Már
mind ledobtuk a sorozatainkat, neki maradt egyetlen dobása középről, a hárompontos
vonaláról. Megpörgette labdáját, majd pattintott kettőt és… Kihagyta.
–
Neeeee! – rogyott térdre és a fejét fogva kiáltott a mennyezet irányába.
–
Hehe, én nyertem! – termett mellette Milán jókedvűen és Dini vállán
megtámaszkodva terpeszben átugrott a szerencsétlen vesztes kapitány felett.
Szokásunkká
vált versenyt csinálni ezekből a dobásokból, ugyanis az is motivált minket,
hogy legyőzhetjük egymást azzal, ha minél többet sikeresen bevágunk.
–
Akkor ma hivatalosan is enyém a korona – nyomta fejébe a leeresztett kosárlabdából
cakkosra vágott „koronánkat” Milán vigyorogva.
–
Az az én koronám – nyúlt felé erőtlenül és némileg megsemmisülten Dini, immáron
négykézláb térdelve a földön.
Miután
mindenki végzett a dobásaival, megkezdődhetett a délutáni meccsezés. Első körben
Dini, Krisz, Milán, Zalán és Regi játszottak Luca, Konrád, Juci, Gergő és
ellenem. Az edzőink szándékosan ugyanazzal a tíz emberrel kezdtek, mint tegnap,
csak most ugyebár összekeverve voltunk, így a kisebbek láthatták, hogy nincs
minden veszve. Itt már egyáltalán nem élet-halál harcról volt szó, hanem a fejlődésről
és a tanulásról, mely azt jelentette, hogy az edzőink folyamatosan mondták az
észrevételeiket. Mi is igyekeztünk előrelendíteni a kisebbek haladását, így a
pályán állva láttuk el őket különféle tanácsokkal.
–
Az úgy nem lesz jó Kiskobi – pattogtatta a labdát az oldala mellett Dini, oda
se nézve, Krisz mozgását figyelve. – Ha így zársz el, pont a centerekbe ütközöl.
Állj oldalabb és gyere kicsit feljebb.
–
Ó, értem! – csapta össze kezeit megvilágosodva a srác és végrehajtotta, amit
Dini mondott neki.
–
Te meg Hermi, Kuci ellen nem győzhet a palánk alatt, muszáj kifutnod és csellel
leráznod – fordult ezúttal Regihez.
–
Értem. Regi vagyok – bólintott a lány.
–
Én meg Krisz! – ragadta meg az alkalmat Kiskobi, hogy pontosítson Dini
megszólításán.
–
Tudja ő, de ne számítsatok rá, hogy valaha is így szólít majd titeket –
legyintett Zalán a palánk alól.
–
Hát mert pont úgy néz ki, mint Hermione Granger a HP filmekből – érvelt Dini és
egyébként nem hibáztattam, hisz Regi göndör barna hajával engem is a
varázslólányra emlékeztetett.
A
második menetben az egyik oldalon Edit irányított, a bedobói Klaudia és Bazsa
lettek, a centerek pedig Sári és Tibi. Velük szembe került Dominik, Andi,
kisBence, centernek meg Csenge és Viktor. A mi Viktorunk tegnap nem volt jelen,
így az elsősök most láthatták teljes életnagyságában a hatalmas és nagydarab
centerünket, akik sose szólt egy kukkot se. Tibi, akire kiosztották, hogy fogja
Viktort, teljesen elfehéredve, kitátott szájjal és tágra nyílt szemekkel bámult
fel Viktorra, aki meg ugyan kedvesen pillantott le rá, ebből semmi nem jöhetett
át a rémült alsóbbévesnek, mert a centerünk mindig ijesztőnek tűnt. Ráadásul Viktor esetében a kedvesség nem abból
érződött, hogy mondjuk mosolygott volna. Nála nagyon figyelni kellett arcának legapróbb
rezdüléseire, mert ezek árulkodtak az érzéseiről.
Mellettem
Dini hangosan hahotázva mulatott a kialakult helyzeten, bizonyára rendkívül
szórakoztatta a kisebbek (teljesen jogos) riadalma. Végül mindannyian helyet
foglaltunk a székeken és figyeltük a meccset, hogy aztán mondhassunk néhány hasznos
tanácsot a többieknek. A lábamra pillantottam és észrevettem, hogy meglazult a
cipőfűzőm, úgyhogy nekiláttam bekötni azt. A suli biztosított nekünk kosárlabda
cipőt, sőt, megszabott egy összeget, amin belül mindenki válaszhatott magának ízlésének
megfelelőt. Én anno egy világoskék színű, lilás talpú lábbelit választottam,
míg Zalán fekete-citromsárgát, Juci pedig sötétlilát. Milán lábán egy narancssárga
cipő feszült, Dini pedig egy fehéret
viselt, melynek orra középkék volt, ami ilyen szemcsésen futott át a fehérbe.
A
meccseket követően a többség a nyújtást követően az öltözők felé vette az
irányt, ám ahogy elnéztem, Luca nagyon is felém tartott.
– Kérlek taníts meg rendes tempót dobni! – Olyan elszánt
arcot vágott, hogy egészen meglepődtem.
–
Nos, ha ilyen szépen kérsz, igazán nem mondhatok… - kezdte Dini önelégült
fejjel. – Hogy mi? – döbbent meg, amikor kinyitotta szemeit és konstatálta,
hogy a kis tanítványa hozzám beszélt.
–
Persze, szívesen – mosolyogtam végül
rá bátorítóan.
– Mi van? Miért őt kérted meg és nem engem? – mered Lucára
teljesen összezavarodva és láthatóan kétségbeesetten Dini.
– Mert tőled már rengeteget tanultam – felelte a kis
tanítvány.
–
Ohohó, a kis tanítvány már nem kíváncsi a mesterére – duruzsolt Dini fülébe
Zalán gonoszan vigyorogva.
–
Nem? – meredt Lucára kétségbeesetten Dini.
–
Nos, más esetben szívesen tanulnék még tőled, de most a technikám fejlesztésére
szeretnék ráfeküdni, nem pedig az irányítói mivoltom erősítésére – magyarázta
amaz.
–
Hallottátok ezt? – húzta ki magát büszkén. – Még szeretne tanulni tőlem. Hát persze,
hogy szeretne!
–
Voltaképpen azt mondta, hogy most nem akar, de mindegy – dünnyögtem, de Dini
meg sem hallotta, hanem csak elszaladt, hogy másoknak is elújságolja a történteket.
Egy
órányi gyakorlás elteltével szünetet tartottunk és a széksorhoz léptünk, hogy
kortyoljunk párat.
–
Mikor kezdődik az országos tábor? – érdeklődött Milán Dinitől, mire Luca
felkapta a fejét.
–
Meghívtak az országos edzőtáborba? – meredt mesterére csillogó szemekkel, aki
ettől persze csak még jobban elájult magától.
–
Még szép! – tartotta fel hüvelykujját győzedelmesen. – A
meccsen, amire eljött a bizottság dobtam vagy negyven pontot egymagam –
fényezte magát büszkén.
–
Igazából azért hívták be, mert piszkosul jól lát a pályán és remekül adogatja a
passzokat – avattam be Lucát a valójában történtekbe.
Az
országos edzőtábor egy nagyon intenzív kéthetes tréning, ahova az ország minden
tájáról csak a legjobbakat válogatják csak be, hogy az ő képességeit kristályosítsák
ki. Az, hogy Dini meghívást kapott, hatalmas szónak számított, de szerintem abszolút
meg is érdemelte. Ráadásul egy rakás idegen idegesítésével töltheti majd ezt a két
hetet, mindenkinek az agyára mehet, ármánykodhat kedvére és remélhetőleg a
tudása is fejlődik majd.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése