- Konrád, drágám,
voltál orvosnál?
- Igen, kiírt
három napra, de azt mondta nem vészes, csak egy kis torokgyulladás – magyarázta
Konrád rekedt hangon, mikor már úton voltunk.
Anya vezetett
természetesen, mi meg hátul ültünk és egy üres hely tátongott közöttünk.
- És mióta vagy
rosszul?
- Tegnap este óta.
- Lázad volt?
- Csak hőemelkedésem
– rázta a fejét Konrád, majd hozzátette. – Sajnálom, hogy így alakult. És
köszönöm.
- Ugyan, rá se
ránts! Ez semmi! Ismerek egy lányt, aki minden előzmény nélkül iskola közepén
ájult el – mesélte anya olyan stílusban, mintha amúgy nem rólam lenne szó.
- Csak úgy, se
szó, se beszéd? – ment bele a játékba Konrád és megmelengette a szívem az első
igazi „konrádos” megszólása.
- Most mondd meg! –
bólogatott anya. – Azt hittem, én is menten elájulok! Még szerencse, hogy volt
vele egy helyes fiatalember, aki elkapta.
Mosolyogva hallgattam
őket, közben tekintetem Konrád ölébe ejtett kezeire tévedt. Olyan szépnek
láttam a kezét és annyira hiányzott már az érintése, hogy nem bírtam magammal.
Ez az ájulós sztori nosztalgikusnak hatott, emlékeztett arra, milyen jó is
nekem vele, mennyire szeretem őt és mennyire hiányzott. Kezem rátalált az övére
és összefontam ujjainkat. Konrád felkapta a fejét, elkerekedett szemekkel
nézett rám, hisz az egy futó homlokpuszit leszámítva a jelek szerint nem nagyon
mert kezdeményezni. Úgy meredt rám, mint egy reményteljes őzike, annyira édesen
festett, ahogy arca arról árulkodott, mennyire aggódott, hogy már nem lehetünk
ugyanígy. Ujjai szorosan fogták az enyémet, mintha csak attól félne, hogy ha
elenged, megint el kell válnunk.
Olyan kis
elveszettnek tűnik és feltehetőleg tényleg az is, ha mindenféle ellenkezés
nélkül átcuccol az elmúlt időszakban némileg hanyagolt barátnője családjához.
Ha azok alapján kellene véleményt formálnom, amennyit Konrádról tudok, azt
mondanám, ez egyáltalán nem vallott rá. Ő inkább az a típus, aki meghúzza magát
otthon, nem tolakodik be sehova ily módon, még akkor sem, ha unszolják.
Valószínűleg nagyon maga alatt lehetett.
Egy bő fél óra
alatt hazaérünk és Konráddal felmegyünk az emeletre. Kicsit zavarban éreztem
magam, hogy itt volt a szobámban, nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. Nyilván
nem hajíthattam le a cuccaimat, ahogy szoktam és nem állhattam neki átöltözni
az otthoni cuccomban. Végül bíztattam, hogy foglaljon helyet, csináljon, amit
akar és igyekeztem a legkevésbé feltűnően elnyargalni a fürdőszobába átöltözni.
Nem egészen öt perccel később immáron mindketten mackónaciban és pulcsiban ültünk
a kanapémon és Konrád azt ecseteltem, hogyan lépett le az apja váratlanul.
- És nem volt
semmi előzménye? – értetlenkedtem.
- Hát, sokat
veszekedtek az utóbbi időben – vonta meg a vállát, mondván, hogy ez azért még
nem adna okot ilyen drasztikus lépésre. – Nem tudom, mi történt, mert nem
avattak be különösebben.
- A húgod hogy
viseli? – érdeklődtem.
- Hát, nagyon el
van keseredve, de szerintem nem is érti, mit jelent az, hogy apa elment.
- Értem.
- Figyelj, Luca,
annyira sajnálom! Rögtön el kellett volna mondanom, vagy ha nem is rögtön, de mielőbb.
Először bele se gondoltam, hogy rosszul teszem, hogy nem neked mondom, utána
meg már azt éreztem, hogy nem értenél meg. De ez hatalmas hülyeség volt! Nyilván
nem ismerheted ezt, mert szerencsére egyben van a családod, de attól még együtt
érezhetsz velem. És ez a fontos, nem? Én csak… Jó volt valaki olyannak
panaszkodni, aki megélte ugyanezt és el tudta mondani, hogyan viselte, mit tett
ellene. Érted? De akkor sem így kellett volna intéznem. Találkozhattunk volna
hármasban vagy nem tudom, hogy ne keltsek benned rossz érzést.
- Inkább az
keltett bennem rossz érzést, hogy nem mondtál semmit, csak egyre jobban
eltávolodtál tőlem – szegtem le a fejem szomorúan.
- Hát, bevallom,
eleinte nem akartam elmondani, aztán még nekem állt feljebb, mert úgy vettem
le, téged nem is érdekel. De ez egy újabb baromság volt a részemről, azt
hiszem, egyáltalán nem is gondolkodtam, csak mérges lettem a szüleimre meg a világra,
közben meg belülről felemésztett a szomorúság. Én… Annyira sajnálom. Nem
akartam, hogy így legyen… - csuklott el a hangja és megint eleredtek a könnyei.
A síró Konrád látványa
a legaranyosabb és a legszívszaggatóbb dolognak számított, amihez valaha
szerencsém volt. Magamhoz öleltem és hagytam, hogy a pólómat szorongatva a
mellkasomhoz bújjon, miközben a haját simogattam megnyugtatóan.
- Sajnálom – szipogta,
pulcsijának ujjával törölgetve a szemét.
- Oké, ezt most
már annyiszor mondtad, hogy biztos vagyok benne, tényleg így érzel, úgyhogy
kérlek, ne ismételgesd – mosolyogtam, mire elhúzódott és tétován nézett rám.
- Nem haragszol?
- Nézd, kicsit
csalódott vagyok, hogy nem bíztál bennem, de igazából nem járunk olyan régóta.
Örülök, hogy megbántad, hogy nem enyhültek az érzéseid irányomba és igyekezni
fogok, hogy mostantól mindig hozzám fordulj, ha gond van.
- Sa… - kezdte
volna, de egy „mit is beszéltünk meg?” pillantással beléfojtottam a szót, így
inkább átfogalmazta azt, amit mondani készült. – Köszönöm. Nem fog ilyesmi még
egyszer előfordulni.
A gyenge és
sebezhető Konrád, poénok és jókedv nélkül igazán ijesztő jelenség volt. Már
nagyon hiányzott az, aki valójában ő volt és mérhetetlenül elszomorított, hogy
így kellett látnom.
- Figyelj csak –
törölte meg újra az arcát, összeszedve magát.
- Ha bocsánatot
akarsz kérni én esküszöm, hogy kiugrom az ablakon – figyelmeztettem, amin halványan
elmosolyodott.
- Szeretnék, de
mivel nem engeded, tekintsünk el tőle – köszörülte meg a torkát.
- Rendben.
- Szóval… Mondtam
neked valamit korábban, amire nem mondtál semmit, ezért nem tudom, meg merjem-e
ismételni – húzta fel a térdeit és úgy festett, mint aki zavarban van.
- Sok mindent említettél
– feleltem, rámutatva, hogy nem igazán tudom, mire célozgat.
- Ez igaz, de volt
valami, amit azelőtt még nem mondtam – kerülgette tovább a forró kását.
- Tudod, ebből is
akad egy pár. – Én tényleg nem tudtam, hova akar kilyukadni.
- Szeretlek,
Bokasérült lány! – emelte fel a fejét, tekintetünk összefonódott.
- Én is szeretlek,
Késő srác! – válaszoltam őszinte boldogsággal.
- Huh, akkor jó! –
sóhajtott egy hatalmasat, mint aki attól félt, nem fognak viszonzásra találni
az érzései. Átkulcsolta térdeit és úgy tűnt, gondolkodik valamin.
- Konrád! –
szóltam neki.
- Tessék? –
pillantott rám szelíden.
- Megcsókolnál végre?
– kértem szelíden, mert egyelőre nem mutatott eziránt különösebb hajlandóságot.
- Szó sem lehet
róla!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése