Kosársuli, 100.rész

- Sajnálom, Luca.

- Mit sajnálsz?

- Hogy azt éreztettem veled, nekem jobb mással, de ez nem igaz! Nekem veled a legjobb! Szeretlek! A szüleim váratlanul összebalhéztak és apám el is költözött, ami eléggé kiborított! Aznap reggel összetalálkoztam Hannával suliba jövet és kiderült, hogy vele is valami hasonló történt. Esküszöm neked, hogy semmit nem érzek iránta, csak egyszerűen úgy voltam vele, hogy ő megérti ezeket a dolgokat.

- Ettől még velem is beszélned kellett volna róla – feleltem szelíden, magamat is meglepve a higgadtságommal. De ez így volt helyes, Konrádnak arra volt szüksége, hogy megértsem és támogassam, ne pedig kioktassam. Hisz elismerte, mit hibázott, megbánta, amit tett, hogy így kezelte a helyzetet és ugyan ez nem mentesítette semmi alól, de tisztázta a félreértéseket. Nyilván nem értetettem egyet azzal, ahogy viselkedett, de végeredményben nem tett semmi rosszat, egyszerűen csak nem tudott mit kezdeni a rászakadt nehézségekkel. Még csak gyerekek vagyunk, természetes, hogy megviseli a szülei válása, ebből fakadóan pedig nem megfelelően kezeli a dolgot. És én ezt el tudtam fogadni.

- Tudom – hajtotta le a fejét szomorúan. – Akartam is, csak… - csuklott el a hangja és sírni kezdett. Ott ült, összeroskadva, nagyban a könnyeit törölgetve.

Úgy pattantam fel, mint akit megrázott az áram, Konrádhoz siettem, a széke mellé guggoltam és bátorítóan simogatni kezdtem a hátát. Ekkor már kezeit az arca előtt tartva rázkódott a teste, majd felém hajolt, arcát a nyakamba fúrta.

Sokáig sírt. Csendesen, fájdalmasan, miközben én oltalmazóan magamhoz szorítottam.

- Ne haragudj – suttogta végül, mikor kicsit összeszedte magát, de nem húzódott el.

- Nincs okom rá – simogattam a hátát körkörösen.

- De van. Sokkal megértőbb vagy, mint kellene – felelte halkan.

- Ez az én döntésem. Egyikünknek sincs arra szüksége, hogy kioktassalak vagy kiakadjak. Azt szeretném, ha mindent elmesélnél és majd együtt túljutunk ezen is.

- Kérlek, maradj itt velem – emelte fel a fejét, szemei piroslottak, sötét szempilláin apró könnycseppeket véltem felfedezni.

- Tessék? – hökkentem meg egy kicsit.

- Nem szeretnék egyedül lenni. A húgom apámnál van péntek óta, anya meg a szüleihez ment.

- Mióta vagy egyedül? – kerekedett el a szemem.

- Péntek óta.

- De hát miért hagyott itt anyukád? – értetlenkedtem.

- Azt mondta, most nem képes ebben a lakásban lenni – magyarázta Konrád, amit úgy értelmeztem, hogy bizonyára a sok közös emlék lehet fojtogató a számára.

- De beteg vagy!  - fakadtam ki, mert engem bizony csak Konrád épsége érdekelt.

- Azt nem tudja – rázta meg a fejét anyukája védelmére kelve.

- Értem. Sajnálom. Tuti, hogy anya nem engedi meg, hogy itt aludjak – húztam el a számat, Konrád pedig csalódottan bólintott.

- Megértem.

- Mi lenne, ha te jönnél át hozzánk? – jutott hirtelen eszembe. – A körülményekre tekintettel azt biztosan megengedik.

- Nem szeretnék s terhetekre lenni – túrt a hajába zavarában.

- Én meg nem szeretnélek betegen magadra hagyni – szorítottam össze a számat makacsul. – Felhívom anyát, oké?

A választ meg sem várva ugrottam fel, majd körbekémleltem.

- Merre is van a mosdó? – forgolódtam, hisz most először jártam itt.

- Az az ajtó ott – bökött mag elé, én pedig már be is nyargaltam és tárcsáztam anya mobilját.

Kiderült, hogy már keresett, de nem is vettem észre. Elhadartam neki mindent, Konrád szüleinek válását, Konrád lelki és testi állapotát és őszintén mindent, amit csak gondoltam és tudtam. Anya jól ismert és eleve tudott a mosolyszünetünkről, arról nem is beszélve, hogy anyai ösztönei is fellángoltak, mikor lelki szemei előtt megjelent a magányos beteg fiú. Elkérte a címet és közölte, hogy maradjunk, ahol vagyunk, elindul a munkahelyéről és felvesz minket kocsival.

- Biztos nem baj ez? – érdeklődött Konrád, de úgy tűnt, máris kicsit jobban érezte magát.

- Száz százalék! Szedjünk össze neked néhány cuccot – ajánlottam, Konrád pedig a szobájába vezetett. Minden jelenlegi nehézség ellenére hevesebben kezdett verni a szívem, hisz életemben először voltam a fiúm szobájában. A falak sötétkék színben pompáztak, a bútorai egységes fekete-fehérek voltak, az ágyán lévő paplan és párnák bevetetlenül, rendetlenül hevertek. Nyilván akkor kelhetett ki belőle, mikor orvul rátörtem.

- Bocs a kupiért – matatott az egyik szekrényben.

- Azt hiszem, ezegyszer elnézem, amiért nem vártál tökéletes renddel – eresztettem meg egy aprócska poént.

- Álmomban sem gondoltam volna, hogy megjelensz itt – nézett mélyen a szemembe. – Krisz keze van a dologban?

- Aha – mosolyodtam el. – Elém rakott egy cetlit azzal a szöveggel, hogy: lebetegedett. Szerintem meg kellene látogatnod – mélytettem el a hangom, legjobb tudásom szerint utánozva a legjobb barátját.

- Sajnálom, hogy nekem nem volt elég bátorságom meglépni ezt – süppedt vissza újra a bánatába.

- Nem baj, most megléptem én, legközelebb majd te fogod – bíztattam kedvesen. – Áll az alku?

- Remélem nem lesz legközelebb – fordult el nagyot sóhajtva és nekilátott a sporttáskájába hajigálni különböző ruhadarabokat.

- Pedig biztos lesz. Kivéve persze, ha szakítani tervezel velem – hirtelen nagyon magabiztosnak érezhettem magam, ha ennyire poénosra tudtam venni a dolgot.

Konrád a földre dobta mindeddig kezében tartott táskáját és szorosan elém lépett, megragadva kezeimet.

- Mostantól mindig őszinte leszek veled, Bokasérült lány. – Ahogy kiejtette a becenevemet, amit már olyan régóra nem, menten úgy éreztem, tócsává olvadok a kosárlabda mintájú szőnyegén. – Arra fogok törekedni, hogy még véletlenül se hozzalak ilyen bizonytalan és kellemetlen helyzetbe.

- Rendben. Helyes. Én is erre fogok törekedni – tettem hozzá, amin ugyan nagyon röviden, de felnevetett, majd nyomott egy rövid, finom puszit a homlokomra.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/04/kosarsuli-101resz.html
Előző rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/03/kosarsuli-99resz.html