom elmélyültem a földet.

– Csak, hogy tisztázzuk. Nem félek a vértől – köti az ebet a karóhoz.

– Rendben.

– Csak nem szeretem a látványát – folytatja, mire tágra nyílt szemekkel kapom fel a fejem és így meredek rá. Bármit is mondana, én annyiban hagynám, nem firtatnám, és nem merném felhasználni ellene. Nincs oka őszintének lenni és elismerni a gyengéségét, mégis ezt teszi.

– Mégis ki szereti? – ingatja a fejét fintorogva.

– Senki – erősítem meg. Újdonsült tudásom birtokában új ötletem támad, így ismét megszólalok. – Tudod Felicity úgy van a megbélyegzéssel, ahogy te a vérrel. Nem szereti. Azzal, hogy pénzt adtál azoknak a lányoknak, azt üzented: Felicity meglopott titeket, de én kárpótoltalak benneteket. Olyan ez, mintha azt mondanám neked, teljesen rendben van, hogy így érzel a vérrel a kapcsolatban, de azért én szétkürtölöm a suliban, hogy mától senki ne merjen vérezni, mert akkor miatta ájulsz el.

Nem tökéletes a hasonlatom, de úgy érzem, így elérhet hozzá az, amit tegnap óta próbálok megértetni vele. Csendben hallgat, így ismét lehajtom a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

– Értem – mondja végül halkan, majd lágy érintést érzek a hajamon. Nem simogat, csak a fejemen nyugtatja a tenyerét, és közben féloldalasan elfordul, mégis teljesen életidegen módon van benne egy fajta bensőségesség.

Természetesen esze ágában nincs bocsánatot kérni, de valami affélével próbálkozik.

  Igyekszem valahogy jóvátenni – ígéri, aztán elenged és magamra hagy.

Kiegyenesedem, és csak bámulok utána, majd megérintem a fejem tetejét. Fogalmam sincs, hogy kéne éreznem magamat, ezért inkább megrázom a fejem és az osztályterem felé veszem az irányt.

Chester már a helyén ül, mikor megérkezem, és bár fehér bőrének hála sosincs túl telt színben, most mégis sápadtabbnak tűnik a szokásosnál. Talán az ájulás miatt van? A lábaim maguktól visznek előre és ellépek a saját padom mellett, hogy aztán az övéhez menjek. Elé guggolok, hogy megtaláljam a tekintetét.

– Akarod, hogy vegyek neked valamit a büfében? – teszem fel úgy a kérdést, hogy az még véletlenül se legyen árulkodó a többiek számára. Chester csak bámul rám, zöldeskék szemei kicsit opálosak és valahogy elveszettnek tűnik. A zakója belsejéhez nyúl és előhúzza a kártyáját, majd csendesen annyit mond:

– Igen.

A büfében veszek neki csokit és vizet, mert úgy ítélem meg, most leginkább ilyesmire lehet szüksége. Mikor visszaérek az emeltre, épp kitámolyog az osztályteremből. Próbálja tartani felsőbbrendűségét sugárzó járását, de amint kiér, megszédül, így sietve mellélépek és oldalról megtámasztom.

– Nem… Nem reggeliztem – simítja tenyerét a hasára és még rosszabb színben van, mint öt perccel ezelőtt, mikor magára hagytam. Balját átveti a vállamon, én pedig sietve kinyitom a csokit és a vizet, majd szabad kezébe nyomom, ő pedig nehézkesen harap egyet a tejcsokoládéból, aztán nekilát elmajszolni.

Fáradtan és meggyötörtnek látszik, de ami még megdöbbentőbb, hogy kimutatja a gyengeségét. Iszik néhány kortyot, én pedig visszaveszem a palackot és hagyom, hogy rám nehezedjen. Feje kicsit oldalra csuklik, és az enyémnek dönti. Óvatosan elvezetem a legközelebbi padhoz és leültetem, de egyelőre állva maradok.

– Akarod, hogy idehívjam a sofőröd? Beszélek az igazgatóval, hogy nem érzed jól magad – indulok meg, de elkapja a csuklómat és lehúz maga mellé.

Dermedten ülök, ő pedig fejét a vállamra hajtja.

– Hagyd, nem kell. Csak hadd pihenjek becsengetésig! – Vagy álmodom, vagy megőrültem. Bármelyikről is van szó, az biztos, hogy ez nem valóság. Chester Cutland száját ugyanis egy gyengéd, fáradt és kiszolgáltatott kérés hagyja el.

– Rendben – felelem halkan, szinte suttogva.

Lehunyt szemekkel szuszog a vállamon, és így föntről rálátok az arcára. Bőre fehér és sima, pillái világosszőkék, már-már fehérek, mint a haja. A frizurája, a ruhája és a megjelenése még ebben a helyzetben is kifogástalan, és kétségtelen, hogy ő a legszebb fiú, akivel valaha találkoztam. Az arcát figyelem, valahogy nem tudom elfordítani a fejem és megérzem kellemes, letisztult illatát. A szívem elárul és nagyot dobban. Kényszerítem magam, hogy elfordítsam a fejem, és dühös vagyok magamra, amiért képes vagyok helyesnek találni, csak mert ez egyszer csendben van és nem bánt. Utálom, hogy újabban kedves és őszintén nagylelkű velem. Utálom, hogy jól jönnek a dolgok, amiket értem tesz és utálom, hogy el kell fogadnom a segítségét. Utálom, hogy kedves a húgommal is és utálom, hogy Feli kedveli őt. Utálom, hogy ilyen apró jóságokat tesz csupán, amik töredékét „fizetik vissza” csupán annak a rengeteg gonosz dolognak, amit velem tett, mégis eléri vele, hogy kevésbé utáljam.  De legjobban mégis azt utálom, hogy miközben a vállamon alszik, csendben és nyugodtan, nekem hevesen ver a szívem miatta.


Következő rész:

A szívtelen fiú, 31.rész
Előző rész:

A szívtelen fiú, 29.rész