Úgy, ahogy vagyok, még mindig iskolai
egyenruhában felslisszolok az emeletre és kopogás után benyitok a szobájába. Fehér
bőrkanapéján ül, elegánsan keresztbetett lábákkal bámul egy hatalmas képernyőjű
tévét, de mikor belépek, felém irányítja tekintetét.
– Gyere! – mondja, miközben kikapcsolja a
tévét, én pedig tétován közelebb lépek.
Az asztalon egy csomó rajzeszközt és kelléket
veszek észre, amik rendezetten elő vannak készítve. Leülök a földre, de
egyelőre nem szólalok meg és nem is teszek mást.
– Segíts nekem a háziban – néz rám Chester
és előredől. Ugyan egy „kérlek” vagy egy „légy szíves” nem hangzik el, de meglepő
módon az sem, hogy én csináljam meg helyette és kész. A kijelentése azt a váratlan
dolgot hordozza magába, hogy esetleg ezúttal ő is belefeccölne némi energiát.
– Rendben – nyelek egyet óvatosan és
táskámból előveszem a saját művészet órán használt füzetemet.
Ezúttal azt a feladatot kaptuk, hogy a legutóbb
leadott vázlatos terveinket tovább tökéletesítsük és elkészítsük a kész képet
álmaink otthonáról.
– Hol van a vázlatod? – érdeklődöm, hiszen
sehol nem látom a rajzot, amit korábban elkészítettem neki.
– Kidobtam – vonja meg a vállát egyszerűen.
Legszívesebben arcon csapnám. Legalább
visszaadta volna nekem vagy valami, ha már annyit dolgoztam vele. Nem kéne
kiakadnom ezen, hiszen semmi új nincs abban, hogy nem becsüli meg a munkámat
vagy az erőfeszítéseimet. De valahogy mélyen belül elkezdtem magam abba a tévhitbe
ringatni, hogy Chester kicsit változik.
– Kidobtad? – ismétlem meg felpattanva,
miközben elönt a düh. – Tudod, hogy mennyit dolgoztam vele! Itt ültem és újra
meg újra megrajzoltam, mert neked nem volt elég jó! Erre te kidobod? Legalább
visszaadhattad volna!
Chester döbbenten néz fel rám, összezavarodottnak
látszik.
– Én… Igazából nem dobtam ki. Úgy
értettem, hogy az ötletet dobtam el – feleli végül lassan, megfontoltan.
– Oh – konstatálom, hogy félreértettem a
helyzetet és még rá is kiabáltam. – Vagy úgy – nézünk farkasszemet, végül pedig
félve visszaereszkedem a földre.
Fogalmam sincs, mit mondhatnék, inkább
lehajtom a fejem és a puha, fehér szőnyeget bámulom. Szívesen babrálnám a
belőle kiálló szálakat, de ahhoz sincs merszem.
– Most jön az a rész, mikor bocsánatot
kérsz, amiért ok nélkül rám üvöltöttél – hallom a hangját, mire felkapom a
fejem és megint elönt a felesleges bátorság.
– Csak mert ezegyszer nem dobtad ki, attól
még a többi munkámat simán elhajítottad! Nem fogok bocsánatot kérni, amiért
ezegyszer megtartottad!
Chester szeme megvillan, majd szó nélkül
feláll és fölém magasodik, amitől máris kisebbre húzom össze magamat. Ellép
mellettem, csak hallom, ahogy valami szekrényben matat, majd nem sokkal később
visszajön és papírok tömkelege hullik az asztalra és a földre körém. Mind az én
munkám.
–
És most? – pillant le rám, de valahogy már nem vészjóslónak tűnik, hanem egy
ici-picit olyannak, mint akit szórakoztat a kialakult helyzet.
– Most sem – szorítom össze a szám
dacosan, mert nem akarok visszakozni. Hiába tartotta meg őket, nyilván csak
saját hasznát nézte az egészből, nem pedig arról van szó, hogy értékelné a
munkámat. Arról nem is beszélve, hogy még mindig egy rakat szemétség van a számlájára
írva, amikért neki kellene bocsánatot kérnie tőlem. Félek, hogy
fitogtatni kezdi igazát vagy követelni fogja a bocsánatkérésemet, ezért gyorsan
felteszek neki egy kérdést. – És mire változtattál?
Igazából azt akartam megkérdezni, miért
tette, hisz elégedettnek tűnt a múltkori vázlatommal, de azzal már valami személyesebbet
firtatnék, amihez nincs merszem.
Óvatosan előhúz egy lapot, melyen a
vázlata van és elém teszi, majd helyet foglal velem szemben a kanapén és
közelebb hajol, hogy ő is lássa.
– A múltkori tervem olyan volt, mint ez a
ház – vizslatja a lapját elgondolkodva, tejfölszőke tincsei a homlokába hullanak.
Rájövök, hogy erre a házra céloz, amiben most lakik. – De rájöttem, hogy nem ilyenben akarok élni.
Mit gondolsz?
– Szerintem ez a ház sokkal otthonosabb –
meredek a kezdetleges vázlatára.
– Úgy értem, a rajzomról – pontosít, mire
elvörösödöm. Jó ég! Miért is gondoltam, hogy úgy kéri a véleményemet? Nyilván
csak a terve szempontjából érdekli, nem pedig a mögöttes tartalom és érzelmek tekintetében.
Annyira bepánikolok, hogy a lehető legrosszabbat nyögöm ki.
– Elég béna.
A szám elé kapom a kezem és tágra nyílt
szemekkel meredek Chesterre, aki megilletődve bámul vissza rám.
– Mármint kezdetleges! Ez csak egy vázlat!
Vázlatnak meg tök jó! Tetszik a házad! – ömlenek belőlem rám abszolút nem
jellemző módon a szavak, de hiába, tudom, hogy a helyzet menthetetlen. Chester ki
fog borulni. Meg fog alázni és bántani fog, hogy megbosszulja, amiért ilyesmi
merte elhagyni a számat. Egy életre megkeserülöm, hogy rosszat mondtam róla.
Ráadásul olyan rosszat, amiről még ő is tudja, hogy igaz. Végem van. De nem ez
a vég, mert Chester sosem felejt. Örökké emlékezni fog erre és innentől kezdve
minden alkalmat megragad majd, hogy leverje rajtam ezt. Csak meredek rá, arra
sincs erőm, hogy elkapjam a tekintetem, ugyanis a hideg zöldeskék szempár fogva
tart. Tökéletes vonásai nem változnak csak néz rám, én meg ő rá. Aztán olyasmi
történik, ami azelőtt sosem.
Chester elneveti magát. De nem gúnyosan
vagy megvetően, sokkal inkább úgy, mint aki kicsit zavarban érzi magát, amiért lebukott,
de igazából úgy érzi, itt volt az ideje. Nemcsak, hogy rám sosem nevetett vagy
mosolygott szívből, pusztán kedvességből vagy szeretetből, azt sem láttam, hogy
mással csinálta volna. Pedig csodálatos látvány.
Chester elbűvölő, mikor nevet. Jól is áll neki,
de ez eltörpül amellett, hogy milyen kellemes és megnyugtató érzést áraszt a
nevetése, a jókedve. Melegséget érzek a mellkasomba és döbbenten veszem észre,
hogy elakad a lélegzetem. Az elmúlt tíz évben ez az első alkalom, hogy őszinte jókedvet
érzek áradni belőle és az már csak hab a tortán, hogy ennek pont én vagyok a
kiváltó oka.
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése