Még sosem ültem Chester
kocsijában.
Az elmúlt tíz év alatt
egyszer sem. Egyik autóban sem. Leszámítva persze a kórházba vezető utat, mikor
is ájultan hevertem a hátsó ülésen.
Most pedig itt ülök az
anyós ülésen. Ugyan Chester nincs jelen, valahogy mégis érzem a jelenlétét, mert
megszeppenve, mozdulatlanul meredek magam elé. A kívülről fekete kocsi üléseit
és egyéb részeit gyönyörű krémszínű bőr borítja és nem kerüli el a figyelmemet
az sem, hogy a háttámlám rendkívül kellemesen melegíti a derekamat. Fűtött
ülések, ez egyszerűen hihetetlen!
- Minden
rendben? – érdeklődik Hugh, mire felkapom a fejem.
-
Persze.
-
Csak mert úgy ülsz ott, mintha Chester Cutland bármelyik pillanatban a kocsi
elé ugorhatna
és leüvölthetné a fejed, amiért be mertél
szállni a kocsijába – sandít rám huncut tekintettel.
-
Tudja, pontosan ezt érzem – ismerem el.
-
Pedig erre igen kicsi az esély. Túl sok erőfeszítést igényelne neki.
-
Biztos ne baj, hogy csak így fuvarozgat engem? – váltok témát.
-
Hogyne! Amint kiraktalak a sulinál, már megyek is vissza a birtokra és leadom a
kocsit. Ne
aggódj.
- Oké – hagyom annyiban a
dolgot. Nem engedek fel, nem merem fejemet a támlának támasztani vagy épp kinyújtani
a lábaimat, csak kibámulok az ablakon és figyelem a mellettünk elsuhanó tájat.
Nem sok időbe telik és
már meg is érkezünk. Fel sem fogom, olyan gyorsan történik minden. Hugh
kipattan a kocsiból, átsétál az én oldalamra és kitárja előttem az ajtót, majd
segít kiszállni. Kiszedi a csomagtartóból a táskám meg a rajzos mappámat és
átnyújtja nekem. Korábban mindig én voltam az, aki kiszolgált másokat, így
egyszerre meglepő, kellemes, ugyanakkor kényelmetlen érzés, hogy ezúttal
előttem nyitják ki az ajtót és segítenek a holmimmal.
- Köszönöm – szegem le a
fejem és a betont vizslatom.
- Próbálj meg pihenni, vigyázz
magadra és a kezedre! És még egyszer bocsánatot kérek, amiért elütöttelek.
- Köszönöm, hogy elhozott
– búcsúzok, majd besietek az iskola kapuján.
Konkrétan kicsöngetésre érek be és mikor a
művészetteremhez sietek, a többiek épp kiözönlenek onnan.
- Jézusom, Fid! – kap el
Twyla idegesen, Haven pedig csak kikerekedett szemekkel, nagyban bólogat. –
Chester benyögte, hogy kórházban vagy, de mást nem árult el. Halálra aggódtuk
magunkat!
- Muszáj beszélnem Mr. Culpepperrel
– nyomakodok el mellettük be a terembe.
Arra leszek figyelmes, hogy Chester halad
el mellettem. Pillantásra se méltat, nem szól hozzám, csak ellép mellettem és
megy tovább. Nem az lep meg, hogy nem érdeklődik a hogylétem felől, hanem hogy
békén hagy. Nincs időm ezen agyalni, sietve Mr. Culpepperhez szaladok.
- Elnézést kérek a késésért!
Tudom, hogy nem fogadja el a késve hozott beadandókat, de… - kezdem hadarva, de
közbevág.
- Jól van, Miss Slora? –
helyezi jobbját a vállamra és lejjebb hajol.
- Igen, köszönöm –
hebegem.
- Hallottam, hogy
kórházba került. Eltört a csuklója?
- Igen, uram, de jól
vagyok. Elhoztam a leckét, ha esetleg még elfogadja – nyújtom át a mappát,
benne a házi feladattal.
- Emiatt igazán nem
kellett volna befáradnia. Ilyen indokkal elfogadtam volna később is –
egyenesedik ki és átveszi a mappámat.
- Teljesen jól vagyok,
ezért nem szerettem volna késlekedni – magyarázom.
- Rendben – sóhajt és előveszi
a rajzomat, majd a többiek által beadott kupacra helyezi. – Kapott igazolást a
kórházban?
- Természetesen! –
halászom elő a lapocskát a táskámból. Kissé nehézkesen megy, ugyanis a begipszelt
kezem némileg hátráltat, de azért sikerül.
- Jól van, ezt majd intézem
én – mondja és cserélünk. Immáron nála az igazolás és nálam az üres mappa.
- Köszönöm.
- Egész napra szól, így,
ha szeretne hazamehet, de ahogy ismerem magát, nem fog – pillant rám.
- Már csak egy órám van –
felelem, egyértelművé téve, hogy nem tervezek hazamenni.
- Rendben, de vigyázzon
magára!
- Igen, uram!
Amint kilépek a teremből
máris Twylába és Havenbe botlok. Rám vetik magukat és elhalmoznak a
kérdéseikkel, miközben visszamegyünk az osztályterembe. Nagy vonalakba beavatom
őket a részletekbe, de közbe máshol jár az eszem. A különböző munkáimra
gondolok, amiket valahogy el kell végeznem törött kézzel. Azon töprengek, vajon,
hogy fogok teljesíteni, nem fognak-e kirúgni vagy felfüggeszteni. Ráadásul,
hogy fogok jegyzetelni az órákon? Miközben a padom felé haladok, tekintetem
Chesterre siklik. Rám se hederít, egyik kezét a zsebébe süllyeszti, míg a
másikkal a telefonját nyomkodja. Békén hagy, mert megsérültem?
Az osztályfőnökünk siet
be és azzal kezdi az órát, hogy mindenkit beavat a sérülésem meglétébe, majd
biztosít róla, hogy minden tanár tud már róla. Nem tudok írni, ezért
felszólítja a többieket, hogy osszák meg velem a saját jegyzeteiket mindaddig,
míg fennáll a helyzet. Természetesen a többség kelletlen arcot vág, mintha én
akartam volna, hogy így legyen. Nem számít. Bízom Twyléban és Havenben, tudom,
hogy nem fognak cserbenhagyni, ezért nincs okom aggodalomra.
Szerda révén az óra
végezetével gyorsan elbúcsúzok a nagyban ellenkező barátnőimtől és máris a
pizzériába rohanok, ám az osztályfőnök elkap, hogy kifaggasson a sérülésem
részleteiről. Amint elszabadulok, rohanok le a lépcsőn, ki az épületből, ám a
kapu előtt Chestert veszem észre. Zsebredugott kezekkel a falnak dőlve várakozik.
Nagyon nincs időm leállni vele csevegni és abban bízva, hogy ha eddig békénhagyott,
ezután is így tesz majd, köszönös nélkül elsietek a másik irányba.
- Hé, Fiddling! – szól utánam,
mire lemondóan megtorpanok.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése