Mikor magamhoz térek,
éles fájdalom nyilall a csuklómba és nehezmre esik kinyitni a szememet. Alkohol
és fertőtlenítő szagot érzek és mikor résnyire nyitom a szemeimet egy kórházi
szobában találom magam. Nagy nehezen felnyitom a szemhéjamat és körbepillantok.
Egyedül vagyok a szobában, egy ágyon fekszem, egy fehér paplan simul rám, bal
karomba egy infúzió van bevezetve, a jobb csuklóm gipszben van. Kicsit feljebb
tornázom magam, így már félig ülve, félig fekve helyezkedem el. Ekkor egy férfi
lép be a szobába és amint észreveszi, hogy ébren vagyok, sietve közelebb jön.
- Felébredt? Hogy érzi
magát? Hívjak nővért? – ömleszti rám kérdéseit, míg én próbálom felidézni, ki
is ő.
- Elnézést… Maga a… -
nyelek egy hatalmasat, a szám ugyanis teljesen ki van száradva.
- Én vagyok a sofőr, aki
elütött – süti le a szemeit bűnbánóan, majd helyet foglal az ágy melletti
székben. – Hugh vagyok – mutatkozik be, külsőre nagyjából harmincötév körülinek
tippelném.
- Én Fidelia – eresztek
meg egy halvány félmosolyt.
- Tegeződhetünk, ha
gondolod – ajánlja fel, én pedig beleegyezően bólintok.
- Miért van még itt?
Nincs valami más dolga?
- Chester Cutland
kirúgott, miután elvittem az iskolába, úgyhogy inkább visszajöttem, hogy
megnézzem, hátha felébredtél – magyarázza.
- Sajnálom, hogy miattam
rúgták ki – sóhajtok egy hatalmasat, mert lelkiismeretfurdalásom van.
- Egyáltalán nem maga a
hibás. Jobban oda kellett volna figyelnem – próbál megnyugtatni.
- Nem kellett volna
beleszólnom – folytatom. – Chester eleve nem kedvel, és főleg nem szereti, ha
beleszólnak a dolgaiba és megmondják neki, mit tegyen.
- Csak egy gyerek –
jelenik meg egy megfejthetetlen mosoly Hugh arcán. – Szerintem nem olyan rossz
ember, mint amilyennek mutatja magát.
- Mégis meddig volt a
sofőrje, hogy így gondolja? Egy napig? – meredek rá hitetlenkedve. Direkt
nyújtom el a témát, mert nem szeretném megkérdezni, mi bajom lett és mennyi
lesz a számlám az ellátás után. Hogy mikor veszik le a gipszem, hogy fogod
tudni így dolgozni és satöbbi.
- Épp eleget – feleli
olyan stílusban, mintha örülne, amiért kirúgták. – Szóval, nem érdekel, mi is
történt veled?
- Hát… - húzom el a
számat, de ő mégis belekezd.
- Miután Chester karjaiba
ájultál, berakott a kocsiba és arra utasított, hozzalak el a kórházba.
- Azt ne mondja, hogy ő
cipelt idáig – temetem a tenyerembe az arcomat, magam előtt látva a szívessége
meghálálásának végtelen listáját.
- Dehogy! – legyint a
férfi szórakozottan. – Bejött a kórházba és kiküldött két ápolót egy
hordággyal.
Hála az égnek.
- Biztosan régóta
ismeritek egymást – jegyzi meg mellékesen.
- Túl régóta.
- Ahhoz, hogy
felvegyenek, ki kellett tölteni néhány űrlapot rád vonatkozó különböző
adatokkal és szinte mindent tudott rólad. Végig abban hitben voltam, hogy ezt a
kölköt semmi és senki nem érdekli saját magán kívül.
- Nem érdeklem én őt,
csak ráragadt ez-az a sok együttöltött időből – forgatom a szemem.
- Mint hogy allergiás
vagy a halra? - vonja fel a szemöldökét hitetlenkedve, de én nem lepődöm meg.
- Másodikban valamelyik
nap hal volt az ebéd a menzán és én azelőtt sosem ettem halat. Döbbenten láttam, hogy Chester ki akarja
borítani az egészet a kukába, mert nem felelt meg neki a külseje, ezért
számonkértem, hogy hogy tehet ilyet, mikor még meg sem kóstolta és mások meg
éheznek. Persze ez nem tetszett neki és megetette velem az egészet, nem sokkal
később mindenem feldagadt és kis híján megfulladtam – mesélem.
Gondolom, azért az nyomot
hagy az emberben, ha egyszer majdnem megöl valakit, még az olyan szívtelenekben
is, mint Chester. Igazából fogalmam nincs arról, miért adom ki magamat egy
idegennek, de talán az lehet az oka, hogy egy kórházban vagyok egyedül és ez
mindig megviseli az embert.
- Oké, te nyertél –
hagyja inkább annyiban a dolgot és visszavált az eredeti témára. – Alapvetően
mindened rendben van, a jobb csuklód sajnos eltört, de azért ájultál el, mert
nem ettél és valószínűleg meg is rázott az, hogy elütöttelek.
- Épp, hogy csak súrolt a
kocsi eleje – pontosítok, mert nem szeretném, hogy eméssze magát emiatt. –
Meddig kell itt maradnom?
- Míg lecsöpög az infúzió
– biccent az említett eszköz felé.
- És nem tudja véletlen,
mennyibe fog kerülni ez nekem? – halkítom le a hangom.
- Már kifizettem minden
költséget – válaszolja, hátradőlve a székben.
- Erre semmi szükség! –
hazudom, de arcára ellentmondást nem tűrő kifejezés ül ki.
- Már elintéztem és kész.
Legalább ennyivel hadd kárpótoljalak – néz rám kétségbeesetten, mintha ez egy
olyan dolog lenne, amitől jobban érzi majd magát, annak ellenére, hogy elütött.
- Rendben, köszönöm –
egyezek bele, mert a büszkeségem megtartásán kívül semmi okom nincs elutasítani
az ajánlatot.
Miután lecsöpög az
infúzió, kézhez kapok egy zárójelentést és egy igazolást, amit leadhatok a
suliban, Hugh pedig felajánlja, hogy hazavisz.
- Az iskolába menjünk, ha
nem nagy gond – fogadom el az ajánlatát némi változtatással, mert fáradt vagyok
és kimerült.
- Biztos? Az igazolás az
egész napot fedezi – ellenkezik Hugh.
- Muszáj leadnom ezt –
tartom fel a rajzot tartalmazó mappámat, amit a balesetkor is a kezemben
tartottam, most pedig a kórházi asztalomról vettem el.
- Rendben – egyezik bele
némileg vonakodva, de azért kinyitja előttem a fekete autó anyósülésére vezető
ajtót, én pedig szó nélkül beszállok.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése