Csillaghullás - Kollár Betti történetek: Kosársuli, 122.rész

Június 18., szombat

A szombatot Dinivel töltöttem. Ugyan szerettem volna felhőtlenül jól érezni magam, de időnként rám jött egy rossz érzés és nem tudtam nem Konrádra gondolni. Nekem fontos volt ez az egész, visszalátogatni a régi sulimba, találkozni az edzővel, aki megtanította az alapokat és ezt szerettem volna megosztani Konráddal. Ahogy a Dinivel kapcsolatos dolgokat is, hiszen engem tényleg nem érdekelt úgy, ahogy Konrád azt gondolta.

Rosszul esett, hogy Konrád nem bízik bennem, hogy nem ért meg, csak betámadott. Ráadásul ez az egész csak néhány nappal ezelőtt kezdődött, így azt sem állíthatta, hogy milyen régóta szenved. Meg sem próbálta elfogadni vagy tolerálni a dolgot, sőt megérteni vagy megismerni sem próbálta a helyzetet. Csupán levonta a saját következtetéseit, kialakított egy elméletet a fejében és ehhez tartva magát kiakadt rám.

Ám hiába voltam rá mérges és hiába gondoltam, hogy nincs igaza, attól még hiányzott.

– Hé, Lulu! – lengette meg kezét az arcom előtt Dini, ezzel sikeresen kirángatva a gondolatmenetemből.

– Hm? – pillantottam rá, mire az előttem álló kislány felé biccentett fejével.

– Panni azt szeretné tudni, kölcsönadod-e neki a csuklószorítod – guggolt a hat-hétéves forma kislány mellé Dini.

– Panna – javította ki a kislány durcás arccal, Dini pedig felöltötte a már jól ismert „tudom jól, de én csak azért is így szólítalak” arckifejezését.

– Persze, nyugodtan – kaptam le az említett darabot és átnyújtottam Pannának, aki boldogan elszaladt vele.

– Merre kalandoztál? – érdeklődött Dini, majd leült velem szemben a parkettára és szórakozottan zsonglőrködött egy kisebb labdával.

– Csak elgondolkodtam – vettem kézbe én is egy lasztit és a padon ülve nekiláttam a lábaim alatt pattogtatni. Ezt a mozdulatsort is Dinitől tanultam.

– A fiúd még mindig morcos? – tapintott rá a lényegre rögtön.

– Aha, így is mondhatjuk, igen – húztam el a számat.

– Mióta vagytok együtt?

– Már hét hónapja – mosolyodtam el halványan.

– És kaptatok már így össze korábban is? – koncentrált az ujján pörgő labdára Dini.

– Egyszer – olvadt le rögvest a mosolyom az arcomról.

– Miért, mi történt?

– Nos, Konrádnak magánéleti problémái akadtak, amiket valaki mással beszélt meg – foglaltam össze tömören a történteket.

– Egy másik lánnyal? – kérdezett vissza mellékesen Dini.

– Igen – bólintottam, mire elejtette a labdát és felém kapta a fejét.

– Megcsalt téged?

– Dehogy! Nem – ráztam a fejem. – Csak beszélgettek.

– Nem értem. Ha együtt jártatok, miért nem fordult hozzád?

– Mert ennek a másik lánynak hasonló problémái voltak korábban és megértették egymást. – Próbáltam úgy fogalmazni, hogy semmiképp se adjam ki Konrádot, hiszen ezek a gondok csak rá tartoztak és arra, akivel ő megosztani kívánta.

– Tehát, hadd összegezzem – vette fel az odébb gurult labdát Dini, majd rám pillantott. – A fiúd egy fontos dologgal nem hozzád, hanem máshoz fordult és miután te ezt elnézted neki, ő simán kiakadt, amiért te meg én régi ismerősök vagyunk és olykor beszélgetünk kis semmiségekről?

– Azt hiszem, azért akadt ki, mert felnézek rád – pontosítottam. – Mert istenítelek – sütöttem le a szememet és kicsit zavarban éreztem magam, amiért ezt ilyen könnyedén kimondtam.

– De hisz ezzel semmi baj nincsen – szólalt meg lágyan, majd kuncogni kezdett. – Így volt ez egész általánosban.

– Hát ez az! – értettem egyet. – Arról nem is beszélve, hogy ez nem olyan dolog, amit semmisé tudnék tenni.

– Csalódott is lennék, ha csak úgy semmissé tennéd – mosolygott rám. – Az én kis tanítványom igenis nézzen fel rám.

Visszamosolyogtam rá, majd elnézve a válla felett a serényen labdát pattogtató kicsikre irányítottam a tekintetem.

– De hogy értessem meg ezt Konráddal? – sóhajtottam egy hatalmasat. – Olyan jó volt idejárni, klassz csapattal rendelkeztünk, jól éreztük magunkat, sokat tanultunk és fejlődtünk. Ez egy olyan tiszta érzés, érted? Ő mégis úgy tesz, mintha valami rosszat tennék, amiért így érzek.

– Kicsi Lulu, én szívesen meghallgatlak és beszélgetek veled, de párkapcsolati tanácsokat ne várj tőlem – meredt rám én meg elfintorodtam az amúgy is borzalmas becenév továbbfejlesztett változatának hallatán.

– Azért, mert egy örök szingli vagy, akinek nincs ideje randizni? – vigyorodtam el gonoszan, mire felháborodott arcot vágott.

– Kikérem magamnak! Volt már barátnőm! – közölte, ami eszembe juttatta, hogy tényleg járt egy lánnyal, mikor nyolcadikos volt, én meg hetedikes. Nagyon féltékeny voltam arra a lányra, de hát 12 éves kislánykaként ez teljesen normális reakció volt.

– Oké – bólogattam nagyban.

– Egyébként nem erre gondoltam. Csak másképp gondolkozunk és nem akarom, hogy az én véleményem befolyásoljon – magyarázta és nekilátott három kislabdával zsonglőrködni.

– Ez csak egy vélemény – vontam meg a vállam. – Csak a kosártudásodat istenítem, nem téged magad – villantottam felé egy szívélyes mosolyt.

– Ez komoly? – döbbent le, elejtve a labdákat, amik egyenként a földre potyogtak, sőt, az egyik fejen is találta.

– Hát persze. Mint átlagember nem is ismerlek.

– Én nem vagyok átlagember – húzta ki magát rögtön.

– Hogyne – hagytam rá. – Külön osztályba jártunk, csak az edzéseken találkoztunk, ez volt a közös érintkezési pont, de amúgy nem voltunk barátok vagy ilyesmi. Ha azt mondod, hogy a kettes figurában jobbra adjam a labdát és ne balra, azt nem kérdőjelezem meg, mert a pályán a végletekig bízom benned, a tudásodban és a szakértelmedben. De a magánélet egész mást tészta. Szóval, mi az álláspontod?

– Kicsi Lulu, ha én lennék a fiúd és tartanék egy másik sráctól – hajolt közelebb bizalmasan, szemében ravasz, mégis eltökélt fény csillant. – Nem követném el azt az amatőr hibát, hogy eltaszítalak magamtól és ezzel egyenesen a másik srác karjaiba löklek.