2020. november 13., péntek

A szívtelen fiú, 23.rész

 Chester a suliban megint csak rám se hederít, felém se néz. Nem hozza fel újra, hogy délután segítsek neki és nem sózz rám semmilyen feladatot, amit helyette kellene elvégeznem. Éppen az iskolaudvart szelem át, a tanáriba tartok néhány irattal a kezemben, amikor váratlanul egy hógolyó csattan az arcomba. Keményre van összegyúrva és rémesen hideg. Ahogy az arcomnak ütközik, darabokra hullik, a bőrömhöz érve máris olvadni kezd, a fagyos cseppek utat találnak a nyakamon át a blúzom alá és mielőtt felocsúdhatnék, máris a tarkómnak csapódik egy másik. Megbotlok egy hóbuckában és az amúgy is jeges járdán elcsúszva elveszítem az egyensúlyom és térdre rogyok. A jobb kezemben a papírokat tartom, míg a bal még mindig gipszben van, így megtámaszkodni se tudok. Elejtem az iratokat, amik a vizes földön szétterülve máris elkezdnek átázni és érzem, ahogy kiszakadt harisnyám alatt a térdem vészesen sajogni kezd a kellemetlen landolástól.

Felpillantok, hogy szemügyre vegyem a támadóim. Nem mintha számítana. Jobb volna nem is törődni vele, csak elfogadni és kibírni, de valamiért tudni akarom. Megszokásból elfog az érzés, hogy a szívtelen zöldeskék szempárral találkozik majd a tekintetem, de csak Haxley és Dalton sötét, sértett és gúnyos pillantását látom.

- Cutland nagyra van magával, amiért bármit megtehet – haladnak felém fenyegetően. – De mikor nincs itt, mi is bármit megtehetünk.

Tudom, hogy alapvetően nem közvetlenül velem van bajuk. Én csak az vagyok, aki miatt Chester Cutland megszégyenítette őket, aki szimbolizálja jelen pillanatban az érzést, hogy megalázták őket. És én vagyok az, akin ezt megbosszulhatják, hiszen Chester ilyen tekintetben érinthetetlen a számukra.

- Eddig bezzeg ő is szórakozott ezeken, most meg játssza itt a hőst! – méltatlankodik mérgesen Haxley.

- Szerinted erről van szó? – ülök a sarkamra, mert felesleges lenne felállnom és abban sem vagyok biztos, hogy menne. Nevetni tudnék ezen az abszurd elképzelésen, miszerint Chester a megmentő hős szerepében tetszeleg.

- Teszek rá, hogy miről van szó! – csattan fel Haxley. – Minket nem alázhat meg kénye-kedve szerint!

- Már hogy ne tehetném – tölti be a teret Chester fagyos, szívtelen hangja.

A főépület bejáratnál áll, ahova én is igyekeztem. Karbafont kezekkel az ajtókeretnek támaszkodik és megdöbbentő módon egész lénye megnyugvást áraszt a számomra. Olyan érzést kelt bennem, mintha ebben a felállásban most, hogy itt van, már nem kell tartanom semmitől, mert nyugodtan és (a megjelenése előtt szerzett sebeket leszámítva) sértetlenül távozhatok. Chester mostanában tanúsított furcsa korszaka előtt a megjelenése mindig csak több bajt, fájdalmat és nehézséget hozott a számomra, most mégis mintha megkönnyebbült sóhaj hagyná el ajkaimat.

Dalton és Haxley megtorpannak. Tekintetükben még ott a haragos izzás, de nem merik folytatni, amit elkezdtek. Chester ellöki magát támasztékától, elegánsan lehajol és meztelen kezei közé fog egy nagy adag havat. Kiegyenesedik, majd megindul felénk. Lassú, ráerős léptekkel halad előre, közben ujjaival gömb formába gyúrja a kezében tartott havat.

- Úgy látszik, újabban nem fogalmaztam elég világosan – szólal meg, hangja vészjóslóan csendül fel, miközben egyre tömörebbre, keményebbre nyomja össze a havat. – Ebberly bizonyára szeretne egy újabb demonstrációt.

Chester keskeny ajkán gúnyos mosoly játszik, de tekintetében valami egészen újat vélek felfedezni. Nincs időm megfejteni, hogy mit látok, haragot, bosszút, sértettséget vagy netalán olyasfajta számára eddig ismeretlen érzést, mint az aggodalom. Elér hozzám és ellépve mellettem elém pozícionálja magát, testével takarva engem a két fiú elől.

- Szíves örömest viszonzom mindazt, amit Fiddlinggel csináltatok az imént – folytatja, és valahogy nevetségesnek tartom, hogy miközben engem véd, a gúnynevemet használja, észre sem véve ennek bizarr hatását.

Dalton nyel egyet és a Chester kezében tartott fagyos, kőkeményre gyűrt hógolyóra pillant. Bizonyára egyáltalán nem szeretné a demonstrációt, valószínűleg még a focipályán történteket sem heverte ki. Haxley-ben jobban pezseg a harag, nem akarja megint úgy végezni, hogy alul marad és megalázzák, de meghunyászkodni sem szeretne. Végül is ketten vannak egy ellen. Csakhogy Chester sosem számít „egynek”. Ő egy egész család, egy hatalom megtestesítője egy olyan hierarchiában, ahol ő áll fentebb, csaknem legfelül.

Még mindig formázza, préseli a kezében tartott havat, melyről egy kisebb vas ágyúgolyó jut az eszembe és kis híján aggódni kezdek a fiúk testi épségéért. Dalton megtörni látszik. Lehajtja a fejét, már nézni sem meri a lövedéket, mely akkor is betalálhat, ha megbánja, amit tett és nem ellenkezik.

- Nuwick, hiába nézel rám ilyen bosszúsan. Már a barátod sem áll melletted – jegyzi meg Chester, aki az ilyen helyzetekben a másik veséjébe is képes belelátni. Persze ha saját magáról van szó és a saját kegyetlenségéről, akkor nem lát tovább az orránál.

Haxley tudja, hogy esélye sincs és van annyi esze, hogy ezt elfogadja. Lehatja a fejét és elnézést kérnek. Visszafojtott lélegzettel várom a fejleményeket, ugyanis kiszolgáltatott helyzet ez nekik és Chester kegyetlensége nem párosul könyörületességgel. Legalábbis korábban nem volt rá példa. Ugyan lényem egy része örül, hogy itt van és megszabadított a további kellemetlenségektől, ugyanakkor előre tudom, mennyire taszítani fog, mikor a két fiú visszalépésének ellenére megleckézteti őket és fitogtatja hatalmát.

Ám Chester nem hajítja el a hógolyót, de nem is engedi útjukra a fiúkat. Megfordul, és fölém magasodva lepillant rám, majd szó nélkül felém nyújtja a mini ágyúgolyót, amit gyártott. Kézfeje kipirosodott, kicsípte a hideg, de nem reszket úgy, mint én. Szilárdan áll. Tekintetem hosszú, kecses ujjairól az arcára vándorol és magyarázatot várok.

- Tied a megtiszteltetés, ha akarod – közli végül szándékát. A szemem sarkából látom Haylex és Dalton kétségbeesett felháborodását, ugyanis Chester megaláztatását még képesek volnának elviselni, de hogy pont én hajtsam végre, azt már nem igazán. Chester jól tudja ezt, ezért ajánlja fel nekem a lehetőséget.

Határozott mozdulattal kiveszem a kezéből a hógolyót, majd gondolkodás nélkül elhajítom. A kemény labda szétcsattan a főépület falán, majd a földre hullik.

- Úgy fest, Fiddling sokkal kegyesebb, mint mi itt együttvéve – jelenti be és nem tudom megállapítani, mi jár a fejében. Haragos, amiért elutasítottam a nagylelkű ajánlatát vagy elégedett, mert tudta, hogy ez lesz és van „b” terve.

Nem mond más egyebet, csak legyint egyet a válla felett a két srácnak, akik veszik a jelzést és sietve eliszkolnak. Chester kibújik hosszú szövetkabátjából, majd a vállamra teríti azt, majd gyengéden felsegít a jobb könyökömnél fogva és elkísér a gyengélkedőre.

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/a-szivtelen-fiu-22resz.html

Következő rész:


Új borítója lesz a sztorinak: 



2020. október 9., péntek

Felejthetetlen nyár, 78.rész

 Az elsősegély sátornál szerencsére nem kellett sokat várnunk, hamar sorra kerültünk. Egy barna hajú, zöld szemű srác látta el a sebesülésem és első ránézésre szerintem olyan 4-5 évvel lehetett csak idősebb nálam. Elvette a zsepigalacsint az orrom elől és megvizslatta a labda becsapódásának helyét.

- Szerencsére nem vészes – mosolygott rám kedvesen. – Nem tört el, de valószínűleg szép lila lesz.

- Nem gond, a lila jól áll nekem – legyintettem szórakozottan.

- Nem hiszem, hogy van olyan szín, ami nem állna jól – kacsintott rám huncutul.

- Hé! Hé! Elsősegélyes srác! – állt közénk Cooper, testével eltakarva előlem a fiút. – Te csak ne flörtölj Liával!

- Tehát Liának hívnak – hagyta figyelmen kívül Coopot a srác, simán megkerülve a Button fiút.

- Igen. De ez úgy lenne fair, ha most te is elárulnád a tiedet – mosolyogtam rá.

- Te főleg ne flörtölj! – fordult ezúttal felém elképedve Coop.

- Már miért ne? – hökkentem meg.

- Ez az arc sokkal idősebb nálad! – heveskedett Coop.

- És aztán? Nem arról van szó, hogy hozzá akarok menni, csak elvonja a figyelmem a fájdalomról – vontam meg a vállam.

- Hát ennyit jelentek neked? – szorította mellkasára kezeit a srác drámaian.

- Bocsánat, ha te valami komolyabbat szeretnél, hajlandó vagyok újra átgondolni a dolgot – mosolyogtam jókedvűen.

- Hogy sérült meg az orrod? – váltott témát, mert még mindig véreztem kicsit.

- Ez a szöszi itt arcon dobott egy labdával – foglaltam össze a történtetek, mutatóujjammal Coop felé bökve.

- Ez így nem igaz! Csak röpiztünk és te képtelen voltál visszaütni a lasztit! – ellenkezett Coop.

- Visszaütötte ő, csak épp az arcával – pontosított Dex közbeszólva.

- És legalább átment a hálón? – érdeklődött az épp az orromat ápoló srác.

- Átment? – sandítottam a többekre, ugyanis nekem fogalmam sem volt.

- Attól jobban éreznéd magad, ha azt hazudnánk, hogy igen? – kérdezte roppant empatikusan Norbi, mire csak megforgattam a szemem.

- Ezek után már nem hiszem – ingattam a fejem.

- Akkor jó, mert totál nem ment át. Még csak a közelébe se került. Csak az arcodba csapódott, aztán meg a földre pottyant – lendült bele Norbi annak közlésébe, hogy mennyire nagyon nem ment át a labda a háló felett.

- Szerintem ez karma – jegyezte meg váratlanul Dex, mire mind feléfordultunk.

- Mire gondolsz? – húzta össze a szemét Talia.

- Hát, Leah a minap ok nélkül alaposan képen törölt és az élet, az univerzum, a sors most visszaadta ezt neki – magyarázott Dex ábrándosan az ég felé fordulva (vagy legalábbis az elsősegély sátor teteje felé.

- Megütötted Dexet? – meredt rám Tal értetlenül.

- Mit hittél, honnan van a monoklim? – érdeklődött húgától Dex.

- Hát, hogy nekimentél valaminek. Vagy összekaptatok Cooppal – legyintett Tal.

- Coop? – szólt közbe az elsősegélyes fiú. – Mint az üzletlánc?

- Nem! Még véletlenül sem! Az én nevem Cooper! Mint a menő kicsi kocsi! – pördült a srác felé idegesen és kicsit kétségbeesetten a szöszi, majd a húgához fordult. – Nem kaptad meg az üzimet, hogy mától nem szólíthattok Coopnak?

- De, csak nem vagyunk hajlandóak elfogadni – vigyorgott Tal gonoszul.

- Miért léptünk túl máris azon, hogy Leah behúzott nekem? – szomorkodott Dex.

- Mert Leah köztudottan harcias típus, ti pedig idegesítőek vagytok – legyintett Tal egyszerűen. – Főleg ha férfitöbbségben vagytok. Valahogy érvényesülnünk kell.

- Bírom a harcias csajokat – jegyezte meg jókedvűen az elsősegélyes srác, aki közben az utolsó simításokat végezte az orromon.

- Állítsd le magad, ember! – szólt rá Coop. – Mégis mit képzelsz, hogy mersz flörtölni vele? Hány éves vagy egyáltalán?

- 23 – felelte a srác.

- És milyen alapon dolgozol itt? Tán már megvan az orvosi diplomád? – folytatta a kihallgatást Coop.

- Nem, még egyetemista vagyok, de egy ilyen szintű sérülést azért el tudok látni.

- Szerintem remekül csinálod – mosolyogtam fel rá kedvesen.

- Elég ebből! – pattant szorosan mögém Coop és nemes egyszerűséggel eltakarta szemeim a kezeivel.

- Mi jót csinálsz? – érdeklődtem, de nem próbáltam lefejteni ujjait az arcomról.

- Mostantól nem nézhetsz rá, Leah.

- Mert amúgy mi történt volna, ha ránézek? – érdeklődtem, csupán azért, hogy tudjam, mi jár a fejében.

- Mit tudom én, megigézed a tekinteteddel. Vagy ami még rosszabb, ő igéz meg téged!

- Aha – hagytam annyiban a dolgot. – Fülem azért még van. Szóval simán elkérhetem a számát, hogy aztán a hátad mögött megigézzük egymást – piszkálta direkt.

- Hogy akarod elkérni a számát, ha még a nevét sem tudod? – szólt közbe Dexter elgondolkodva.

- Jogos – biccentettem egyetértően. – Mégsem menthetem el névtelenül. Elsősegélyes sátor hercege, kérlek, áruld el a neved!

- Kérésed számomra parancs úrnőm! – nevetett a fiú, majd épp folytatta volna a mondatot, amikor Coop a szemem helyett a füleimre tapasztotta tenyerét.

- Nem! Nem! Nem! – kiabált harsányan. – Nem fogja hallani a neved!!

Mivel időközben végeztünk az ellátásommal, távozni készültünk. Felálltam a székemből, de közben Coop továbbra is a fülemet szorongatta, de azért menet közben még visszaszóltam a fiúnak.

- Ugyan nem tudtam meg a neved, de magamban szexi elsősegélyes fiúnak foglak hívni. Vagy Beninek – tettem hozzá elgondolkodó arccal.

- Tényleg Beni! – engedett el döbbenten Coop

- Tudom, hallottam, mivel nem hangszigetel a kezed – vigyorgok a srácra, Coop pedig fürgén kitolt a sátorból.



Következő rész:

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/10/felejthetetlen-nyar-77resz.html

2020. október 4., vasárnap

Felejthetetlen nyár, 77.rész

 Már nem tudom, hogyan, de sikerült végül még ebéd előtt megtalálnunk Taliát és Norbit, így végre mind együtt voltunk, ráadásul egy helyen. Találtunk egy szuper homokos röpi pályát és úgy döntöttünk, két csapatra bontjuk a társaságunkat és játszunk egy-két kört. 

Mivel ugyebár öten voltunk, abban állapodtunk meg, hogy az volna korrekt, ha a két fős osztagban két srác lenne és ellene két lány, plusz a maradék fiú.

- Majd én leszek Dexterrel – ajánlotta fel Coop.

Ugyan nem volt vele bajom, mégis kérdőre vontam, hogy miért.

- Egy: Dex nem egy sportos típus, viszont Nahu igen. Ketten túlerőben lennék. És kettő: ha ti egymás ellen vagytok, mindig előtör belőletek az olthatatlan testvéri szellem – bökött rám és Norbira Coop.

- De ha együttvagytok, akkor is előtör, csak olyankor legalább összefogtok – értett egyet Talia, mire elfintorodtam.

- Nem szeretünk veszíteni. Ez akkora gond?

- Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Coop, majd vigyorogva hozzátette. – Persze csak addig, míg egy csapatban vagytok.

- Elhallgass, CBA! – öltöttem ki a nyelvemet.

- Ó, elővettük ezt a régi poént? – érdeklődött Norbi jókedvűen.

- Igen – vágtam rá ugyanabban a pillanatban, mikor Coop azt mondta: nem.

A következő 15 percben mindenki különböző boltok és üzletláncok nevével illette Coopot, majd mikor kezdtük megunni, szünetet tartottunk és inkább a röplabdára koncentráltunk.

- Mi vagyunk a Coopter vagy a Dexer – jegyezte meg Coop, aki épp összefaragta nevét öccsével, hogy megfelelő csapatnevet alkosson.

- Az utóbbi tök béna, csak hiányozik a nevemből a „t” – problémázott Dex.

- A Coopter-ben meg csak egy plusz „t” van – kontrázott Coop.

- Lehetnétek simán Cooper vagy Dexter, mert így is úgyis elmondható, hogy a nevetek második fele ugyanaz az „er” – javasoltam, hogy végre elkezdhessünk játszani.

- Ez tök tré – reagálta le egyszerűen Coop.

- Egyetértek – csatlakozott hozzá öccse.  

- Talán mégsem kellene egy csapatot alkotnunk – vélekedett Cooper, akit már ennyi is képes volt teljesen kizökkenteni.

- Most már nincs variálás! – tolta őket a háló túloldalára Norbi. – Ti lesztek a Button fiúk vagy ilyesmi.

- Ez egy béna csapatnév – lógatta az orrát Coop, mintha a játékban ez volna a legfontosabb.

- Akkor ne a Coop-ot használd, hanem mondjuk a Spar-t. Sparter. Ez királyul hangzik! – vigyorogtam rá, mire egy gonosz és amolyan „ugye ezt nem gondoltad komolyan?” pillantással ajándékozott meg.

- Még egy Spar vagy Tesco és ellátom a bajod! – fenyegetett meg, szavait a jó öreg mutatóujjrázós mozdulattal megtoldva.

- Nem félek tőled, Tesco! – kacsintottam rá, mire eldobta a kezében tartott labdát és nekiiramodott. Szerencsére gyorsan kapcsoltam és fürgén elnyargaltam a másik irányba, míg ő kitartóan kergetett. Persze hiába bújtam nagy tárgyak mögé és szaladtam minden erőmből, ő volt a gyorsabb. És mikor elkapott, hátulról elkapta a derekamat, nemes egyszerűséggel felkapott és célirányosan megindult velem.

- Hova viszel? – érdeklődtem a karjaiban trónolva.

- Majd meglátod – felelte és nem tűnt úgy, mint akinek nehezére esik cipelni a testemet.

- Valami jó helyre? – lóbáltam a lábaimat jókedvűen.

- Ó, hát hogyne! – villantott rám egy mesterkélt vigyort, mire elfintorodtam.

- Csak ne valami gusztustalan WC-be zárj be, oké?

- Az valóban túlzás lenne – értett egyet, de nem úgy festett, mint aki tényleg így gondolja.

Egy perccel később meg is ékeztünk, de nem ám a WC-s sorra, hanem arra a helyre, ahol korábban a koncertjegyeket halásztuk.

Coop a medencéhez sétált és szorosan az oldalánál megállt, így én eléggé a víz fölé kerültem.

- Nos, Leah. Várom a bocsánatkérésed és az ígéreted, miszerint többé nem szólítasz ezeken a visszataszító beceneveken – közölte tárgyilagosan.

- Úgyse dobsz be – vontam meg a vállam szórakozottan, mire szó nélkül elengedett egy pillanatra, hogy rám ijesszen.  Most még ugyan megtartott, de sikeresen rám hozta a frászt a hirtelen mozdulattól, így ijedten fontam karom a nyaka köré.

- Hallgatlak.

- Most komolyan? – bámultam fel rá.

- Csak néhány szavadba kerül. Ha nem teszed, beledoblak.

- Légyszi ne – szólalt meg mellettünk a lány korábbról, aki a medence és a koncerthalászás felügyelője volt.

- Ez az egész a te hibád – meredt rá Coop szigorúan (és még mindig sértetten). – Miattad indult el a lavina, szóval az a minimum, hogy elfogadod a következményeket.

Szegény lány nem tudott mit mondani erre, így hát rajtam volt a világ szeme, hogy megmentsem.

- Jól van – sóhajtottam lemondóan. – Bocsánatot kérek és megígérem, hogy nem szólítalak többé sem nagy üzletláncok, sem kisboltok nevén.

- Helyes. Meg is pecsételjük. Hivatalosan – tartotta közelebb a fejét. – Homlokpuszival.

Ezt még kiskorunkban kezdtük el. Coop és én találtuk ki, hogy homlokpuszival kötjük mega fontos ígéreteket, nem pedig kisujjesküvel vagy effélékkel. Ez a mi különleges szokásunk volt. Nevetve megpusziltam a homlokát, majd ő is az enyémet és mivel innentől megszeghetetlen volt az eskünk, Coop végre letett. A lány fellélegezhetett, mi pedig visszamentünk a többiekhez és végre mindenki elfoglalta a helyét, készen az első menetre.

A kétfős csapat kezdett, hisz ők voltak létszámhátrányban. Coop maga fölé dobta a labdát, majd ideális magasságban megütötte. A labda repült felénk, egyenesen az én irányomban és nagyon igyekeztem visszaütni, de mégsem sikerült. Beleérnem viszont igen, ugyanis a labda elegánsan az arcomba csapódott, én pedig elterültem a földön.

- Lia! – rohant felém Norbi röhögve, mert kívülről biztos vicces lehetett a jelenet és egy jó báty ilyenkor aggódik, de remekül mulat.

– Jól vagy? – gyűltek körém a többiek, míg én az orromra szorítottam a kezem.

- Vérzel! – sikkantott fel Talia és én is megéreztem az ujjaim között szivárgó meleg nedvességet.

- Gyere, menjünk el az elsősegély sátorba! – nyalábolt fel a földről Coop.

Szuper. Legalább egy fél órába telt, mire elkezdtünk játszani, de egy fél pillanat elég volt ahhoz, hogy befejezzük.

- Na, erre mondják, hogy sok hűhó semmiért – közölte Dex találóan, mire mind felnevettünk.



Következő rész:

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/06/felejthetetlen-nyar-76resz.html

2020. október 3., szombat

Kosársuli, 125.rész

 Úgy ugrottam fel, mint akit fenéken csípett egy darázs. Rosie, aki mindeddig az ölemben aludt, ijedten pattant fel a hirtelen mozdulatomra. Szóval Konrád azt hiszi, szakítottunk. Jó ég! Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet az emberrel. Hogy a tudtán kívül szakít azzal, akivel amúgy nem is akar. Ez pont olyan, ami csak a filmekben vagy a könyvekben történik, de a való életben nem igazán. Legalábbis én még nem hallottam ilyesmiről. Át kéne rágnom magam ezen, de képtelen voltam józanul gondolkodni.

Fogtam magam hát, és úgy ahogy voltam kinyargaltam a szobából. Konrád azért írt nekem tegnap, mert ő sem akart szakítani. Ez azt jelenti, hogy még távolról sincs minden veszve. Lerohantam a lépcsőn, át az előszobán és feltéptem a bejárati ajtót. Abban a pillanatban, hogy kiléptem a házból, megpillantottam Konrádot a kapunk előtt. Mindketten megdermedtünk és csak néztünk egymásra meglepetten. Mondjuk, nem tudom ő miért nem számított rám, ha már az én házamhoz jött... Jó, nyilván arra nem számított, hogy váratlanul kicsörtetek az ajtón. 

Rosie boldogan elrohant mellettem és a kerítéshez szaladva csóválta a farkát, miközben Konrádnak ugatott játékosan.

Tétován megindultam, mire Konrád hátrált néhány lépést. Kinyitottam a kaput és kislisszoltam a kutyusom mellett, majd ismét csak álltunk egymással szemben, farkasszemet nézve. 

­- Én nem akartam szakítani! - törtem végül meg a csendet egy heves kijelentéssel. 

- Micsoda? - nézett vissza rám összezavarodva. - De azt mondtad, ne erőltessük a dolgot!

- Én úgy értettem, hogy ne erőltessük a beszélgetést! – magyaráztam sűrűn gesztikulálva.

Konrád kissé döbbent fejjel vette tudomásul a hallottakat, majd egy nagy sóhaj szakad ki belőle és leeresztette a vállait, mint akinek nagy kő esett le a szívéről.

- Hát én azt hittem, szakítottál velem.

Figyeltem őt, ahogy ott állt kissé szerencsétlenül, szomorkásan, de azért már némileg reményteljesen, és magamat, ahogyan kócosan, ziláltan és idegesen toporogtam.

- Akkor miért jöttél most ide? – kérdeztem végül kicsit türelmetlenül, mert hallani szerettem volna az okát.

- El akartam mondani, hogy… - kezdte, de hirtelen közbevágtam. Úgy döntöttem, inkább én indítanám ezt a párbeszédet.

- Várj, várj! Inkább kérdezd meg, én hova indultam!

- Hova indultál? – pillantott rám nagy szemekkel, de hangján hallottam, hogy kicsit megnyugodott és sejtette a válaszom.

- Hozzád – tártam szét a karom egyszerűen. - Gondolkoztam és arra jutottam, hogy megértelek. Engem is zavarna, ha így ajnároznál egy lányt, aki nem én vagyok. Azonban neked is meg kell értened, hogy ez olyan érzés számomra, mintha te találkozhatnál Derrick Rose-zal.

Konrád igazából nem reagált konkrétan arra, amit én mondtam, inkább megosztotta velem az ő verzióját.

- Én is gondolkoztam és rájöttem, hogy túlzásba vittem a féltékenykedést. Csak tudod, annyi közös emléketek van, ő ismeri azt a Lucát, akit én nem.

- A mostani Luca szerintem sokkal jobb és ezt az énemet, akivé az elmúlt években változtam, viszont nem ismeri.

- De én igen – bátorodott fel a hallottak alapján.

- Így igaz. Ne haragudj, hülyeség volt kettesben elmennünk tegnap. Én tényleg nem érzek iránta semmit és elhiheted, hogy ő sem irántam. Ugyanakkor ha valaki kapcsolatban van, nem tölt el más ellenkező neművel egy napot kettesben. Az összes hajamat kitéptem volna, ha fordított esetben te csinálod ugyanezt – vallottam be, miközben elhúztam a számat.

- Egy kicsit én is téptem – jegyezte meg és szája sarkában óvatos mosolyt véltem felfedezni.  

- Nem látszik – siklott tekintetem a hajára.

- Ne haragudj, Bokasérült lány! – nézett a szemembe mélyen és a lágy megszólítása szokás szerint megmelengette a szívem. – Túlzásba vittem a drámázást. Bíznom kellett volna benned, hisz nem adtál okot az ellenkezőjére. A szüleim válása meg az akkori nehézségeink óta jobban félek, hogy elveszítelek. És ahelyett, hogy jobban vigyáztam volna a kapcsolatunkra, én voltam az, aki megint tönkretette és csak rontott a helyzeten.

- Ez nem igaz. Mindketten rosszul reagáltunk – csóváltam a fejemet.

- Sétálunk egyet? – ajánlotta végül fel.

Habozás nélkül igent mondtam, majd gyorsan visszaszaladtam a házba és felkaptam Rosie pórázát, hogy ha már sétálni megyünk, őt is vigyük magunkkal.

A kapun kilépve Konrád a kutyus elé guggolt és hagyta neki, hogy megnyalogassa az arcát, majd megvakargatta az állat fülének tövét. Aztán felállt és a kezét, amit boldogan elfogadtam. Ahogyan tenyerünk összesimult és ujjaink összefonódtak, melegség járt át és olyan érzésem volt, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy utoljára érintettük egymást.

- Szóval nem is akartál szakítani velem? – kérdezte néhány percnyi hallgatás után.

- Dehogy akartam! Egyáltalán nem. Még véletlenül sem. Ez lett volna az utolsó, amit csinálni akartam volna – melegedtem bele a nemleges válasz fokozásába, mire Konrád halkan felnevetett.

- Oké, elhiszem – mosolygott. - És honnan tudtad meg, hogy én…

- Dominik mondta – vágtam közbe.

- Hát igen. Kitálaltam az öltözőben. Mindenkinek! – fogta a fejét hitetlenkedve. – Nem gondoltam, hogy ilyen érzelgős vagyok.

- Egészen pontosan, hogy tálaltál ki? – érdeklődtem kíváncsian.

- Péntek reggel leroskadtam az egyik padra, mint egy rakás szerencsétlenség és minden benntartózkodóval közöltem, hogy szakítottál velem.

- És erre a többiek? – kuncogtam halkan, mert nagyon aranyosnak találta ma dolgot.

- Nos, lássuk csak. Krisz teljesen kiakadt, hogy ő nem bír ennyi feszültséget. Pap eloldalgott, gondolom azért, mert nem akart beleavatkoznia dolgainkba. A többiek meg egyszerre próbáltak vigasztalni és megbirkózni azzal az új helyzettel, hogy a fiúk is akarnak néha lelkizni.

Nevetve hallgattam Konrád beszámolóját és elképzeltem, ahogyan a srácok próbálják valami pozitív dumával feldobni a barátomat.

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak – biggyesztettem le végül az alsó ajkam.

- Én is sajnálok mindent. És rá se ránts, szerintem csak jobb lett ettől a kapcsolatunk. Czibiktől még egy csokit is kaptam, hogy jobb kedvem legyen – ingatta a fejét kissé még mindig hitetlenkedve az akkor történteken. – Tibi meg vicceket mesélt.

- Mi lenne, ha nem sajnálkoznánk többet?

- Hogy érted ezt?

- Inkább próbáljunk meg úgy élni, hogy ne kelljen azt mondanunk egymásnak, hogy „bocsáss meg” és „ne haragudj”.

- Jól hangzik. Szerinted képesek vagyunk így tenni?

- Szerintem az utóbbi időben megtapasztaltunk elég sok mindent, úgyhogy az elkövetkezendő konfliktusokat biztosan jobban fogjuk kezelni – bólogattam nagyban.

Konrád megtorpant és szembefordított magával

- Még mindig szeretlek, Bokasérült lány!

- Még mindig? – vontam fel a szemöldököm pajkosan.

- Nem tudom, miért fogalmaztam ilyen hülyén – pirult el halványan és lesütötte szemeit. Életemben nem láttam még ennyire aranyosnak, ezért sietve az arcára simítottam a tenyerem, arra ösztökélve, hogy rám nézzen.

- Én is még mindig szeretlek, Késő srác!




Következő rész:

Előző rész:

http://csillagokhullas.blogspot.com/2020/10/kosarsuli-124resz.html

2020. október 2., péntek

Kosársuli, 124.rész

 Június 19., vasárnap

A vasárnapom bosszankodással, tanulással, hőbörgéssel és gondolkodással töltöttem. Persze végig Konrád járt a fejemben. Én sosem voltam az a haragtartó típus, viszont eszméletlen makacs vagyok. Tény, hogy sosem jártam korábban senkivel, nem tudom, hogyan kéne működnie egy kapcsolatnak, de abban biztos vagyok, hogy tudom, mit érzek. Konrád az, aki tetszik, akiért odavagyok, akit szeretek és nem Dini. Túl kéne lépnem ezen, de egyszerűen rossz érzést okoz, hogy nem bízik bennem és hogy nem ért meg.

Végső kétségbeesésemben alkottam egy Messenger csoportot, melynek az alábbi nevet adtam: Segítsetek rajtam😭. Beleraktam Esztit, Csengét, Klaudiát és Dominikot, tehát mindenkit, aki tudott rólam meg a problémámról és az én állaspontomat ismerte.

Úgy éreztem nincs szükség arra, hogy elmondjam, mi bánt, így csak írtam nekik egy szomorú smileyt.

Dominik üzenete: Van, akinek van normális élete is és például tanulni szeretne, nem pedig a siránkozásod hallgatni.

Luca üzenete: Ha annyira nem érsz rá, minek nézted meg? Én miért válaszolsz?

Dominik üzenete: Ott a pont…

Dominik számára becenevet állítottál be: Dumbó🐘.

Eszter üzenete: Én is itt vagyok!!

Eszter számára becenevet állítottál be: Eszti.

Csenge üzenete: Én éppen a nagyiéknál vagyok családi ebéden, de tudok pötyögni az asztal alatt.

Csenge számára becenevet állítottál be: Csenge.

Dumbó🐘 üzenete: Hát ennek sok értelme volt.

Jó, tény, hogy Csenge nevének ugyanazt állítottam be, de mikor elkezdtem a folyamatot, még olyan terveim voltak, hogy a növényes becenevét írom be. Aztán rájöttem, hogy ebben a csoportban nem csak olyanok vannak, akik ismerik a beceneveinket. 

Klaudia üzenete: Már vártam, hogy történjen valami hasonló.

Klaudia számára becenevet állítottál be: Klau.

Klau üzenete: Mondjad gyorsan, hogy mi van és tudjuk le a dolgot.

Dumbó🐘 üzenete: Ez egy remek ötlet.

Luca üzenete: De hát tudjátok, hogy mi van. Mégis mit kellene tennem?

Eszti üzenete: Hát, nézd. Melyikük a fontosabb neked?

Luca üzenete: Ez nem is kérdés. Konrád.

Eszti üzenete: Akkor tartsd szem előtt azt is, hogy neki mi fontos.

Klau üzenete: Nem értek egyet. Jogod van barátkozni másokkal. Nem korrekt távol tartanod magad mindenkitől, csak mert ő könnyen féltékeny lesz.

Luca üzenete: Tegnap még nem ezt mondtad.

Klau üzenete: Meggondoltam magam.

Dumbó🐘 üzenete: Rám nem féltékeny? Én is a… valami barátféléd vagyok.

Itt megdermedtem egy pillanatra, ugyanis Konrád nagyon is féltékeny volt Dominikra, de ezt nem akartam elárulni. Nem szerettem volna kiadni őt, ráadásul nem is igazán tudom, hányadán áll most Konrád Dominikot illetően.

Luca üzenete: Most nem ez a téma. Csenge?

Csenge üzenete: Szerintem beszélgetnetek kéne, hogy megértsétek egymás álláspontját.

Luca üzenete: Félek, ez már megtörtént, de nem vezetett sehova.

Klau üzenete: Mi lett a beszélgetés vége?

Luca üzenete: Azt mondtam neki, hogy ha nem bízik bennem, akkor minek erőltessük a dolgot…

Eszti üzenete: TE SZAKÍTOTTÁL VELE?

Csenge üzenete: Jó ég! Ez olyan váratlanul ért, hogy majdnem levertem a nagyi porcelánedényeit.

Luca üzenete: Nem szakítottunk.

Klau üzenete: Biztos? Ez nekem is úgy hangzott.

Luca üzenete: Dehogy szakítottunk. Arról azért tudnék!

Klau üzenete: Én úgy vagyok vele, hogy nálad semmiben sem lehet biztosra menni.

Luca üzenete: Dumbó, miért hallgatsz ennyire?

Dumbó🐘 üzenete: Nos, én a fiúöltözőben mást hallottam.

Klau üzenete: Hát ez nagyon rejtélyesen hangzik.

Luca üzenete: MIT??

Dumbó🐘 üzenete: A lényeg az, hogy Konrád is úgy értette, hogy szakítottál vele…

EZ. NEM. LEHET. IGAZ.

Luca üzenete: De hát tegnap írt nekem. Ki akart békülni.

Dumbó🐘 üzenete: Gondolom a szakítást szerette volna semmissé tenni.

Luca üzenete: Nem, nem. Olyan volt, mint aki egy veszekedés után békülni akar.

Klau üzenete: Vagy a szakítás után.

Luca üzenete: NE ISMÉTELGESSÉTEK EZT! Én tuti nem szakítottam vele!!! Van ugyan egy probléma közöttünk, de ez nem megoldhatatlan!

Csenge üzenete: De eddig úgy tűnt, megoldhatatlannak tartod.

Luca üzenete: Képtelen vagyok tisztán látni.  Ezek szerint szakítottunk? Még sosem szakítottam senkivel. Azt gondoltam, legalább észreveszem, ha megtörténik. Erre tudtomon kívül megtettem!

Eszti üzenete: Nyugodj meg, Luca. Ez nem olyan, amit ne lehetne visszacsinálni.

Hevesen dobogó szívvel meredtem magam elé, miközben a többiek folytatták a csevegést.

Klau üzenete: Dominik!

Dumbó🐘 üzenete: Tessék?

Klau üzenete: Mit mondott Konrád az öltözőben? Annyiban hagyja a szakítást?

Dumbó🐘 üzenete: Tudjátok, ami a fiúöltözőben történik, az ott is marad.

Klau üzenete: Azt is elárultad, hogy Konrád szerint szakítottak…

Csenge üzenete: Igen, tedd félre ezt az álhűséget és halljuk az igazat!

Eszti üzenete: Ki vele!

A képernyőre meredtem és teljes kétségbeeséssel a kis mozgó pontokat figyeltem, melyek a Dominik által tudottak foglalta épp írásba. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mit mond és szerintem ezzel a többiek is így voltak.

Dumbó🐘 üzenete: Miért vagyok ennyi akaratos nővel egy csoportban?

Idegességemben a hajamat téptem, nem volt türelmem megvárni Dominik válaszát, mert kezdtem érteni, miért nem akarja elmondani az igazat. Elhajítottam a telefont és kinyargaltam a szobából.



Következő rész: 

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/10/kosarsuli-125resz.html

Előző rész: 

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/kosarsuli-123resz.html


2020. szeptember 23., szerda

A szívtelen fiú, 22.rész

 Mikor felébredek, először azt se tudom, hol vagyok. Kinyitom a szemem, de sötét van körülöttem, csak a holdfénye világít be, ami sokat segít rájönnöm, hogy még mindig Chester szobájában vagyok. A kanapé előtti puha szőnyegén ülök, testem nagy részét a selymes anyagú pokróc takarja. Fejemet az asztalon fekvő karomon nyugtatom, így lassan kiegyenesedem és óvatosan körbenézek. Nem tudom, hány óra lehet, mennyit aludtam életem megkeserítőjének padlóján és azt pláne nem, hogy ez a szívtelen miért nem dobott még ki innen. Villámként hasít végig rajtam a felismerés, hogy azért hagyott itt aludni, mert csinált velem közben valamit. Pánikszerűen az arcomhoz kapok és végigtapogatom, de nem érzek semmit. A szemem sarkából észreveszem a mellettem lévő tükrös szekrényt, benne pedig visszatükröződni magamat. Nincsenek alkoholos filccel rajzolt disznóságok vagy feliratok az arcomon, sem rágó a hajamban. Nem érzem, hogy büdös lennék, mint akit leöntöttek vagy bekentek valami tartós, szagos és lemoshatatlan folyadékkal.

Chester ezek szerint hozzám se nyúlt, de ez nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyok. Ellophatta a telefonom, hogy visszaéljen vele vagy összefirkálhatta a füzetemben lévő rajzokat, esetleg kihajította az ablakon a táskám tartalmát. Fantáziája mások bosszantását illetően roppant élénk és messzemenő, így bele se gondolok inkább, mennyi mindent tehetett velem, míg én aludtam. Továbbá nem tudom, ő hol lehet, de talán jobb is így, inkább csak csendben összepakolom a cuccaimat és felállok, hogy elosonhassak. Ekkor azonban észreveszem őt: a szoba távoli, feljebb lévő részében álló ágyán fekszik. Megdermedek, hogy ébren van, mert az éjjeliszekrényen álló olvasólámpa fel van kapcsolva. Legalább húsz másodpercen keresztül meredek rá mozdulatlanul, de nem történik semmi, így megnyugszom, hisz bizonyára alszik. Ez az én nagy szerencsém, ki is használom és sietve elhagyom a főépületet.

 

– Hé, Fiddling! – kap el másnap a folyosó Chester, mire megtorpanok és feléfordulva bevárom. Arra számítok, hogy a kezembe nyomja a táskáját, hogy cipeljem vagy elküld a büfébe, hogy végre visszaálljon a világ rendje. – Tegnap átaludtad a beadandóm elkészítését, ezért ma is dolgoznod kell rajta.

– Rendben. Ne haragudj! – felelek kapásból.                     

– Unom már ezt – torpan meg, ezért én is megállok és egymással szembe fordulunk. – Mindig azt mondod, ne haragudjak, pedig én nem vagyok dühös. Ha a bocsánatomat akarod kérni, akkor tedd azt.

Nem igazán értem, mire akar kilyukadni, de tekintete meglepően kifejezéstelen. Máskor egyértelműen minősíthető haragosnak, gonosznak, kegyetlennek, sokatsejtetőnek, kárörvendőnek vagy lenézőnek, de most megfejthetetlenül visszafogott.

Az egyetlen, akinek bocsánatot kellene kérnie, az ő és hiába néz most rám ilyen érthetetlenül kedvesen, ez akkor sem változtat semmin.

– Bocsánat – felelem gépiesen. – Munka után rögtön megcsinálom.

– Nem akarom, hogy megcsináld – szorítja össze keskeny ajkait. – Azt akarom, hogy segíts elkészíteni.  

Szólásra nyitom a szám, ám ekkor Twyla vetődik közénk és mivel magasabb nálam, eltakarja előlem Chester alakját.

– Mit akarsz már megint, Cutland? – szegezi kérdését Chesternek bátran és harcra készen.

– Csak beszélgettünk – hallom az örökös sértett és haragos hangját.

– A veled való beszélgetés sosem örömteli, többnyire felér egy kínzással, szóval ne mondd nekem ezt úgy, mintha valami jó dologról lenne szó – bök Chester mellkasa felé Twyla bepöccenve.

– Hogy mersz sértegetni? – sziszegi Chester és a barátnőm mögül kipillantva látom, hogy szeme villámokat szór.

– Emlékeztetnélek, hogy nem én vagyok az, aki megállás nélkül bánt másokat és még élvezi is – vág vissza Twyla, mire Chester egy pillanatra rám néz, tekintetünk összefonódik, de sietve lesütöm a szemem.

– Beszélj csak tovább és szíves örömest bemutatom rajtatok ezt a hobbimat – dugja zsebre kezeit és felölti érezelemmentes arckifejezését, csak a szeme mutatja sértettségét és dühét.  

Twyla nem felel, mert nem akar bajba keverni engem, Chester pedig egy lenéző, ám győzedelmes mosoly kíséretében otthagy minket.

– Jól vagy? – pördül meg Twyla aggódva. – Ne haragudj, hogy nem tudtam befogni a szám!

– Most aztán jól feldühítetted az újabban csak benne szunnyadó tigrist – jegyzi meg Haven, aki jó szokásához híven hangtalanul és észrevétlenül jelent meg.

– Inkább kígyó, mint tigris – morog Twyla a szemét forgatva.

– Nincs semmi baj – szólalok meg végül. – Nem mondott semmi rosszat.

– Semmi rosszat? Ezt erősen kétlem – csóválja a fejét, majd karbafonja kezeit és közelebb hajol. – Ha nem ismernélek, azt gondolnám, falazol neki.

– De ismersz – állom a tekintetét. Átfut az agyamon, hogy Chester azért húzta fel magát, mert lehet, hogy ő próbálkozott másképp viselkedni velem, én pedig nem voltam vevő rá. Nem avattam be a barátaimat, hogy mostanában nem feltétlen akar kicsinálni, ezért nem muszáj rögtön a védelmemre kelni. Chester képes ilyesmin felhúzni magát. Ugyanakkor nevetséges, ha azt gondolja, elég néhány nagylelkű lépés a részéről és máris jóvátett minden múltbáli történést és a továbbiakban simán bizalmat szavazok neki.  

– Az a helyzet, hogy Chester az utóbbi időben jóval… Visszafogottabb – magyarázom, miközben a kezemben tartott füzet sarkát babrálom.

– Visszafogottabb? – ismétli meg Twyla. – Arra célzol, hogy például fejberúgta Dalton, amiért bántott téged?

– A szóbeszéd alapján akkor egyáltalán nem volt visszafogott – szúrja közbe Haven.

– Nem épp erre gondoltam, de be kell látnotok, hogy az is elég váratlan és szokatlan lépés volt a részéről – mondom ki és ez az első alkalom, hogy elismerem, tényleg van valami a levegőben, nem csak beleképzelem. Bólogatnak, ezért folytatom. – Tegnap nem velem csináltatta meg a művészetházit, hanem tanácsokat kért és egyedül dolgozott rajta. És ott van ez a kocsis, sofőrös dolog is, ráadásul most is azt mondta, hogy nem dolgoztatni akar, hanem segítséget kérni.

– Nem lehet, hogy még a rúgás utáni agyrázkódásod miatt képzeled be ezeket a dolgokat? – mered rám komolyan Twyla, mert nem akarja elhinni a hallottakat.

– Először azt gondoltam, csak bűntudata van, aztán meg azt, hogy valamit tervezget, de most nagyon úgy tűnik, hogy egyszerűen csak… - keresem a megfelelő szavakat, de nem igazán találom.

– Változtatni próbál – segít ki Haven.

– Szerintetek lehetséges volna? – bámulok rájuk tanácstalanul, de erre a kérdésre egyikünk sem tudja a választ.

Következő rész: