Rhett
szörnyen találó kijelentése, miszerint odabent elszabadult a pokol, valóban nem
állt messze a valóságtól. Azt hittem, az éppen a lépcsőn
lehaladó négyes fogatunk lekörözhetetlen, ám nem számoltam azzal, ami a lakásban
várt minket. Arra kellett ráeszmélnem, hogy gyakorlatilag az átalakulásunk egy
nagy nulla azokhoz képest, akik bent rohangáltak fejvesztve fel s alá. Nem
számítva persze Rhett-tet, aki jócskán felülmúlt mindenkit csupán azzal az
aprócska ténnyel, hogy mégiscsak egy csontváz volt. Arról nem is beszélve, hogy
alig néhány emberrel futottam csak össze A Nagy Átlényegülés előtt
(így neveztem el magamban a sorsfordító eseménysorozat megtörténtét), ergo
fogalmam nem volt, hogy ki kicsoda.
Abban
a pillanatban, hogy megérkeztünk a lakásba, egy fekete macska szökkent a
karomba reszketve és kissé megszeppenve fújtatva az őt
követő vérfarkasra. A kutyagénekkel
megáldott szőrpamacs azonban nem sok időt vesztegetett a
karomban pihenő babonák főszereplőjére, ugyanis
megpillantotta a mögöttem ácsorgó csontvázat és
a szemének csillogása alapján új életcélt talált magának. Egy kutyának mi egy
macska kergetése a csont rágcsálásához képest!
- Ezt
gyorsan verd ki a fejedből! – nézett szigorúan az immáron szelíden ücsörgő,
jutalmának elfogyasztására vonatkozó engedély megadására váró, farkát lelkesen
csóváló vérfarkasra Rhett.
A
bolhafészek nyüsszentett egyet, füleit megemelte és farkcsóváása még izgatottabbá
vált, ahogyan óvatosan, biztos távolságból megszaglászta a csonthalmazt.
- Ki
ez? – érdeklődtem a srácoktól.
- A szaktrászunk, Szkott – segített ki
Ace, bár ezzel nem sokra mentem, mert nem ismertem az arcot se emberként, se kutyaként.
- És a szaktárszatok, Szkott miért nem tud
beszélni? – firtattam, szándékosan kiparodizálva Ace vadiúj beszédstílusát.
-
Mert kutya? – tippelt Cage.
- A
csontváz is tud – mutattam rá. – Sőt, még az ironikus hanglejtés
is megy neki.
-
Talán mert ő valaha ember volt – elmélkedett tovább Cage.
- A
vérfarkas is ember, nem? Ez benne a lényeg – ingattam a fejem egyre
értetlenebbül.
- De úgy nész ki, bennye ragadt ebbe a tesztbe
– osztotta meg velünk elméletét a pösze vámpír.
- Hé,
Gaines! Te sem tudsz beszélni? – böktem meg a macskát a kezemben.
-
Miaú!
- Szerintem esz egy nyem – vizslatta barátját
Ace bölcsen.
-
Nos, akkor legalább tudjuk, hogy a beszéd képessége ahhoz kötött, hogy ki mivé
vált – bólintottam megállapítva egy újabb tényt A Nagy Átlényegüléssel
kapcsolatban.
- SEGÍTSÉG!
– hangzott fel ekkor egy kétségbeesett kiáltás, majd egy egyszarvú szelte át
sebesen a nappalit, akit egy elszánt cowboy üldözött, a lasszóját pörgetve. -
- Vagy
csak értelmi szinthez – másítottam eggyel korábbi kijelentésemet, miután nyilvánvalóvá
vált, hogy az unikornis nagyon is képes szavakat formálni a szájával, míg a
kutya meg a macska továbbra is lelkes hallgatásba burkolózott.
A fel
alá nyargaló unikornis csillogó fehér bőre, Eli hajszínével
egyenlő szőke sörénye és farka, rózsaszín szarva és szárnyai érdekes
látványt nyújtott, ám az, hogy Eli konkrétan életnagyságú unikornissá változott
csak a harmadik legfurább látvány volt a szobában. A top három második
helyezettje szerény véleményem szerint Rhett volt, aki sajnos csúfos vereségett
szenvedett azzal az illetővel szemben, aki elnyerte a legabszurdabb, ugyanakkor legviccesebb
címet. Mert a szoba legfurcsább jelensége mégiscsak a földön kétségbeesetten pislogó,
nagyjából 20 centiméteres (sült!) szalonnacsík volt, akinek vékony pálcika kezei
és ijedt arca mindent vitt.
- Hahó!
– szólítottam meg a megszeppent bacont és letéve a macsekot, inkább felkaptam a
jobban rászoruló szerencsétlent.
-
Sere? – szipogott a szalonna, szemeiben könnycseppek kezdtek sorakozni.
-
Igen? – kérdeztem kissé bátortalanul, hiszen nem volt fair, hogy a szalonna
tudta ki vagyok, de nekem fogalmam sem volt arról, ki lapul a zsírréteg alatt.
- Ray
vagyok – fedte fel valódi kilétét, mire amolyan „oh, wow, erre nem számítottam”
arcot vágtam.
- Hát,
izé. Sokat változtál – dicsértem végül meg.
- Egy
baconcsík vagyok! – reklamált aprócska szájával.
-
Aha, Rhett meg egy csontváz – bólogattam megértően. – Mindenkivel megesik
– kocogtattam meg bíztatóan az aprócska fejét.
- Mi
a fene történt?
- Nem
sokat tudunk – hümmögtem. – A jelmezboltos néninél vetted te is a ruhád?
- Igen.
- Feltehetőleg
ez az oka. Mind átváltoztunk, akik ott vásároltunk – magyaráztam, beavatva őt
is az elméletünkbe.
- Nyem lehet kiszedni a fhogam – mutatta meg
saját szuperképességét Ace meglehetősen büszkén, hisz neki nyilván így
vagy úgy, de szerepelnie kellett.
- Te
nem tűnsz nagyon másnak – vizslatott Ray
engem, felülve a kezemben, elhelyezkedett a tenyeremben.
- Én
varázsló lettem.
- Tudsz
varázsolni? – tátotta el a száját, pici kezeivel megtámaszkodva.
-
Aha, de nem tudok visszaváltoztatni senkit. Viszont, ha gondolod, ideröpítek
neked egy tányért – ajánlottam segítőkészen, de felháborodott
arccal meredt vissza rám.
- Még
csak az kéne! Hogy valamelyik barbár megegyen!
- Jól
van, akkor felültetlek a sapkámra – emeltem fel és a csúcsos sityakom
karimájára helyeztem a kis bacont, hogy jól lásson, elég magasan és védve
legyen a kutyától és meg tudjon kapaszkodni.
- Mit…
Művelsz? Eressz! – hangzott fel mögöttem egy kétségbeesett
kiabálás, mire sietve odakaptam a fejem és pont tanúja lehetettem annak, ahogyan
Szkott, a vérfarkasz épp befejezte
Rhett kezének rángatását, megszerezve a bal karját karját, ügyesen kihúzta a zakó
ujjából és épp indult volna vele tovább. Ki tudja mióta küzdött, hogy megkaparinthassa,
így először nem volt szívem megfosztani tőle. Aztán tekintetem összeakadt
Rhett reményteljes pillantá… Mármint üres, fekete szemüregeivel így előkaptam
a varázspálcámat és a kutya felé
suhintottam.
-
Megállni! – adtam ki a parancsot, mire a kutya döbbent arccal megtorpant. –
Kérem a kart!
Szkott csalódottan kinyitotta a
száját, mire a kissé nyálas, viszont annál csontosabb kar a földre pottyant, amit
Rhett sietve fel is kapott, majd várakozásteljesen elém állt, épp kezében a
levált karjával.
- Segíthetek?
– mosolyodtam el kedvesen, mint akinek halvány dunsztja sincs, mit várnak tőle.
Tudtam, hogy nincsenek fájdalmai, nem is volt morbid a helyzet, mert a ruhája
takarta a „hiányzó részt”, ezért ki akartam élvezni a dolgot.
-
Varázsold vissza.
-
Talán majd, ha megkérsz – fontam karba a kezem, mondván, hogy nekem van időm
bőven.
- Tsh! – horkantott a csontváz lenézően.
-
Mondom, mi a pálya Rhetty – álltam neki felvázolni a helyzetet. – A gyengén
illesztett kis csontjaid egészen biztos, hogy többször is megpróbálnak majd
elhatárolódni tőled, de én jófej leszek és ha most, egyetlen egyszer
megkérsz, hogy tegyelek rendbe, a következő alkalmaknál már szó nélkül segítek majd.
- Szerintem esz ety jó ajánlat – búgta Rhett-nek
Ace, én pedig helyeslően bólogattam.
Rhett
csontváz létére elismerően hatalmas sóhajt hallatott, majd leeresztette karját
(mármint amelyiket tudta mozgatni) és lehajtotta a fejét.
-
Sere. Légy oly kedves és illeszd vissza a karomat – mondta ki valami
eszméletlenül monoton és cseppet sem őszinte hangsúllyal, de
nem is ez volt a lényeg.
-
Ahogy óhajtod – pöccintettem a pálcámmal és utasítottam a csontjait, hogy
álljanak ismét össze.
- Köszönöm
– morogta Rhett kedvetlenül, de valamivel azért hálásabban.
- Hova
lett Cage? – pillantottam körbe rosszat sejtve, ugyanis a sötét lovagunk a
jelek szerint időközben kereket oldott.
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése