A beszédhibás
vámpír, az elégedetlen csontváz, az immáron kevésbé megszeppent baconcsík és
jómagam Cage keresésére indultunk. Ugyan nem öntöttük szavakba, mind jobbnak
láttuk együttmaradni a káoszban, mintsem szétválni. Rhett valószínűleg
azért követett, mert aggódott a csontjai miatt, Ray biztonságban érezte magát
velem, Ace pedig csak jó szokásához híven szórakoztatni kívánt, emelve a
színvonalat csodálatos jelenlétével.
Szerencsére
a jelek szerint nem maradtunk nagyon sokan, tehát a bulira érkezők
csak kisebb része vásárolhatott a néninél. Persze azt sem zárhattam ki, hogy már megléptek,
elfutottak, elrepültek, ellovagoltak, elgurultak, elmásztak ki, a rengetegbe.
Arról nem is beszélve, hogy akadhattak Ray-nek is sorstársai, akik kicsik és
tehetetlenek voltak és mivel nem csaptak kellő zajt, nem is vettem észre
őket.
Először Rhett szobájába kukkantottunk be, de mivel az eddig is
zárva volt (és ezután is), nem találtunk semmi érdekeset. Utána következett Ace
birodalma, ahol viszont már annál váratlanabb jelenség tanúi lehettünk. Ace
franciaágyán, a hátán elhelyezkedve ott feküdt a világ legérzelmesebb kaszása. Webb
arca ugyan beesett volt, de azért kivehetőbbek voltak a vonásai, mint mondjuk Rhetté,
csuklyája lejjebb csúszott, ujjait egymásba kulcsolta és szentimentálisan
meredt a plafonra.
-
Ütött a halálotok órája – üdvözölt minket monoton, kedvtelen hangon, mint
akinek cseppet sem fekszik, hogy ilyen lehangoló munkát kell végeznie.
- Hafer, minden remben? – érdeklődött Ace, bátran megközelítve a halálhozót. Mondjuk neki aztán
mindegy volt, hisz végeredményben ő már hallott volt. Most, hogy így belegondoltam, én voltam az
egyetlen élő a szobában, ugyanis a csontváz,
a kaszás, a vámpír és a sült meg füstölt disznóhús nem igazán számított élőnek.
- Úgy
hiányzik egy társ! – szólalt meg gyászos hangon Webb, továbbra is a plafont
vizslatva.
- Jesszus,
már csak a szeretethiányos kaszás hiányzott a képből!
– sóhajtottam a fejemet fogva.
-
Szerinted megtalálom egyszer a Nagy Ő-t? – pislogott nagyokat
Ace-re Webb, mintha csak most vette volna észre a fölé magasló Drakula pofát. - Kaphatok egy ölelést? - tárta szét a karjait várakozva.
- Néssz szét odakint – tanácsolta Ace nagy
bölcsen, kibújva az ölelgetés alól. – Hátha mász isz kaszász lett ész
találsz makadnak ety cinosz kisz menyeckét.
- Te
hogy bírod ezt röhögés nélkül? – fogtam a hasam vigyorogva, kicsit oldalbalökve
Rhett-tet, ám nem számoltam a bordái keménysége miatt engem ért fájdalommal. –
Hű, de csontos vagy! – dörzsöltem a könyököm, ezekután jóval
kisebb mosollyal az arcomon.
- Milyen
elmés poén! – jegyezte meg a csontváz zsörtölődve.
- Hallod,
amúgy kicsit kiábrándítóan festesz – jegyeztem meg, miközben az arccsontjait
nézegettem, majd fogtam a sapkáját és lekaptam a fejéről.
- Hé!
Mit csinálsz? – ellenkezett rögtön, de addigra egy jól irányzott mozdulattal
elvarázsoltam a sapkát kalappá.
- Ez jobban
illik az új stílusodhoz! – vigyorogtam és a koponyájára nyomtam a fekete filc
kalapot. – Sőt… lehetne hajad.
-
Majd megpróbálok növeszteni – morgolódott, miközben megigazította fején az
újdonsült darabot.
- Úgy
értettem… Rhett-nek legyen megint Rhett-haja – próbáltam a lehető
legpontosabban megfogalmazni, mit is akarok és hopp! Rhett fején, a kalap alatt
megjelent a szokásos göndörebb, barna frizurája.
- Van
hajam – tapogatta a meg a fejét kicsit megemelve a kalapot.
- Jól nyészel ki, teszó! – dicsérte Ace
Rhett-tet, otthagyva az érzelmek bajnokát az ágyon szenvedni.
Rhett
nem szólt semmit, csak előhúzott egy kendőt
zakójának zsebéből
és nekiállt tisztogatni
kilátszódó csontjait.
- Mi
jót csinálsz? – érdeklődtem, mikor magunk mögött hagytuk Ace szobáját (benne az érzelgős
kaszással) és átvágtunk a nappalin.
-
Tisztán tartom a csontjaim – felelte olyan stílusban, mintha ez lenne a
legnormálisabb és legideálisabb helyzet, amit egy csontváznak meg kell
teremtenie.
-
Aha. Szóval a tisztaságmániád még halálod után is megmaradt – bólogattam elismerően,
felmérve egyre fehérebb és csillogóbb csontjait.
A
nappali meglehetősen üresnek tűnt,
csak Gaines csücsült fújtatva az egyik szekrény tetején, vele szemben a földön
a lelkes vérfarkas csóválta farkát, bizonyára abban reménykedve, hogy a macska
egyszer, csak megunja a fogócskát.
A
konyhába érve újabb abszurd látvánnyal kellett megbirkóznunk. Cage meg a cowboy
éppen nagyban hadakoztak a láthatáron lévő egyetlen lóért (őket idézve: utazási alkalmatosságért).
Szánalmas kis párbajuk abból állt, hogy a cowboy egy ostort csapkodott a pulthoz,
hogy fenyegetőnek tűnjön, (mivel másképp nem
tudott belőle csattanást kicsikarni), Cage
pedig a kardját próbálta öt centiméternél magasabbra felemelni a földről.
- Ki
a cowboy? – érdeklődtem hű követőimtől,
mert neki ugyan láttam az arcát, de nem ismertem föl.
- Szeamusz – sietett a válasszal segítőkészen Ace.
- A szaktárszatok, Szeamusz? – sandítottam
a vámpírra remekül mulatva, Ace pedig csak bólogatott, inkább megkímélve magát
a felesleges szócsépléstől. - Kezdem azt hinni, hogy direkt mindenkinek „S” betűs
neve van, nehogy ki tudd mondani – folytattam a szapulását, de akkor feltűnt,
hogy az unikornisunk mindeközben a konyha egyik sarkában, egy lasszóval kikötve
a fenekén ült és sírt.
Oh.
Ekkor esett le, hogy a két vitézien küzdő férfi bizony a nagyban zokogó unikornist nyilvánítottak jobb híján
lónak.
-
Minden rendben, Eli? – léptem oda a pórul járt pacihoz és leguggoltam vele szemben.
Nem ő volt a világ legnagyobbra nőtt
unikornisa, sokkal inkább egy szarvas-szárnyas pónira hasonlított.
- Be
akarnak fogni – szipogott boldogtalanul.
-
Ahogy elnézem, ezen már túl vagyunk – büktem a nyakára tekeredett lasszóra,
majd egy pálcasuhintással el is tüntettem róla és felém nyújtott patájánál
fogva felsegítettem a földről.
-
Miért lettem unikornis? – próbálta megtörölni a szemét, de hát a lólábak nem
éppen úgy hajlottak, mint az emberi kezek. Kikaptam Rhett kezéből
a selyemzsebkendőt, amivel még mindig a csontjait
tisztogatta és megtöröltem vele Eli puffadt kis arcát.
-
Mert annak öltöztél – magyaráztam. – Ace vámpír, ő meg itt a barátom, Ray –
böktem a kalapon csücsülő, megjegyzem igen hallgatag szalonnára.
- Mind
átváltoztunk – egészítette ki a mondókámat Ray fentről.
- És
hol van Rhett? – pislantott körbe Eli, aki a tekintetéből
ítélve nem igazán szeretett volna így lóalakban összefutni Rhett-tel.
- Hát
itt – mutattam színpadiasan a csontvázra, aki pont ezt az alkalmat választotta
arra, hogy ledöntsön egy pohár valamit. A folyadék végigfolyt a nyakcsigolyáin,
majd átáztatta a pólójának elejét.
Rhett
először lepillantott a vizes ruhájára,
majd felnézett és hiába nem voltak izmai, bőre és semmi egyebe mégis
pont olyan arcot vágott, mint aki egy minutum erejére elfelejtette, hogy egy csontváz és azt gondolta, simán
megtudna inni egy pohár vizet.
- Ez nem
jött be – informáltam, majd sietve megszárítottam a ruháit, mielőtt
hisztirohamot kaphatott volna.
Nem
tellett bele egy fél percbe, mikor arra lettem figyelmes, hogy Ace hasonlóképp
a szájához emelt egy műanyag poharat és bár az ő esetében a folyadék 50%-a a testében
landolt, fogai miatt a másik fele végigcsurgott az állán, le a nyakán, végül
szép foltot hagyva fehér ingén.
- Én
komolyan nem tudom, mit hittél! – tettem tisztába ezúttal Ace-t és kezdtem azt
hinni, én maradtam az egyetlen normális az egész társaságban. Vagy ki tudja… Talán
az egész világon.
- Szomjasz voltam! – kérte ki magának.
-
Akkor keress egy szívószálat – tanácsoltam.
- Asz nyem férfiasz – emelte meg az állát
fensőbbségesen.
- Egy
pösze vámpír vagy, aki épp most itta le magát. Meg merem kockáztatni, hogy már
sosem leszel az – veregettem hátba bíztatóan, majd a (leginkább saját
fegyvereikkel, mintsem egymással) hadakozó pároshoz léptem, hogy elsimítsam a
konfliktust.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése