2019. június 23., vasárnap

A vonzás törvénye, 90.rész

Azt hiszem, ez a buli olyan volt, mint amilyenre titkon vágytam. 
Nem voltunk olyan sokan, így nem vesztem el az idegenek végtelen tengerében, már akadtak emberek, akikkel szívesen eltöltöttem egy estét, így nem éreztem magam egyedül és nem unatkoztam.
Jó, a zene rossz volt, de e téren nem is nagyon számítottam másra. Bár most, hogy egészen hazai terepen vagyok, akár oda is settenkedhetnék és betehetnék valami sokkal…
- Sere! – szólított meg valaki hátulról, mire fürgén megfordultam.
- Sziasztok! – találtam szembe magam Ethanékkel, akik a jelek szerint mostanában érkeztek.  
Gyorsan megölelgettem a csapatot, mely természetesen Ethanen kívül Paris-ből, Camryn-ből és Ray-ből állt. – Mi a helyzet?
- Egészen kellemesnek tűnik ez a buli – bólogatott elismerően Cam.
- Pont ilyen puccos lakást vártam Weath-től kontrázott Ray huncutul rám kacsintva.
- A te lakásod is lehetne puccos, ha képes lennél rendet tartani – került elő Rhett, szokás szerint a legjobbkor.
- Te is kupis vagy, Ray? – csillant fel a szemem.
- Az nem kifejezés – vigyorgott rám a szóban forgó személy.
- És Rhetty mégis bír téged? – ámultam. – Ez érdekes. Ez nagyon érdekes.
- Csak mert távol tartja magát a lakásomtól – humorizált Ray.
- Hm, szóval számomra is van még remény – vakargattam az állam elgondolkodva.
- Én a helyedben nem ringatnám magam ilyen tévképzetekbe – morogta Rhett.
- Morci vagy? – érdeklődött Ray, Rhettel ellentétben abszolút jókedvűen.
- Az – takartam el a számat, de szándékosan olyan hangosan suttogtam, hogy az érintett is jól hallja. – Összekoszolták a paplanját.
- Jesszus, ha ezt tudjuk, el se jövünk – jegyezte meg Paris Rhettet piszkálva.
- Elbújtam volna az ágyam alá - értett egyet Ray nagyban.
- Sere, szólhattál volna, hogy vörös kód van – tette hozzá Ethan pajkosan.
- Be lehet fejezni – vágott egy pofát Rhett.
- Oszoljunk srácok, mielőtt Rhett haragja utol ér minket is adta ki a parancsot Cam, majd úgy is tettek, ahogy mondtak.
Ketten maradtunk tehát, így elővettem a legangyalibb mosolyomat és felvigyorogtam Rhettre, aki csak rám pillantott, majd egy megvető horkantás után ott hagyott.
- Hát jó – röhögtem el magamat. – Nekem így is jó.
- Magadban beszélsz, bogaram? – penderült az egyik oldalamra Webb.
- Semmi vész, én is szoktam – jelent meg a másikon Gaines.
- Nahát, srácok! – adtam a meglepődöttet. Nem is tudtam, hogy ti is itt vagytok!
- Ez gonosz volt!
- Minket előbb hívtak meg, mint téged!
- Azt kétlem – vigyorogtam el.
- Jó, ezt én is – ismerte el Webb.
- Nekünk is föl kéne szednünk Wildot? – pislogott nagyokat Gaines.
- Tesó! – mordult fel Webb, de még mielőtt az ember azt hinné, azért tette, mert a felszedéssel volt gondja, hozzátette: - Elég lenne az egyikünknek.
- Nektek egymást kéne felszednetek – forgattam a szemem szórakozottan.
- Sajna a lányokra bukunk – ingatta a fejét szomorkásan Webb.
- Ja, annyi a nagy tervünknek – sóhajtott Gaines is.
- Na, és akkor kit szedtek fel Ace helyett? – érdeklődtem.
- Jó, hogy kérdezed.
- Ezért is jöttünk ide.
- Nem tudod véletlenül Aubrey szabad-e?
- És Kinsley?
Eli barátnőire néztem, majd vissza a fiúkra.
- Mi vagyok én, valami kerítőnő?
- Mi is kerítettünk neked! – háborodott fel Gaines.
- Dehogy kerítettek – nevettem el magamat.
- Jó, igaz, de kezdhetnéd te – vigyorgott Webb.
- Igazság szerint fogalmam sincs. De van egy ötletem – intettem nekik, hogy hajoljanak közelebb, hogy elmondjam a kis titkos tervem.
- Igen?
- Mi az? Mi az?
- Menjetek oda és kérdezzétek meg! – csaptam fülön mind a kettőt, majd ott hagytam őket mélyenszántó gondolataikkal.
- Táncolunk? – kapott el a nappaliban Cage.
- Ledobjam a cipőm? kacsintottam rá játékosan.
- A régi szép idők emlékére, mi? mosolyodott el kedvesen és vicceskedve.
- Milyen rég is volt? – tettem úgy, mintha nagyban ezen törném a fejem. – Egy hete?
- Tulajdonképpen kettő.
- Tartalmas két hét volt, az biztos – biccentettem.
- Felér legalább két évvel, igaz? – kuncogott, majd a többi táncoló közé vezetett.
Szerencsére nem lassú zene szólt, nem szegtem szabályt vagy ilyesmi, nem simultunk össze, csak nevetgéltünk és táncoltunk, ugráltunk.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Ace engem néz. Szinte perzselt a tekintete. A konyhapultnak támaszkodott és néhány sráccal beszélgetett, de közben engem figyelt. Ahogy táncolok. Nem féltékeny volt, csupán tetszettem neki. Magamra vonzottam a tekintetét, a figyelmét és valójában nagyon is imponált, ahogy nézett.
Időközben Cage elkeveredett mellőlem, így már csak Ace-nek táncoltam. Lehunytam a szemem és átadtam magam a zene ritmusának. Nem kellett sokat várnom, hamarosan egy kemény és forró mellkas simult a hátamnak, majd Ace nyomott egy csókot a nyakam és a vállam találkozásánál lévő meztelen bőrre és együtt ringtunk tovább.



