Hóesés

2018. augusztus 8., szerda

Kosársuli, 80.rész

Az esti korrep-edzés után hárman együtt hagytuk el a sulit.
- Még mindig áll, hogy hazakísérlek – osztotta meg velem Konrád a gondolatait.
- Nem, nem. Késő van. Menj egyenesen haza ellenkeztem.
- Még inkább hazakísérlek, ha késő van.
- De mikor fogsz így leckét írni? – hökkentem meg egy minutumra, mire eléggé jelentőségteljes pillantással ajándékozott meg.
- Majd megírom a buszon – felelte végül szórakozottan, ami annyit jelentett, nem tervezi megírni.
- Holnap matek lesz – emlékeztettem huncut mosollyal az arcomon.
Konrád összeszorította a száját és amolyan „fenébe, most mit tegyek” arcot vágva meredt rám.
- Ennyire nem akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezte végül, a hatásosság kedvéért még az alsó ajkát is lebiggyesztette.
- Ja, a lehető leghamarabb szeretnélek lerázni feleltem rezzenéstelen arccal.
- Naa – hőbörgött.
- Hülye kérdésre hülye válasz – vigyorodtam el.
- Messze laksz, Luca? – érdeklődött Hanna.
- Hát, igen, nagyjából háromnegyed órára – bólintottam. – Főleg tőletek, akik itt laktok a sulitól negyed órára. Az ellenkező irányba.
- Értem – mosolyodott el halványan, majd mind megálltunk a kereszteződésnél, ahol nekem balra vitt az utam, nekik pedig jobbra.
- Nos? – pillantottam Konrádra kérdőn, hogy akkor most ki, merre.
- Mehetünk – biccentett szórakozottan, jelezvén, hogy nem tágít a terveitől, miszerint elkísér engem és kész.
- Sziasztok! És köszönöm a segítségetek! – integetett nekünk Hanna.
- Igazán nincs mit – mosolyogtam rá. – Írj nyugodtan, ha valami nem menne. Szia!
- Szia! – köszönt Konrád is, majd kihúzta egyik kezét a zsebéből és összefonta ujjainkat és már útnak is indultunk.
- Szóval – kezdte Korád elgondolkodva. – Kikre is vagy te féltékeny?
- Ne már! – rökönyödtem meg, tekintve, hogy ez idáig abban a reményben voltam, ezt a témát ejtettük egy meghatározatlan ugyan, de feltehetően hosszú időre.
- Nagyon érdekelne – vigyorgott rám, maximálisan kiélvezve a helyzetet.
- Nekem a helyedben nem lenne ekkora szám, Mr. MégsosemvoltamféltékenydeláttalakPappalésnagyonkiakadtam uraság – billentettem oldalra a fejem, magamban rettenetesen örülve, hogy visszavághattam.
- Én nem is akadtam ki annyira nagyon – ellenkezett rögvest.
- Egésznap alig szóltál hozzám – néztem rá jelentőségteljesen.
- Csak épp nem volt mit mondanom – próbálta menteni menthetőt.
- Ez jelentené kapcsoltunk végét? – engedtem el a kezét, és tenyeremet drámaian a mellkasomra tapasztottam.
- Remélem nem – kapta el a derekamat és magához húzott, megcsókolva ott, a sötét utcán, a járdán állva egy halványan pislogó utcai lámpa fénye alatt.
- Hm – reagáltam le roppant értelmesen.
- Ne haragudj, hogy féltékenykedtem – suttogta két csók között bűnbánó arccal. Annyira édesen festett, hogy nem bírtam megállni és elnevettem magamat.
- Szerintem ez teljesen rendben van – simítottam meg az arcát kedvesen.
- Te még egyszer sem csaptál ekkora hisztit – motyogta lehajtott fejjel, továbbra is magához szorítva.
- Ó, csak várd ki a végét – vigyorogtam jókedvűen.
Konrád olyan őszinte volt, nemcsak, hogy elismerte a féltékenységét, a felesleges drámázását, még azt is felhozta, hogy én eddig nem tettem ilyet. Odavoltam érte.
- Otthon szoktál dühöngeni? Egyedül? – sandított rám kicsit felengedve.
- Hogyne. Rágom a szőnyeget, csapkodom a földet és képeket égetek a lányokról, akikkel aznap szóba álltál – kacsintottam rá remekül mulatva.
- És ez segít? Nekem is ezt kellene tennem – tűnődött komoly képpel.
- Csinálhatnánk együtt – vetettem fel. – Elmennék valami erdőbe, tüzet raknánk, körbetáncolnánk és elátkoznánk mindenkit, akire féltékenyek vagyunk.
- Voodoo babákat készítenénk szalmából és azokat szurkálnánk – fűzte tovább a remek ötletemet.
- Meg is van a hétvégi randink – nevettem, Konrád pedig hasonló jókedvvel vont magához egy újabb kimerítő csókra.


Előző rész:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése