Egy nap, majd talán..., 30.rész (Külön befejező rész)

Louis szemszöge

Azonnal kiszúrtam Jennyt, amint belépett a folyosóra. Abban a pillanatban, amint belépett. Arca sugárzott a rajta elterülő hatalmas mosolytól. Éppen összenevettek valami Lollal. Imádtam a mosolyát. Szánalmasan és betegesen imádtam. Figyeltem, ahogyan megálltak a szekrényüknél és nagyban értekeztek valamiről.

Hirtelen Mer lépett elém, nyájas mosoly terült szét az arcán.

- Szia, Louis! – köszöntött, mire elszakítottam a tekintetem Jenny-ről és megpróbáltam Merre fókuszálni, nem pedig mögé.

- Szia Mer!

- Gondolkodtam. – Az ő esetében ez nem sok jót sejtetett. – Lehetnénk barátok.

- Barátok? – szaladt fel a szemöldököm. A legutóbbi beszélgetésünkkor még újra a barátnőm akart lenni.

- Persze, hisz ez lenne a helyénvaló. Ne haragudj, hogy múltkor lerohantalak ezzel az „újra össze kellene jöttünk” szöveggel! – Úgy tűnt, komolyan bánja a dolgot.

- Semmi baj – siettem a válasszal mosolyogva. Kettőnk közül egyedül nekem kellene bűntudatom éreznem, amiért nap, mint nap megcsaltam a gondolataimban.

- Akkor lehetünk barátok? – nézett fel reménykedve és még ha hátsó szándékai is voltak vagy lehettek, úgy éreztem, igent kellett mondanom.

- Igen. Legyünk barátok – mosolyogtam, ő pedig nyomott egy puszit az arcomra, majd elsétált.

Ismét Jennyre néztem. Nagyban hadakozott valamin Lolával, így úgy határoztam, megközelítem őket és elsimítom a konfliktust. Mindig én voltam a békítő. Kivéve az utóbbi időben, mikor a legtöbb vita Jenny és köztem alakult.

- Akkor mi bajod van?  Menj és fejezd be, amit elkezdtél! – gesztikulált hevesen Lola.

- Szerinted én nem tudom, hogy mi folyik itt? Bevallom, vak vagyok, de nem teljesen ostoba! Nem érdekel, mi van köztük vagy mi nincs! Ezen már réges-régen túltettem magam. Nem számít. Csak azzal van bajom, hogy szerelmes vagyok Louis-ba és még elmondani sem voltam képes neki az elmúlt tíz évben! Szánalmas. Érted? És mikor ezt látom… Tudom, hogy nem akar tőle semmit. Jól tudom, hogy nem akarja újra kezdeni. De mit éreznél a helyembe?

Csengett a fülem. Élesen csengett.

- Jenny?

Nagyon lassan fordult meg.

- Jenny, te...

- Felejtsd el! – legyintett és kiviharzott a suliból.

- Nem tudtál volna úgy öt-hat évvel ezelőtt véletlen odaoldalazni az egyik ilyen veszekedésünk alkalmával? – fordult felém Lola, de nem tűnt dühösnek. Sokkal inkább… Elégedettnek.

- Szerelmes belém? – Hevesen vert a szívem.

- Hallottad - forgatta a szemét Lol.

- Akkor most megyek és megmondom neki, hogy én is szeretem – nevettem el magamat tehetetlenül.

- Csak tessék – fonta karba kezeit mellkasa előtt Lola és már mentem is.

Jenny szeretett. Valahol a szívem mélyén már sejtettem egy ideje, mivel nem lepett meg annyira, mint elképzeltem volna. Ugyanakkor olyan mérhetetlen boldogság áradt szét bennem, amely rádöbbentett, a tudat, hogy Jenny szeretett, jóval felülmúlta a legvadabb álmaim is.

Annyi éve szerettem már, hogy szinte elfeledtem, milyen lennem, ha ő is így érezne.

Eleinte egyáltalán nem gondoltam volna, hogy hasonlóképp érez, hiszen pont úgy viselkedett a társaságomban, mint egy barát. Bárhogy próbálkoztam, megfogtam a kezét, bemásztam az ágyába, közömbös maradt. Egy idő után eltöprengtem, miként kellene cselekednem. Túlságosan is szerettem ahhoz, hogy önző érdekből megszakítsam a barátságunk és túllépjek rajta, így hát úgy határoztam, megpróbálom másképp. Más lányokkal. Persze, sose jött össze igazán. Kedveltem Mert. Tényleg kedveltem, de nem úgy, mint Jennyt. Sosem szerettem.

- Jenny!

Akkor éreztem először, hogy talán neki is tetszem, mikor elárultam, hogy szakítottam Merrel. Azon az estén másnak látszott. Boldogabbnak. Egész este ő járt a fejemben, megint leittam magam és elértem azt a pontot, mikor már nem bírtam tovább. Szakítottam Merrel és felhívtam Jennyt. Végtelenül önző voltam, de ő eljött értem és hazacipelt. Azt mondtam neki, hogy lélegzetelállítóan néz ki, de akkor sem vett komolyan.

- Jenny!

Aztán én sem vettem komolyan, mikor ittasan azt mondta, a barátnőm akar lenni. Azt hittem, csak részeg. Egyetlen pillanatig megdermedtem, mert túl jó volt hallani a szájából, de rá kellett döbbenem, hogy csak az ital beszélt belőle. Legalábbis akkor ezt gondoltam.

- Az jó életbe, Jenny! Álljál már meg! – ragadtam meg a csuklóját és finoman visszarántottam. Felém fordult. Arca kipirult. Gyönyörű volt.

- Megálltam – közölte végül.

- Épp ideje volt. Hova rohansz? – ingattam a fejem dühösen.

- Magam sem tudom.

Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Tehetetlenül a hajamba túrtam és nagyot sóhajtottam. Nem akartam azzal indítani, hogy szeretem, úgy éreztem, ennél kicsivel többet érdemel. Valami teljesebbet akartam. Megmagyarázni az egészet.

- Amit bent mondtál Lolának – kezdtem, mire Jenny behunyta a szemeit és összeszorította a száját. Zavarban volt.

- Szeretlek – mondta ki, mire ismét tágra nyílt a szemem és hevesebben kezdett verni a szívem. Azt hiszem, ezt sosem fogom megunni.

- Igen. Szeretlek – bólogatott. – És nem barátként. Szerelemmel szeretlek, már nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régóta.

Ennél szívet melengetőbb vallomást nem is tehetett volna. Annyira édes volt, hogy szinte fájt.

- Jenny… - lágyult el a tekintetem.

- Gyakorlatilag, azóta szeretlek, hogy megismertelek. Nem akartam tönkretenni a barátságunk, ezért nem mondtam semmit. Meg persze azért sem, mert egyértelmű volt, hogy te nem érzel így. Hisz ott volt Mer, meg minden – hadarta.

Óriási hiba volt a részemről összejönni Merrel. A legóriásibb.

- Jenny – léptem közelebb.

- Persze, egy kicsit mindig reménykedtem, hiszen annyi mindent átéltünk. Neked mindig fontosabb voltam, mint a barátnőid és voltak pillanatok – csuklott el a hangja és nagyot nyelt. – Voltak pillanatok, mikor biztosra vettem, hogy tetszem neked.

Egyre közelebb lépdeltem.

- Jenny.

- Együtt aludtunk, fogtad a kezem, megöleltél. Úgy éreztem, nekem nem kell ennél több. Mármint, nyilván kellett, de érted. Így is jóval többet kaptam, mint egy mezei barát. Ezért boldog voltam melletted. Mégha nem is jártunk együtt. Azt gondoltam, ez még mindig jobb, mintha a vallomásom elrontana köztünk mindent. A barátságunk.

Úristen, de szeretem!

- Jenny. Hagynál szóhoz jutni? – számoltam fel a maradék kis távolságot közöttünk, testünk kis híján összesimult.

- Nem! – nyomta kezét a mellkasomnak. – Be akarom fejezni. Olyan régóta tervezem, hogy elmondok neked mindent, de mikor odajutottam, sosem sikerült. Most viszont lassan vége a sulinak, külön egyetemre megyünk.

- Úgy tudom, felvettek a Williamsre – vágtam közbe.

- Igen, de még lehet változtatni a sorrenden. Mindenhova felvettek.

- Engem is felvettek a Williamsre – informáltam. Meglepetésnek szántam.

- És odamész?

- Az attól függ – simítottam a füle mögé egyik elszabadult hajtincsét.

- Mi-mitől? – emelte rám gyönyörű tekintetét.

- Tőled.

- Tőlem? – Meghökkentnek látszott. – Mármint, úgy érted, ha nem odamegyek, akkor te igen? Ez azért nagy szemétség lenne a részedről. Legalább, ne mondtad volna. Attól még, hogy vallomást tettem neked, még nem kell változnia a dolgoknak. Nekem jó, ha marad minden, ahogy eddig volt.

Hirtelen nevetni támadt kedvem.

- Az ég szerelmére, hallgass már egy percre, Jenny! – hallgattattam el.

- Én is szeretlek. Már nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régóta – néztem mélyen a szemembe, átkaroltam a derekát és közelebb húztam magamhoz. – Olykor éreztem, hogy többet érzel, de nem voltam biztos benne, mit is akarsz. Ráadásul nagyon jól titkoltad az érzelmeid. Hiába fogtam meg a kezed vagy öleltelek meg, aludtunk együtt. Nem láttam rajtad különösebb változást.

Sosem láttam rajta azt a változást, amit más lányokon. Mintha semleges lett volna.

- Mesterien titkoltam az érzéseimet – bámult rám bambán.

- Az biztos – nevettem el magam. – Szeretlek, Jenna Walters. Nagyon szeretlek – öleltem meg szorosan.

Keze a hajamba siklott.

- Én is szeretlek, Louis Black.

Nem bírtam tovább. Megcsókoltam. Bár nem magyaráztam meg neki mindent, beavatnom, miért cselekedtem azt, amit, de úgy voltam vele, hogy egy egész élet áll előttünk. Az egészet lesz időnk megbeszélni. Elmondok neki mindent.

Egy nap, majd talán…

Sziasztok, Csillagaim!

Nehéz szívvel ugyan, de eljött az idő, hogy elköszönjünk az Egy nap, majd talán…-tól. Bízom benne, hogy volt akkora öröm olvasnotok, mint amekkora nekem írni! Remélem, hogy megfelelőnek találtátok a befejezést, amit megalkottam ennek a történetnek és nem szomorúan, hanem elégedett mosollyal az arcotokon intetek búcsút a történetnek és a szereplőinek. Persze, ez nem végleges búcsú. Ki tudja, LENNY ismét megjelenik majd valahol, valahogyan. Egy nap, majd talán… 😉

Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/08/egy-nap-majd-talan-29resz-vege.html