Esküszöm, az indulás előtti
pillanatig nem tűnt fel az ég világon semmit. Pedig észrevehettem volna, hogy
valami nem stimmel, de késésben voltam, kapkodtam és totál nem izgattak az apró
furcsaságok. Ám mikor belenéztem a tükörbe, hogy csekkoljam a képemet, arra
lettem figyelmes, hogy a mögöttem lévő cipősszekrény a másik oldalt volt, mint
azelőtt. Persze, anya simán áttolhatta. Viszont derengeni kezdett, hogy fürdés
közben is rossz helyen kerestem a sampont, a hűtőben a tej helyén citromlét
találtam és minden, de minden kilincset az ajtó másik oldalán kerestem. Eleinte
mindezt betudtam a kialvatlanságnak, kapkodásnak és annak, hogy eleve nem voltam
a részletek nagy megfigyelője. Fogalmam sincs, hogy a cipőszekrény miért szúrt
jobban szemet, mint az egyértelműen rossz helyen lévő kilincsek, de úgy fest,
ez volt az utolsó csepp a pohárban. A kérdés már csak az maradt, mi ez az
ismeretlennek tűnő pohár, amibe beleragadtam.
A szokatlanságok sorozata nem
igazán csökkent az egyetemre menet sem, sőt ami azt illeti, egyre csak növekedett
a számuk és én ezzel párhuzamosan lettem egyre tanácstalanabb. Nyilván kikövetkeztettem,
hogy valamiért minden pont a másik oldalon volt, mint korábban és ellentétesnek
hatott. Viszont magamon nem éreztem semmiféle változást, nem voltam korábbi énem
inverze, így arra jutottam, ez csak valami hülye képzelgés a részemről, hiszen
az emberekre nem hatott. Ez az elméletem mindaddig meg is állta a helyét, míg a
suli előtt meg nem szólítottam Ace-t, aki abban a pillanatban, hogy rám nézett,
megijedt, talán még sikkantott is egy halkat, majd nemes egyszerűséggel
elszaladt.
- Hé! Ace! – kiabáltam utána, de
úgy sprintelt ronda, mustárszínű nadrágjában és kockás ingében, hogy meg se
hallotta.
Megdörzsöltem a szemem, de nem
ébredtem fel ebből a túlságosan is fantáziadús abszurd álomból.
- Mi a fene baja lehet… - motyogtam
halkan, Ace hűlt helyét vizslatva.
- Hogy érted ezt? Hisz ő mindig
ilyen – hallottam meg egy kedves, ám fontoskodó hangot magam mellől.
Természetesen felismertem a hangot,
de nagyon nem akartam felnézni és megpillantani a túlságosan is erős képzeletem
eredményét, ami feltehetőleg várt rám.
- Mindig? – ismételtem meg kissé
döbbenve.
- Igen, Wilder Coy Ace
introvertált, antiszociális személyiség. Többnyire egyedül látni, retteg a lányoktól
és eszméletlen szégyenlős – magyarázta Rhett.
- Coy? – kérdeztem vissza a legelső
dologra, amit máris nem értettem, miközben továbbra is szorosan az aszfaltra
tapasztottam a tekintetem.
- Ez egy gúnynév, ami annyit tesz:
szégyenlős. De tudod, jelent még félénket és csendeset is, mely jelzők szintén
illenek rá. Azonban a többség csak WC-nek hívja – magyarázta Rhett
segítőkészen. Ez már önmagában kiverte volna nálam a biztosítékot, hisz az,
hogy kedves volt, beszédes és tudálékosan segítőkész, eleve túl sok volt a
számomra, de amiket mondott, még mélyebbre löktek abba a gödörbe, amit a
váratlan és felfoghatatlan események sorozata tárt elém. Mégis bármennyire is
sok volt ez egyszerre, abban a pillanatban, hogy kimondta a WC-s dolgot,
gyakorlatilag kirobbant belőlem a nevetés és a hasamat fogva hahotáztam az
iskolaudvar közepén.
- Szokatlanul viselkedsz, S – zökkentett
ki a kacagásomból Rhett. Hát ez annyira abszurd volt, hogy rögtön abbahagytam a
nevetést.
- Hogy én? – egyenesedtem ki meghökkenve.
- Igen. Máskor nem találod viccesnek
ezt a beceneved, sőt, ami azt illeti, kifejezett ellenezni szoktad, hogy bárki így
szólítsa őt. A legutóbb Tamponnak szólítottad Tristam-at, mert piszkálta
Wild-Coyt – elevenítette fel az esetet Rhett, amire persze kettőnk közül csak ő
emlékezett.
- Hogy kit? – szorítottam össze a
számat.
- WC-t – érkezett a válasz, mire
ismét kirobbant belőlem a nevetés, de ezúttal hamar rendeztem vonásaimat. –
Tampon bizonyára megérdemelte – kuncogtam jókedvűen.
- Biztos jól vagy, S? Beszedtél
valamit reggel? – érdeklődött aggódva továbbra is rejtélyes külsejű Rhett.
- Hát, nem kizárt – dünnyögtem szórakozottan,
hiszen az egy egészen jó magyarázat lett volna az egyre elképesztőbb képzelgéseimre.
– Szóval, miért is szólítasz S-nek?
- Mi? – döbbenhetett meg. – Nem értelek,
hisz ez a szokásunk, amióta csak legjobb barátok vagyunk!
- Le-legjobb barátok? – kaptam fel
a fejem, ezzel sikeresen aláásva a saját tervemet, miszerint nem lesem meg
Rhett külsejét.
- Hát persze – nevetett rám
kedvesen, majd megsimogatta a kobakomat. – Mióta csak betetetted a lábad a
városba.
Rhett külsején elsősorban a kedves
nevetése volt a legszokatlanabb, leginkább azért, mert egyenesen nekem szólt. Alapvetően
nem nézett ki olyan gyíknak, mint Ace, bár tény, hogy Ace-t nem volt alkalmam alaposan
felmérni.
Rhett fekete csőfarmert viselt, felül
pedig egy halvány rózsaszínű pólót, ami meglepően jól állt neki. Fején egy
ellenzővel hátrafordított baseballsapka csücsült, szeme előtt pedig egy fekete
keretes szemüveg.
- Oké, R… – kezdtem lassan, csak
tippelve, hogy ez lehet az a szokásunk, amit az előbb említett. Igazából nem is
nagyon tudom, mit akarok mondani neki, ám ekkor megakad a tekintetem a kezében
tartott fekete-fehér csíkos pulcsin, ami pont ugyanolyan, amit ma reggel én is
felvettem. Egyenpulcsink van. Egyen BFF pulcsi.
Kész, végem volt.
Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/03/a-vonzas-torvenye-forditott-vilag_22.html
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/03/a-vonzas-torvenye-forditott-vilag_22.html
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése