Csillaghullás - Kollár Betti történetek: Kosársuli, 98.rész

Február 28. hétfő

Konráddal persze nem beszéltünk a hétvége hátralévő részén. Ő nem keresett és én sem kerestem őt. Olykor úgy éreztem, totál képtelen lennél élni nélküle, míg máskor úgy voltam vele, hogy csak 14 vagyok, előttem az élet. Csak képes leszek szerelembe esni valaki mással. Persze ezt rögtön a gondolat követte, hogy igazából nem akartam mást. Hamar világossá vált a számomra, hogy szeretem őt, még ha csak amolyan gyerekszerelemmel, hisz nem voltunk együtt éveket és nekem eleve fogalmam nem volt a kapcsolatokról és az érzésekről. Viszont azt tudtam, hogy hiányzik és hogy vele szeretnék lenni, nem nélküle. Ezekután persze a hétvégém olyanná vált, mintha valami érzelmi hullámvasúton ültem volna, ami hol felrepített, bátorsággal és reménnyel öntött el, hol meg alámerült a kétségbeesés és a szomorúság tengerében. Na, nem mintha víz alá menne a hullámvasút… Ezen a hasonlatomon még illene dolgoznom.

Nem tudtam, hogyan viselkedjek Konráddal, ezért csak mereven ültem a padomnál és bámultam az ajtót, várva az érkezését. De nem jött. Késve sem. A harmadik tanóra matek volt és mivel Konrád minden mással ellentétben imádta a matekot, az, hogy ennek ellenére sem jelent meg, arra a belátásra jutatott, hogy nem is fog suliba jönni.

Végigszenvedtem az angolt, amit Dominik csendben tűrt és nem kérdezett semmit. Szerettem volna megtudni, merre lehet Konrád, de nem volt különösebb bátorságom megkérdezni Kriszt. Olyan bénának éreztem, mert azért mégiscsak Konrád barátnőjének szerepében jeleskedtem és azt se tudtam, Krisz mit tud és mennyit. Oltári mázlim azonban szerencsére nem hagyott cserben, ugyanis kémián véletlenszerűen Krisszel osztottak párba az órai feladathoz. Hátracuccolt mellém és helyet foglalt Gergő helyén, aki előre ült Bencéhez. A mindig gondtalan, poéngyáros és felszabadult Krisz kicsit nyomottnak tűnt, nem mondott semmi olyat, ami nem a kémia feladathoz tartozott volna. Természetesen ezekután semmi merszem nem maradt, hogy megérdeklődjem, mi van Konráddal.

Megszólalt a csengő, mely az óra végét jelentette és mikor Krisz felállt, tudtam, hogy oda minden esélyem. Ám ekkor egy összehajtogatott papírt tett elém az asztalra.

- Lebetegedett. Szerintem meg kellene látogatnod – mondta komolyan, de azért megajándékozott egy apró, bátorító mosollyal, majd lelépett.

Széthajtogattam a fecnit, amin egy lakcím állt (felteszem Konrádé), meglehetősen ronda kézírással. Tehát nálam volt a labda. Rajtam állt, lépek-e, elmegyek-e hozzá vagy annyiban hagyom a dolgot. Egyelőre kétségeim voltak, hogy hogyan is döntsek, de egyébként is várt még rám egy edzésnyi idő, hogy kiokoskodjak valamit.

- Mit szorongatsz ilyen lelkesen? – érdeklődött Dominik, kirángatva ezzel a gondolataim közül.

- Hol vannak a többiek? – forgolódtam meglepetten, ugyanis már csak ketten voltunk a teremben.

- Már 10 perce kicsöngettek, te meg itt meredsz magad elé – tájékoztatott sajátos stílusában.

- Vagy úgy – toltam hátra a székemet. – És te is bámulsz 10 perce?

- Nem, én elmentem a kosárcuccomért és a csarnokba menet láttam, hogy még mindig itt szobrozol.

- Oh, hát köszönöm! – szedtem össze a dolgaimat az asztalról és behajítottam mindent a táskámba.

- Tehát?

- Mi tehát? – néztem vissza rá összezavarodva.

- Az örök élet titkát őrzöd kincsként a tenyeredbe zárva?

- Wow! Ezt aztán nagyon szépen fogalmaztad meg! – tátottam el a számat. – De nem. Ez csak Konrád lakcíme, amit Krisz adott egy rejtélyes üzenettel megspékelve.

- Rejtélyes üzenet? – vonta fel a szemöldökét Dominik kérdőn.

- „Lebetegedett. Szerintem meg kellene látogatnod.” – mélytettem el a hangomat Krisz szavait idézve.

- Herczeg megfázott. Nincs ebben semmi titokzatos – nevetett Dominik a fejét ingatva.

- Nem is arra értettem – forgattam a szemem, de azért örültem az elejtett információmorzsának, miszerint Konrádnak nincs semmi komoly baja.

- Orova gondolom próbálja megoldani a mosolyszüneteteket a maga módján – vonta meg a vállát Dominik, miközben lefelé haladtunk a lépcsőn.

- Most komolyan. Te tudod, mi baja? – torpantam meg, mire Dominik egy lépcsővel lejjebb került. Ő is megállt, visszafordult, egyik lábát felrakva az én lépcsőfokomra. Mivel ő volt a magasabb, így egyvonalba került az arcunk.

- Ha tudnám, akkor se mondanám el. Ez nem az én dolgom – nézett mélyen a szemembe.

- Te átmennél? – forgattam ujjaim között tanácstalanul a cetlit.

- Dehogy. Totál nem izgat, hogy fújja az orrát Herczeg – felelte rezzenéstelen arccal.

- Haha – fintorodtam el a válasza hallatán.

- Én lettem az ügyeletes barátnőd? – érdeklődött Dominik kissé gúnyos hangvétellel.

- Csak kíváncsi voltam a véleményedre – húztam el a számat.

- Te mindig mások véleményére vagy kíváncsi. De ez a te életed, neked kell döntéseket hoznod – mondta ki kerek perec. Kicsit rosszul esett, ugyanakkor én is tisztában voltam, mennyire tanácstalan szoktam lenni és mennyire adok mások véleményére. Ám lehet, hogy nem jó mindig valakire támaszkodni. Persze túl makacs voltam, hogy elismerjem mindezt, így inkább visszavágtam.

- Nem azt kértem, hogy megmond, mit tegyek, csak feltettem egy ártatlan kérdést – szorítottam össze a számat.

- Mivel felkaptad a vizet, legalább tudom, hogy tudod, hogy igazam van – húzódott ravasz félmosolyra a szája, majd hátat fordított nekem és továbbindult. Hát máris kiismert. Jó érzés volt, hogy valaki szavak nélkül is megértett és ismert annyira, hogy megfejtse a tetteim mögötti gondolatokat. Sietve a zsebembe gyűrtem a cetlit és Dominik után eredtem.

- Szerinted mit fog mondani Vili bá a meccsről? – váltottam témát vidoran.

- Hogy nem voltál ott fejben – vigyorgott gonoszul.

- Neked meg, hogy több helyzetet vállaltál el, mint kellett volna! – vágtam vissza játékosan.

Furamód felszabadultnak éreztem magam, mert tudtam, mit kell tennem, hogy mire is vágyom.