- Még mindig nem
értem – lóbáltam a lábam vidoran, az étkezőasztalnál ülve, várakozásteljesen
bámulva a tanárunkra.
- Már vagy ötször
elmagyaráztam – sóhajtott Gergő.
- Én se értem –
csatlakozott hozzám Krisz.
- Te még csak nem
is azt a képletet használod, amit mondtam! – meredt a Krisz előtt heverő kissé
viseletes füzetre Gergő haragosan.
- Mi? Hát de én
azt hittem, ez kell! – ellenkezett Krisz felháborodottan.
- Világosan
megmutattam, hogy melyiket használd! Ki akarsz borítani? – villant meg Gergő
tekintete.
- Meglehet – húzta
lomha mosolyra a száját Krisz.
- Pontosan mi is a
bajod, Orova?
- Az, hogy túl
büszke, önző és lenéző vagy – felelte egyszerű vállvonás közepette Krisz.
- Ne már! – böktem
oldalba. – Örüljünk, hogy ma legalább eljött.
- Ha a kezdetektől
fogva segít, már rég tudnám, melyik képlet kell.
- Ha esetleg
tanultál volna évközben, akkor még régebb óta tudnád – gúnyolódott Gergő
lesajnálóan.
Gergő szerencsére
a jelek szerint nem volt az a típus, akit ha nem látnak szívesen, fogja magát
és lelécel. Sokkal inkább olyan fajtának tűnt, aki csak azért is kitart. Talán
Krisz pont ezért kezdett cirkuszolni… Szerette volna letörni Gergő szarvát,
ugyanakkor ezzel valahogy fel is tüzelte, hogy továbbra is oktasson minket.
- Váltás van! –
jelentette be Klaudia, a legjobbkor jelezve, hogy vége ennek a turnusnak.
- Nekem nincs
szükségem korrepre, szóval Orova és Török itt maradnak – közölte Gergő.
- Bo-bocsánat…
Még-még é-é-én sem értem te-teljesen – dadogta Hanna kissé ijedten, gondolom
Gergő reakciójától tartva.
- Jó. Lendvai is
csatlakozik a reménytelen ostobák gyülekezetéhez – legyintett Gergő lemondóan.
- Te vagy a
reménytelenül ostoba! – vágtam rá durcásan.
- Ha végre
megoldod ezt a példát, elismerem, hogy nem vagy az – húzódott gonosz vigyorra a
szája.
- Elég megoldanom?
– csillant fel a szemem. – Nem kell, hogy helyes is legyen?
- Oh, nézd, már is
felment az ára két példára – felelte roppant álnokul, én pedig lemondóan
vetettem bele magam a fizika példatár rejtelmeibe.
Tíz percnyi,
némileg eredményes küzdelem után Gergő megállt felettem és közelebb hajolva
csekkolta, amit írtam. Ő az egyik lemagasabb az osztályban, haja rövid,
egyszerű barna színben pompázott, szemei sötétzöldek voltak.
- Már megint nem
jó – szólalt meg meglepően lágyan. – Ugyanazt rontod el. Nézd – mutatott az
általam leírt utolsó sorra, majd magához képest türelmesen elmagyarázta, miért
rossz ez így és hogyan kellene. Egy órával később végre úgy álltam fel az asztaltól,
hogy értettem, amit értenem kellett. Krisz is sokat haladt előre és bár nem
hallottam, szerintem Hannának is nagy segítség volt az új tanárunk. Gergő nem
igazán mondott egyebet, csak fogta a táskáját és mint aki jól végezte dolgát, a
kijárat felé indult.
- Hé! El se köszönsz?
– eredtem utána. Az előszobában akadtam a nyomára, épp a tornacsukáját húzta
fel, így az ajtókeretnek támaszkodtam és várakozásteljesen néztem rá.
- Egyedül is
kitalálok – felelte sajátos stílusában.
- Most lett kész az
ebéd. Biztos nem maradsz? – érdeklődtem kedvesen, mire egy pillanatra abbahagyta
cipőfűzője kötögetését, végül pedig folytatta azt.
- Nem, kösz. – Legalább
hozzátette a kösz-t, szerintem nála már ez is nagy előrehaladásnak számított.
- Rendben – tártam
ki előtte a bejárati ajtót. – Köszönjük a segítséged! Ha esetleg belefér, a jövőhéten
mindennap összeülünk a suliban edzés után. Elkélne a tudásod.
- Majd meggondolom
– felelte, intett egyet és elhagyta a házat. Néztem utána, ahogyan elhagyta a
kertet, kinyitotta a kaput és vissza se nézett.
Kezdett körvonalazódni
a számomra, hogy Gergő nem konkréten engem utált, hanem úgy összességében
minket. Illetve, nem is az, hogy utált volna bárkit, bár lehet, hogy személy
szerint én eleve nem voltam neki szimpi… Szóval, úgy éreztem, ez az egész nem
az ellenérzésekről szólt, hanem valami olyasmiről, hogy Gergő arra akart
koncentrálni, amiért idejött, nem pedig a barátkozásra. Viszont muszáj lenne
megértenie, hogy mivel ez egy csapatsport, egyszerűen nem tarthatja távol magát
tőlünk, különben nem lehet sikeresen kosaras. Ez nem működik így.
- Zirig lelécelt? –
érdeklődött Krisz, aki már két pofára lapátolta magába a gulyáslevest.
- Így is
mondhatjuk – mosolyodtam el kissé fáradtan és helyet foglaltam Konrád mellett,
anya pedig mert nekem egy tál levest.
- Nos, már ez is
több volt, mint a semmi – jegyezte meg Klaudia.
- Ti amúgy nem voltatok
jóban év elején? – pillantottam fel rá, közben kettétörve a kenyeremet.
- Nem igazán. Azt
az egy esetet leszámítva, mikor fellöktelek és ő „mellém állt” nem igazán beszélgettünk
– formált ujjaival idézőjelet.
- Oh, vagy úgy. Tökre
azt hittem, hogy legalább téged bír.
- Szerintem csak
arról van szó, hogy téged nem – vigyorodott el Krisz jókedvűen.
- Kezdem én is ezt
hinni – fintorodtam el, miközben Tibi és Krisz összenevettek valamin.
- Fel nem
foghatom, mi oka lehet rá – húzódott közelebb hozzám Konrád, aki egészen eddig
nem sokat szólt.
- Talán elvakít a
rózsaszínköd – vélekedtem komoly képpel.
- Engem még
csak-csak, de a többieket is? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
- Mi az, hogy csak-csak?
– ragadtam meg mondandójának első felét.
- Szerintem már együtt
vagyunk annyi ideje, hogy ez már nem csak a rózsaszín ködről szóljon – ölelte át
a derekamat és nyomott egy puha csókot az arcomra.
- Hogy ment a
matekoktatás? – simultam a karjába mosolyogva.
- Hát nem leszek
tanár, az tuti.
- Akkor mi leszel,
ha nagy leszel?
- Profi kosaras?
- És ha kiöregedsz?
- Szenior profi
kosaras? – tippelt némi gondolkodás után.
- De most komolyan
– ráncoltam a szemöldököm. – Kábé 35 éves korukban öregednek ki az NBA
játékosok is.
- Gondoltam az
edzői pályára – közölte végül Konrád őszintén. – Egy végszükség esetén
szükséges B tervként – ismerte be.
- Nem gáz, ha van
egy B terved. Ettől csak még erősebben küzdhetsz az A megvalósulásáért. Ez nem
olyan, mintha egyből feladnád. Örülök, hogy van elképzelésed!
Konrád mosolyogva
puszilta meg a homlokomat és szerencsére nem kérdezett engem a pályaválasztásról,
ugyanis ellenben vele, nekem semmi tervet nem sikerült kieszelnem.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése