Csillaghullás - Kollár Betti történetek: Kosársuli, 6.rész

Szeptember 2. kedd

Ma reggel lényegesebben gyorsabban és lelkesebben készülődtem, mint tegnap, hiszen rádöbbentem, hogy sem a suli, sem az osztálytársaim nem akarnak felfalni. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag azonban némileg aggódtam, hogy mi lesz, ha Krisz elfoglalja a helyem, vagy esetleg Konrád néz másik ülőalkalmatosság után. Fogalmam sincs, miért bökte pont ez a csőrömet, talán az lehet az oka, hogy kedveltem Konrádot, mint padtársat, eddig felettébb szórakoztatónak bizonyult.

Egyébként Vili bá azt mondta, hogy nincsen külön A és B hetünk, ezen kívül egy nap maximum hat tanítási óránk van, a hetedik órában pedig majdnem mindig edzések vannak. Plusz heti két órában lehet tanulni egy választott idegen nyelvet, természetesen ez nem kötelező, a héten eldönthetjük, élünk-e a lehetősséggel vagy sem.

Mikor hét óra negyvenöt perckor beléptem a terembe már meglepően sokan tartózkodtak bent. Hátrasétáltam a padomhoz, ahol megkönnyebbülve láttam, hogy a padon Konrád NBA-s táskája pihent, Krisz lila sárga tatyója pedig ott volt, ahol tegnap.

Így hát megnyugodva kerestem fel a mosdót, ahol beleütköztem Esztibe.

- Szia, Lean! – köszöntött mosolyogva, megszólítását először nem tudtam hova tenni, de aztán leesett, hogy a Leander rövidítésén nevezett.

- Eu – biccentettem üdvözölve őt, mellyel Eukaliptusz voltára utaltam.

A mosdóban még ott volt Klaudia és Barbi, akik a tükör előtt állva igazgatták a hajukat és sminkjüket. Szerintem egy darab megvető pillantásnál nem kaptunk többet, maximum kettőt.

- Figyelj! – karolt belém Eszti, mikor kiléptem a mosdóból. – Hallottam az elején, hogy miről beszéltek – suttogta bizalmasan, majd azért a biztonság kedvéért hátranézett.

- Mesélj – buzdítom kíváncsian, teljesen rendben lévő módon hallani szerettem volna, vajon mit sikerült kihallgatnia a női mosdóban.

- Klaudia arról magyarázott Barbinak, hogy nem fogja hagyni, hogy lenyúld bármelyik legmenőbb és legdögösebb pasit is az osztályban – vigyorgott Eszti látva az elképedt arcomat.

- Nem mintha eddig bármi ilyesmit is tettem volna – ingattam a fejemet értetlenül.

- Neki elég volt annyi, hogy már egyáltalán hozzád szóltak a srácok – magyarázta Eszti bölcsen, amit persze még inkább nem tudtam hova tenni.

- Nyilván ez is csak azért történhetett, mert én vagyok az Új lány – forgattam a szememet lemondóan.

- Aha, mi is csak ezért állunk még szóba veled – csatlakozott a beszélgetéshez Csenge kajánul vigyorogva.

- Minden világos – mosolyogtam rájuk, majd jót nevettünk az egészen.

Csengetéskor az utolsó padnál összegyűlt fiúk elfoglalták a helyüket, Konrád is leült mellém, rám mosolygott, meg köszönt, míg én inkább csak dünnyögtem neki valami üdvözlésfélét. Nemsokára belépett a terembe egy szemüveges, a szüleinkkel egykorú nő.

- Jó reggelt kívánok! Domka Mária vagyok, a magyartanárnő – mutatkozott be, majd viszonylag kedvesen ránk mosolygott. – Ne aggódjatok, ma még nem fogunk tanulni.

- Tiszta szerencse, nem is hoztam a felszerelésemet – suttogta nekem Konrád, mire amolyan „nem is vártam mást” pillantással ajándékoztam meg.

- Amint látom, az osztályfőnökötök kitűzte ide, hogy kik a hetesek – vizslatta a falitáblánkat a tanárnő. – Bucci Tibor és Czibik Bence.

A két fiú komótosan kisétált a táblához, és lenyomták az ilyenkor szokásos szöveget.

- Köszönöm, most pedig játszunk egyet! – mondta a tanárnő.

- Éljen! Imádok játszani! – izgett-mozgott a helyén Krisz, mire mindenki felröhögött.

- Ennek nagyon örülök. A szabályok tehát egyszerűek, mindenki úgy mutatkozik be, hogy a keresztnevének kezdőbetűjével mond egy jelzőt, ami illik rá, és utána mondja hozzá a nevét. Vezetéknév nem kell. Így már valamelyest behozzuk a magyart is, hiszen alliterációkat hoztok majd létre.

- A fenébe! – lankadt Krisz lelkesedése, de szerencsére Domka nem hallotta meg.

- Kezdjük, mondjuk itt – mutatott Barbira a tanárnő.

- Bámulatos Barbara vagyok, Barbi – felelte a lány, mire az osztály elég különböző hangokat hallatott.

- Kiváló Klaudia, Klau – folytatta a bemutatkozást Barbi padtársa.

- Vajon mindenki ilyen sznob jelzőkkel illeti majd magát? – kérdezte Konrád vagy tőlem, vagy magától, így egyelőre nem is reagáltam.

- Géniusz Gergő vagyok – következett a második padsor, mire Konrád felhorkantott.

- Úgy tűnik, igazad volt – vigyorodtam el, ő pedig a fejét ingatva vette tudomásul győzelmét.

- Dobos Dominik – feszítette be izmait Dominik, mire sokan elnevették magukat.

- Domika dobol – súgta nekem Konrád, gondolom jó szándék vezérelte, mivelhogy nem voltam ott az ismerkedős táborban.

- Ezt még valahogy kitaláltam – közöltem vele, de olyan hangsúlyban, hogy értse, viccelek, de ugyanakkor hálás vagyok a kommentárért.

- Béna Bence lennék.

- Ez legalább igaz volt – röhögött fel mellettem Konrád, vele egyetemben az osztály is.

- Kedves-kitartó-kitűnő Krisztián, Krisz – érkeztünk el az utolsó előtti padhoz.

- Na, persze. Ez kapásból három hazugság – oltotta haverját Dominik.

- Remek Regi.

- Ez komoly? – Konrád kétségbeesett tekintete rám irányult, tőlem várva magyarázatot, miért csak ilyen jelzőkkel illetik magukat az emberek.

- Nekem kellene tudnom? – tártam szét a karjaimat tehetetlenül, mire Konrád nemes egyszerűséggel lefejelte a padot.

- Verhetetlen Vivien – jött a jobb padsor utolsó résztvevője.

- Babonás Bori – kezdtük a bal padsor elejéről.

- Döntésképtelen Dóri.

- Tehát csak a jobb padsorral volt a gond – értelmezte a kialakult helyzetet Konrád.

- Meglehet – biccentettem. – Bár még elszúrhatom a dolgot egy olyannal, hogy Legendás Luca.

- Ne merd!

- Csíntalan Csenge – mondta a barátnőm, bár tőle valamiért a Csenkesz Csengére számítottam.

- Esztelen Eszti.

- Ez rohadt jól hangzott! – örült meg Krisz Eszti alliterációjának.

- Csak nem igaz! – védte meg barátját Csenge, mire az említett csak mosolyogva vállat vont.

- Határozottan Kellemetlen Konrád vagyok – próbálta ellensúlyozni a sok pozitív jelzőt Konrád, amin többen felnevettek.

- Én pedig Lelkes Luca – mutatkoztam be.

- A határon van – szúrta oda nekem vicceskedve Konrád.

- Termetes Tibor, Tibi – következett a legutolsó két ember, sőt mi több Tibi nem csak őszintén nyilatkozott magáról, hanem ráadásul egy a külsejét érintőm, valaki számára negatív mutatót mondott. Mi több, engem lenyűgözött.

- Ő az én emberem! – bizonygatta nekem Konrád.

- Végül pedig én maradtam. Alantas Anti a becses nevem.

- Azonban úgy vélem, ez se vala igaz – vette fel Anti stílusát Konrád, amin persze az osztály megint csak nagyot nevetett.

- Köszönöm mindenkinek! Akkor most az tegye fel a kezét, akire igaz volt a jelző, amit mondott – kért minket Domka.

- Kiugrom az ablakon, ha most mindenki jelentkezni fog – jelentette be halkan, vészjósló hangon Konrád.