Következő rész:
Előző rész:

2019. június 21., péntek

A vonzás törvénye, 89.rész


Ez a buli több szempontból is másnak ígérkezett, mint a korábbiak.
Egy: nem csupán kényszerből vagy unalomból, esetleg konkrétan kényszerítésből mentem, hanem tényleg szerettem volna ott lenni.
Kettő: mivel a Ace és Rhett lakásán volt, én pedig önszántamból terveztem megjelenni, egyikük sem jött értem, hogy odacibáljon.
Úgy gondoltam, ezegyszer csini leszek, így szoknyát húztam és egy olyan rövid ujjú felsőt, ami egy icipici betekintést engedett a hasamra és a derekam vonalára. A szettem fekete volt, így egy hasonló árnyalatú tornacsukát húztam a tökéletes összhatás kedvéért.
A buli hivatalosan nyolckor kezdődött, már ha lehet ilyet egyáltalán mondani. Mindenesetre Ace azt mondta, hogy röppenjek át előbb, olyan hat körül, szóval az elegáns késés érdekében hatkor indultam el és negyed hét körül érkeztem meg.
- Üdv, Hamupipőke! nyitott ajtót Cage vigyorogva. – Csinos vagy!
- Köszi, te se festesz rosszul – mértem végig világoskék, hosszúujjú ingét és fekete farmerját.
- Hát menten elpirulok – kacsintott rám, majd beljebb invitált.
- Még csak ti vagytok? – érdeklődtem.
- Ha a „ti” alatt rajtam kívül Wildot és Rhettet érted, akkor a válaszom igen – nevetett jókedvűen.
És láss csodát, az egyik emlegetett szamár máris besétált a nappaliba.
- Szia, Rhetty! – integettem neki.
- Szia, Sere! – köszönt vissza, gyakorlatilag rám se nézve és haladt tovább a konyhába. Ő is fekete farmert viselt, de egyszerű, sötétkék pólóval.
- Nincs jó kedve – jegyezte meg halkan Cage, de szándékosan úgy, hogy az érintett is hallja.
- Összekoszoltatok valamit? – vontam össze a szemöldököm.
- Hogy találtad ki? – ámult Cage. – Véletlen Cola ömlött a paplanjára.
- Milyen véletlen, Horan? – fordult vissza Rhett. – Megmondtam, hogy nem hozhattok se ételt, se italt a szobámba!
- Jó, de véletlen öntöttem ki – védekezett Cage széttárt karokkal.
- Többé be nem teszed oda a lábad – fenyegette meg Caget Rhett a tipikus szigorú mutatóujjas bökdöséssel.


- Sejtettem – sóhajtott Cage, de azért huncutul rám kacsintott.
- Merre van Ace? – tettem fel a kérdést, ami bevallom azóta kikívánkozott belőlem, hogy megérkeztem.
- A tetőteraszon.
- Mi van? – esett le az állam és koppant egy hatalmasat a padlón.
- Nem lehet ott? – nézett rám összezavarodva Cage, nem értve a reakciómat.
- De, csak nem is tudtam, hogy van egy tetőterasz a lakáshoz ámultam.
- Ja, hát ez a legfelső emelete a társasháznak. Nekik van hozzá egy plusz tetőteraszuk vonta meg a vállát Cage, mintha ez nem lenne akkora dolog.
Mivel Cage-nek elmondása szerint még dolga akadt, megmutatta a feljárót, majd utamra engedett.
- Hé! Sere! – intett nekem Ace, mikor meglátott.
- Szia! – léptem mellé, mire átkarolt és megcsókolt. Szájának Cola és cigi íze volt, ami valamiért cseppet sem volt undorító. Körbelengett finom illata és egy pillanatra elvesztem.
- Dögös vagy – mért végig.
- Köszi. Te is – ismertem el könnyedén, hisz fekete farmerjában és sötétkék ingében messze a legszexibb volt a vidéken. – Nem is mondtad, hogy van egy tetőterasz.
Jó, ez kábé úgy hangzott, mintha amúgy mindent megbeszéltünk volna és furcsán jött ki, hogy ezt nem említette.
- Nem kérdezted – szívott bele a cigijébe a korlátnak támaszkodva.
Ezt inkább nem kommentáltam, hanem körbenéztem és megszemléltem a tetőteraszt. Meg kell hagyni, nagyon menőn festett, voltak asztalok, kinti kanapék és fotelek, székek, italos pult. Egy-egy növény, fapadló és klassz kilátás a városra. Hajjaj, a gazdagok élete meg minden.
- Sikerült kirámolni mindent? – érdeklődtem, mert szerettem volna beszélgetni vele. Jó volt kettesben lenni és vágytam arra, hogy csak úgy csevegjünk.
- Aha, bár sikeresen kiborítottuk Rhettet – jelent meg egy pimasz mosoly az arcán, ami mindig annyira jól állt neki.
- Hallottam a Colás esetről bólogattam. És durcás Rhettel is összefutottam.
- Majd megnyugszik, ha kimosódott a takarója – legyintett Ace, aztán elnyomta a cigijét és leült mellém a kanapére, karját átvetve a vállamon.
- Nem tudlak elképzelni ruhákat mosva – ingattam a fejemet hitetlenkedve.
- A mosógép mos – szúrta közbe Ace.
- Azt se tudom elképzelni, hogy tudsz kezelni egy mosógépet – mosolyogtam rá szívélyesen, mire belecsípett az oldalamba.
 - Mintha nem tudnád, hogy én mindenhez értek.
- Hogyne – forgattam a szemem unottan. – És legalább ti mossátok ki a takarót?
- Rhett sose engedné, hogy ezekután hozzáérjünk – nevetett fel Ace.
- Miért, azelőtt engedte? billentettem oldalra a fejem.
- Ott a pont – ismerte el Ace.
Ekkor megjelent Rhett és egy szót nem szólva nekilátott felteregetni a vizes takaróját, melyet valószínűleg most vett ki a mosógépből.
Ace szórakozottan figyelte, de nem szólt egy szót sem.
- Nem lesz baj, ha itt hagyja? Valaki még megint leönti – suttogtam Ace-nek.
- Addigra leveszi, mire jönnek a többiek – nyugtatott meg.
- És miért itt teregeti ki?
- Mert szereti, ha a napon száradnak meg a dolgai. Szerinte úgy frissebb – magyarázta Ace. Klassznak tartottam, hogy így ismerik egymást. Ilyen apró dolgoknak is tudatában vannak és van olyan jó a barátságuk, hogy többnyire tiszteletben tartják egymás ügyes-bajos dolgait. De a legjobban mégis az tetszett, hogy Ace megosztotta velem mindezt. Válaszolt a kérdéseimre. Normálisan.
- Hm, ebben lehet valami – gondolkodtam el.
- Nem vagyok ám süket – közölte nekünk háttal állva Rhett.
- Kijött a folt, Rhett? – érdeklődött Ace.
- Szerencsétekre – morogta Rhett, majd befejezve a teregetést elhagyta a terepet.


Előző rész:

2019. június 19., szerda

Szeretlek. Te mást szeretsz. És akkor? 17.rész


Eddigi szörnyen szánalmas és természetesen abszolút viszonzatlan szerelmes éveim alatt egyszer fordult elő velem, hogy sírva fakadtam volna. Eleve nem vagyok az a sírós-pityogós típus, plusz minek sírjon az ember egy ilyen lehetetlen helyzeten. Totál fölösleges. Ám mégis volt egy pillanat, ami még engem is teljesen maga alá gyűrt.

Másfél évvel ezelőtt

Sophie és én utoljára 5 hónapja beszéltünk. Az eltávolodós tervem sikert aratott, Sophie vette az adást, elfogadta és annyiban hagyta. Nem keresett és én sem kerestem őt. Persze, még mindig szerelmes vagyok belé, szóval igazából nem értem el egyelőre semmit sem. Kéne ide egy olyan fake mosolygós smiley, pont úgy érzem magam én is.
De a legnagyobb problémám mégis az, hogy épp Jus meglepetés bulijára tartok, melyet a többiek szerveztek neki és bár eddig minden bulit sikeresen kihagytam, hogy elkerüljem Sophie-t, de azért a legjobb barátomét mégse mondanám le.
Unottan dobtam le magamat a metró egyik üres székére és körbenéztem. A rohadt életbe, hogy miért ver engem a sors. Sophie ott ült jóval arrébb és a telefonján pötyögött valamit. Gyorsan elfordítottam a fejemet és a másik irányba néztem. Tudtam róla, hogy Luke nem ér rá és nem tud eljönni, de… A fenébe is! Minek van pont itt? Pont ezen a metrón? Istenem, korábban bármit megadtam volna egy ilyen pillanatért, most pedig meg sem mozdulok. Még csak rá sem nézek. Szorosan lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam, mutató és középső ujjammal a homlokomat masszíroztam. Szinte remegtem az érzéstől, ahogyan csukott szemmel is érzékeltem a jelenlétét. Talán nyálasnak hangzik, de hónapok óta nem láttam és baromira hiányzott. Mégis maradtam a helyemen, majd ügyeltem rá, hogy előbb szálljon le és ne vegyen észre, ahogy én is lepattanok ugyanannál a megállónál. Mit művelek? Hihetetlen.
Jó pár méterrel lemaradva haladtam mögötte, kezeimet zsebembe süllyesztve, sapkám ellenzőjét előre fordítva.
Sophie világoskék ruhát viselt és szandált, valami eszméletlen gyönyörű volt. Feltűnt, hogy vékonyabb, mint legutóbb volt. Én sose hagynám neki, hogy dekát is le akarjon fogyni. De hát ki vagyok én, hogy beleszóljak? Azt se tudom, mi van vele, hogy miért vékonyabb. Nem tudtam róla semmit és ez elkeserített.
Az estém pocsékul telt el. Folyamatosan szembesültem a ténnyel, hogy körülöttem szinte mindenki tartja a kapcsolatot Sophie-val, elkaptam néhány mondtat foszlányt a vele kapcsolatos dolgokról, de én nem tudtam semmiről. Arról nem is beszélve, hogy mivel nem mentem el a közös eseményekre, hogy elkerüljem Sophie-t, gyakorlatilag a többiektől is elszakadtam (leszámítva persze Justint). Nem voltam képes mást csinálni, mint figyelni, ahogy Sophie másokkal nevet össze közös poénokon, amilyenek velem hosszú ideje nem voltak. Még Justinnal is. Hirtelen kedvem támadt sírni, annyira féltékeny voltam rá. Nem mintha nem tudtam volna, hogy milyen jóban vannak a mai napig. Egyszerűen csak hirtelen arcul csapott az egész. Úgy éreztem magam, mintha a terem közepén állnék, reflektorfényben, mégis senki nem vesz észre, hanem jól mulatnak egymással. Az volt a legrosszabb, hogy nem voltam dühös vagy ilyesmi. Magamnak okoztam mindezt. A többiek próbálkoztak velem és nálam éveken át, de én nem kértem belőle. Sophie is az én döntésem végett sodródott ennyire messze tőlem.
Nem léptem le. Végig vártam, hogy leteljen az összejövetel és szépen haza induljunk Justinnal. Ám azzal nem számoltam, hogy Sophie is abba az irányba jön majd, így újfent eltöltöttem azzal hosszú perceket, hogy hallgattam őket egymással viccelődni, csacsogni és miegyéb, mígnem lent, a metróban Justin közölte, hogy a másik irányba megy. Azt hittem, mentem megőrülök. Annyit kellett volna tennem, hogy vele megyek. Hogy azt mondom, nekem is dolgom van arra és Justinnal tartok. Vagy nem mondok semmit, csak lelépek. De nem tettem. Helyette elköszöntem Justintől és felszálltam a metróra Sophie után, majd leültem mellé. Megcsapott az illata. Az illata, ami kilencedikes korunk óta ugyanaz volt. Nem szóltunk semmit, ám mikor egy nagydarab fickó leült a másik oldalára, közelebb kényszerült hozzám, felkarja éppen, hogy az enyémhez ért. Alig észrevehetően elhúztam a sajátomat, mert hiába adtam volna oda a fél karomat egyetlen érintéséért, nem volt helyes. Nekem pedig már nem volt jobb se így, se úgy.
Végül csendben telt az egész út, mikor az én megállóm következett, elköszöntem tőle, váltottunk két puszit illedelemből, majd vissza sem nézve leszálltam.
Eleredt az eső, de nem nyitottam ki az ernyőmet, hagytam, hadd csorogjak végig a cseppek az arcomon és a ruhámon. Teljesen elázva értem haza, csak ledobtam a cuccaim és beléptem a nappaliba. Senki nem volt otthon, így leheveredtem a földre, a kanapénak támasztottam a hátam és a tenyerembe temettem az arcom. Annyira tehetetlennek és szomorúnak éreztem magam, hogy egyszerűen sírva fakadtam. Fájt a mellkasom, egyik kezemmel a pólómat markolásztam, hogy enyhítsem a szúró érzést és csak arra tudtam gondolni, hogy egyszerűen nem megy. Hiányzott Sophie, hiányzott a régi felállás, de még jobban hiányzott az, ami sose lehettem neki. Már ezer éve feladtam, most mégis olyan összetörtnek éreztem magam.
Nem is halottam a bejárati ajtó nyitódását és csukódását, csak hirtelen két ölelő kar húzott magához.
- Jaj, kincsem – hallottam anya távoli, szomorú, elcsukló hangját. – Semmi baj – ölelt szorosan, egyik kezével a hátamat simogatta, a másikkal a hajamat, egészen addig, míg meg nem nyugodtam.


Következő rész:
Előző rész:

2019. június 14., péntek

Kosársuli, 84.rész

A melegítés abszolút jó hangulatban és minőségileg is kiválóan telt el. Miközben a hosszokat róttuk több minden is megfogalmazódott bennem.
Egyrészt akkor esett le, hogy nincs csapatkapitányunk. A melegítést abszolút Vili bá irányította és vezényelt, hogy mit, mikor és hogyan. Lehet, hogy itt így is fog menni? Nem adnak „hatalmat” senki kezébe, nincs szükség rá, hogy közülünk is kinevezzenek egy kapitányt. Mondjuk, ha mégis választanánk, tuti Konrád lenne az. Konrád egész kosár iránti rajongásával és lélekjelenlétével, higgadtságával és tehetségével simán alkalmas lenne erre a posztra. Plusz, ha a tanulás terén annyira nem is jeleskedik kiemelkedően, alapvetően hatással van mindenkire az osztályban. Népszerű, mindenkivel kedves, humoros és biztos vagyok benne, hogy amíg kosárlabdáról van szó, összeszedett és felelsőségteljes csapatkapitány lenne.
Ennek kapcsán gondolataim elkalandoztak egy másik irányba, mégpedig Konrád családjának felkutatásához, mivel a jelek szerint nem voltak itt. A többieket láttam a melegítés előtt még odamenni a szüleikhez vagy bárkihez, aki eljött megnézni őket és persze ez nem kötelező vagy ilyesmi, feltűnt, hogy Konrád a csapat padjánál maradt és inkább nyújtott. Egyébként az összes osztálytásunk eljött drukkolni, attól függetlenül, hogy most nem sikerült bejutniuk a kezdőbe. Megfigyelnek és tanulnak, plusz szurkolnak is és természetesen ott ültek velünk, hogy mindent halljanak, részt vegyenek a meccsen.
Kíváncsi voltam, miért nem jöttek el megnézni vagy, hogy mi az, ami meghúzódik ennek az egésznek a hátterében, de nem volt alkalmam megkérdezni. Nem akartam nem a melegítésre koncentrálni, vagy kizökkenteni őt, hiszen Konrád a kezdőben volt, valószínűleg már teljes mértékben a meccsre koncentrált. Nekem is ezt kellett tennem.
Egy hozzánk hasonló kosár tagozatos gimi csapatával mérkőztünk meg, akik Miskolcról érkeztek hozzánk, szintén elsőévesek voltak. Nálunk volt az előny, hisz hazai pályán játszottunk.
- Gyertek! – intett nekünk Vili bá a bemelegítés leteltével, mi pedig engedelmesen körégyűltünk. Mindent elmondott, hogy mire figyeljünk, mire összpontosítsunk, milyen taktikát érdemes játszani, lelkesített minket, buzdított, egy szó, mint száz, remekül teljesített, mint edző.
Megszólalt a síp, így mind helyet foglaltunk, leszámítva a kezdő ötöst, Kriszt, Konrádot, Csengét, Gergőt és Borit. Ők egymás mellett állva felsorakoztak szembe a másik csapat kezdőjével és Vili bá kiosztotta nekik, hogy ki, kit fog fogni, majd megpaskolta a vállukat és útnak indította őket.
A játékosok felsorakoztak annak rendje és módja szerint, Gergő állt középre ugrani, a többiek felvették a pozíciójukat, amit Vili bá kiosztott nekik. Önkéntelenül is Konrádot figyeltem. Jól festett a mezében, izmos volt, kicsit izzadt és szeme teljes mértékben a labdára fókuszált. Semmi más nem létezett a számára, sem szurkolók, sem ellenfelek, sem, csapattársak, sem én. És nekem ez nagyon tetszett. Konrád tudott összpontosítani arra az egyre, ami akkor, abban a pillanatban a legfontosabb volt. A labda. A bíró feldobta azt a levegőbe, a két center ugrott és Gergő fürgén egyenesen Krisz kezébe ütött ezt. Nem telt bele tíz másodpercbe és Konrád máris megszerezte az első kosarunkat.
Imádtam játszani, imádtam ezt a játékot, a csapatsportot és mindent, ami ezzel kapcsolatos volt, de arra kellett ráeszmélnem, hogy a közelében sem vagyok annak, amit Konrád produkált. Talán ez is oka volt annak, hogy nem is lettem kezdő. Így hát tekintetemet Konrádra tapasztottam és nekiláttam megfigyelni minden apró rezdülését, hogy tanulhassak tőle.
Az első negyed letelte után az első ötös lejött a pályáról és felváltotta őket a második. Az állás majdnem egál volt, néhány ponttal vezettünk csak.
Konrád ledobta magát mellém és nagyokat kortyolt az italából, majd a törülközőjével megtörölgette az arcát. Nem tűnt feszültnek, de felszabadultnak sem.
A második negyedben ezúttal Dominikot figyeltem a leginkább, hasonlóan tanulás céljából, mert Konrád után őt tartottam a legelszántabbnak.
Félidőben mi voltunk lemaradva néhány ponttal, így kicsit jobban izgulva mentünk melegíteni és dobálni, majd Vili bá ismét maga köré hívott minket és felvázolta a tervet.
- Dominik irányít, pályára áll még Konrád, Luca, Gergő és Bence – rakta össze a harmadik negyed ötösét. Egészen addig annyira a többiek elemzésére koncentráltam, hogy egy pillanatra el is felejtettem, hogy én is pályára kerülhetek. Bár nem lettem irányító, majd kicsattantam az örömtől, hogy játszhatok.  
Az elmúlt egy hónapban Vili bá többféleképpen is összerakta az ötösöket, hogy megfelelő összhang alakuljon ki mindenki között és nyugodt szívvel variálhassa a felállást a második félidőben. Úgy véltem, Dominik és én jól össze tudtunk játszani, ráadásul az első félévben ugyebár Konráddal voltam egybe, így ez sem okozhatott gondot. Gergővel voltak némi fenntartásaim, de ezt mindenképpen félre kellett tennem. Úgysem én irányítottam, így ez nem okozhatott gondot.
Vili bá rám osztotta az ellenfél azon játékosát, aki ugyan lány volt, de láthatólag ő töltötte be a fő irányító szerepét, így nagyon össze kellett kapnom magam. Mindent egybe vetve a játék jól ment. Több, mint jól. Vili bá nagyon beletrafált ezzel a formációval, nyolc pont előnnyel sikerült zárnunk a negyedet.
- Szép volt! – pacsiztunk össze Dominikkal, majd megpaskolta a hátamat.
Nem csak, hogy pályára kerültem, Vili bá le sem cserélt!
Az utolsó negyedben Krisz, Csenge, Eszti, Anti, Bori játszottak és tökéletesen látszott Krisz és Eszti összhangja, hisz ők szinte mindig egy csapatba voltak osztva edzéseken. Remekül tartották a különbséget, így Vili bának végül nem is kellett cserélnie.
Egy szép 68-60-nal zártuk a meccset, illedelmesen felsorakoztunk egymás mögött és lepacsiztuk az ellenfél játékosaival, megdicsérve őket, majd egymást is.
Vili bá még utoljára összehívott minket, megdicsért mindenkit és közölte, hogy hétfőn azért kielemezzük az egész meccset, leszűrjük a következtetéseket és így tovább, majd utunkra engedett.
Fáradtan terültem el a csarnok padlóján, Eszti meg Csenge mellém heveredtek.
- Klassz volt ez a meccs – mondta Csenge vigyorogva.
- Király volt! – lelkesedett Eszti is.
- És még nyertünk is! – tette hozzá Csenge.
- És mind pályára kerültünk! – kontráztam.
- Plusz, megvan a csapat kabalánk! – került elő valahonnan Bori egy óriási plüss rókával, ami cuki kosaras mezben díszelgett.
- De édes – nyúltam étre és közelebbről megszemléltem. – A tied?
- Igen, mindig magammal hozom babonából – pirult el.
- Ó, én is így vagyok a túrórudi evéssel, ne aggód – legyintettem szórakozottan.
- Mi leszünk a budapesti rókák – vette a plüsst Csenge.
- A budapesti legyőzhetetlen vörösek – csettintett nyelvével elismerően Eszti.
- Ez az első meccsünk volt, Szabcsi – tette le a fenekét Eszti mellé Krisz. – Máris érzed az egész éven át tartó veretlenségünket?
- Ez csak természetes!
- Szabcsi? – vontam fel a szemöldököm értetlenkedve, miközben felültem.
- Ez a te hibád – mutatott rám Krisz nevetve. – Miután Törcsi lettél, nekik is ki kellett találnom valamit – tárta szét a kezeit ártatlanul és tehetetlenül.
Tény és való, hogy az utóbbi időben nagyon rákapott erre a névre és állandóan így nevezett.
- Csengéből mi lett? – érdeklődtem. – Palcsi?
- Eltaláltad – röhögte el magát Krisz, mire Csenge hozzádobta üres kulacsát.
- Odavagyok az új becenevemért, Orcsi – hangsúlyozta ki Krisz vezetéknevéből gyártott megnevezést Csenge nevetve.
- Ezen az alapon belőlem Kircsi lesz – foglalt helyet mellettem Konrád és rám mosolygott.
- A Kircsi kircsi egy név – bólintottam elismerően.
- De nem olyan kircsi, mint a Papcsi – csatlakozott Dominik is, majd szépen lassan az egész csapat a tornaterem padlóján üldögélt és izzadtan, fáradtan, győzelemtől ittasan társalogtunk a hülye nevekről és minden egyébről.
Jól éreztük magunkat, hiszen sikeresen vettük az első akadályt.


Következő rész:
Előző rész: