Váratlan, 102.rész

A viharos keddet végül egésznap Keatnél vészeltük át és bár jó buli lett volna mindannyiunknak ott aludni, Wyatt meg Zay természetesen nem így készültek. Jó, Wy biztosan boldogan húzta volna fel Keat ruháit, de mégiscsak abban maradtunk, hogy majd tervezünk ilyen alkalmat is. Végül ők ketten hazamentek és én is úgy határoztam, hogy otthon töltöm az éjszakát. Keaton átkisért, romantikáztunk egy sort a kapualjban, majd elváltak útjaink.

Másnap csillapodott az időjárás, így bizony várt minket az iskola. Mivel az eső továbbra is szakadt, Keat reggel felvett és a kellemes meleg kocsiban telt az odavezető út.

- Mit nézel? – érdeklődött nem sokkal azután, hogy elindult.

- A pályaválasztásos lapot – vizslattam a kezemben tartott leadásra váró irományt. – Fogalmam sincs, mit írjak rá.

- Nem mintha kötelező lenne később azt választanod, amit most bejelölsz. Csak a suli kíváncsiskodik – magyarázta.

- Az egy dolog, de nemsokára hivatalosan is le kell adnunk a jelentkezésünket – ingattam a fejem tanácstalanul.

- Semmi elképzelésed nincs?

- Még annyi se – sóhajtottam. – Még egy ici-pici ötletem sincs, ami n elindulhatnék.

- Miért nem keresed fel a tanácsadót és beszélgetsz vele kicsit? – Valóban volt lehetőségünk erre a suli keretein belül, konkrétan rendelkeztünk egy pályaválasztási tanácsadóval, akivel fordulhattunk a különböző kérdéseinkkel.

- Nem akarok – makacsoltam meg magamat.

- Akkor nem tudok mit mondani.

- Te kitöltötted már a papírt?

- Igen.

- És mit írtál rá? – A továbbtanulás korábban is húzós témának tűnt Keatet illetően, de gondoltam, hátha ezúttal sikeresebb lesz a próbálkozásom. Időközben megérkeztünk a suli parkolójába és kiszállás után egy esernyő alatt besiettünk a suliba.

- Hogy nem tanulok tovább.

- Miért írtad ezt? – hökkentem meg.

- Mert ez csak egy iskolai kérdőív, semmi jelentősége.

- Oh. Így rázod le őket? – vontam fel a szemöldököm.

- Csak töltsd ki – vonta meg a vállát egyszerűen. – Aztán majd kitalálod.

- Miről van szó? – csapódott mellénk Wyatt a folyosón.

- A továbbtanulási kérdőív. Te megvagy már vele? – érdeklődtem kíváncsian.

- Persze. Az én terveim nem túl összetettek – célzott a sportösztöndíjas egyetemi lehetőségeire.

- Megnézhetem a lapod? – csillant fel a szemem, hátha ötletet meríthetek belőle.

- Már leadtam – vágta rá fürgén, hamar eloltva az amúgy is csak pislákoló lelkesedésem tüzét.

- Ez annyira nehéz – panaszkodtam. - Mégis honnan kellene tudnom, mit akarok kezdeni magammal? Csak tizenhét vagyok.

- Van, aki kitalálja már ilyenkor és van, akinek nehezebben megy – vigasztalt Wyatt.

- Zaynek tuti kész terve van az elkövetkezendő száz évre, mi? – tippeltem, máris megidézve ezzel a szóban forgó személyt.

- Ez így igaz – mutatta fel gyönyörűen kitöltött lapját Zay. – Kissé hiányos volt a kérdőív, úgyhogy kiegészítettem – fordította meg. A lap hátulját teleírta mindenféle elképzelésekkel, megjegyzésekkel és kommentárokkal a pályaválasztást és a kérdőív hiányosságát illetően.

- Wow! Építészmérnök? – pillantottam Zayre meglepetten. – Valamiért másra számítottam, de nem is ez a lényeg. Klassz, hogy megvan, mit szeretnél.

- Te viszont elég kétségbeesettnek tűnsz.

- Az is vagyok – bólogattam nagyban, cseppet sem szégyellve a nyomoromat.

- Miért nem mész el a tanácsadóhoz?

- Mert nem akarom egy vadidegennel megtárgyalni, milyen lehetetlen alak is vagyok. Mégis ki az, akinek ennyi idősen semmi elképzelése nincs az életét illetően? – hajtottam le a fejemet szomorúan.

- Pedig segítene, hidd el. Vagy legalább tölts ki egy pályaválasztási tesztet – kapta elő a telefonját Zay, pötyögött rajta egy sort, majd az arcomba tolta az oldalt, amit talált.

- Már próbálkoztam ilyesmivel – vallottam be tétován.

- És mit hozott ki?

- Nem fejeztem be, mert már az elején elbuktam.

- Hogy lehet egy ilyen teszten megbukni? – vigyorodott el Wyatt, Zay válla felett vizslatva a telefon kijelzőjét.

- Úgy, hogy a felsorolt dolgok közül egyik sem érdekelt. Azt hozta volna ki, hogy milyen reménytelen vagyok – biggyesztettem le a számat csalódottan.

- Szerintem ilyet tuti nem mondana, de mindegy. Kiskorodban sem volt semmilyen álmod, hogy mi akarsz lenni?

- Azokat az álmokat már elengedtem – hajtottam le a fejem. – Nem tettem értük és már nem is akarom őket.

Az összes álmom és elképzelésem Landonhoz kötődött, hiszen midig közösen tervezgettük a jövőnket. A jövőt, amiben profi kosarasok lettünk volna, vagy kisgyerekek edzője. Olyan felvetésünk is akadt, amiben hivatásos zárfeltörő tolvajok vagyunk, de ez persze idővel már helytelennek látszott. De azelőtt modern Robin Hoodokká terveztünk válni, akik elvesznek a gazdagoktól és a szegényeknek, a rászorulóknak adnak mindent.

- Keat! Nincs valami ötleted? – pislogtam fel a legcsendesebb tagunkra.

- Én mondjam meg, hogy mit kezdj magaddal? – kérdezte kissé csípősen.

- Nem. Csak adj tanácsot. Te mindig tudod, mit kell mondani – ismertem el.

- Szerintem túl nagy ügyet csinálsz ebből. Mintha ez akkora dráma lenne… Előbb-utóbb úgyis megtalálod, amit csinálni akarsz.

Nem igazán értettem, miért ennyire hűvös velem vagy épp a téma kapcsán, de mielőtt még bármit mondhattam volna, fogta magát és otthagyott.

Következő rész:

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2018/08/varatlan-101resz.html