Március 2., szerda
A szerdát már
lényegesebben hasznosabb dolgokkal töltöttük, mint a keddet. A minden
szempontból legelőnyösebb elfoglaltságunk egyértelműen az volt, hogy Grimmet
nézessek Konráddal, ezáltal megismertetve őt kedvenc sorozatommal.
- Nem vágom, miért
van az, hogy ettől nem parázol, de filmtől, amit közösen megnéztünk, teljesen
bekészültél – meredt értetlenül a képernyőre.
- Mert ez
kitaláció, az meg nagyon is valóságos dologról szólt – magyaráztam. – Nem félek
olyan lényektől, amik nem léteznek.
- Vagy legalábbis
nem tudsz róla – javított ki sokatmondó arckifejezéssel.
- Rám akarod hozni
a frászt? – érdeklődtem.
- Dehogy! Ma
hazamegyek és más se hiányzik, minthogy itt reszkess egyedül.
Annyira jól
elvoltunk együtt, hogy egy pillanatra el is felejtettem, min megy keresztül és hogy
egyszer igenis el fog menni.
- Ma hazamész? –
ismételtem meg kissé letörten a kijelentését kérdő formában, miközben
kikapcsoltam a sorozatot és szórakozottan benyomtam az NBA-t az Xboxon.
- Igen, már elég
jól vagyok és holnap a suliba is visszatérek.
- Anyukád mikor megy
haza? – nyomtam a kezébe az egyik konzolt.
- Nem tudom biztosra.
Lehet, hogy apához megyek, hogy a húgommal legyek – figyelte a TV-ben mozgó alakokat
Konrád.
- És hogyan
tovább? Hol él most apukád?
- A szüleimnek
nincsenek anyagi gondjai. Az apai nagyszüleim már nem élnek és nem kis
örökséget hagytak apára. Most egy lakást bérel Pesten, de gondolom, majd vesz
magának valamit – magyarázta, miközben csapatot választott.
- Értem. És anyukád?
- Felteszem,
eladják a mostani lakásunkat és majd anya is vesz magának valamit.
Nem volt szívem
megkérdezni, melyik szülőjével élne szívesebben. Inkább leraktam a kezemben
tartott konzolt és közelebb másztam Konrádhoz.
- Sajnálom! Nagyon
nehéz lehet most neked – bújtam hozzá szorosan, mellkasára fektetve fejemet.
- Ez van.
- Ez van.
- Jobban éreznéd
magad, ha sorozatnézés helyett inkább leckét írnánk? – kérdeztem, megeresztve
egy apró poént, hátha sikerül megmosolyogtatnom.
- A vesémbe látsz
vagy mi? – nevetett fel kurtán, de őszintén.
- Igyekszem –
néztem fel rá egy halvány vigyorral az arcomon.
- Tudod, az elmúlt
egy hétben nagyon nehéz volt mit kezdnem ezzel az egésszel, de az még jobban
letört, hogy eltávolodtunk egymástól. Mármint, hogy eltávolodtam tőled – pontosított
mélyen a szemembe nézve. – Jobban érzem magam, mióta betoppantál hozzám. Óriási
megkönnyebbülés volt, hogy nem szúrtam el a dolgainkat teljesen és hogy
megbocsájtottál nekem. Hogy itt lehetek veled.
- Egyáltalán nem
szúrtad el a dolgainkat – simítottam meg az arcát. Konrád megfogta a kezem és a
szájához emelve gyengéd csókot lehelt rá. – De, ami azt illeti, tényleg muszáj
lenne tanulnunk.
Konrád nagyon
nyögve engedett el és szerencsétlen arckifejezéssel elnyúlt a kanapén.
- Ne csináld már!
Muszáj pótolnunk a lemaradást. Én is szeretnék holnap már bemenni.
- De hisz még van
egy szabadnapod – értetlenkedett a behunyt szemekkel, lábát az ölembe téve.
- Igen, de teljesen
jól érzem magam. Kicsit folyik az orrom meg köhögcsélek, de ez már az utolsó
fázis. A hétvégén nincs meccs és ha összekapjuk magunkat, a jövőheti kezdőbe még
akár be is küzdhetjük magunkat.
Konrád csak
dünnyögve fejezte ki a tanulás iránti nem tetszését.
- Tán nem akarsz
játszani a következő meccsen?
- Ilyet nem
mondtam – pattantak fel a szemei, de egylőre nem mozdult. – A kezdőbe tanulás
nélkül is bekerülhetsz.
- Nagyon tévedsz –
ingattam a fejem. – A 2,5-nél rosszabb átlagú diákok bukják a kezdőt – idéztem a
suli szabályzatából.
- Hé, ennyire nem
rossz az átlagom! – kérte ki magának panaszosan, majd pajkosan rám sandított. –
A matekom felhúzza.
A szememet
forgatva paskoltam meg a térdét.
- És mi van, ha
egyszer megsérülsz és annyi a kosárnak? Mit kezdesz magaddal, ha nem tanultál? –
próbáltam másik irányból közelíteni.
- Nem fogok azért
tanulni, hogy ha megsérülök, legyen B tervem – ült fel. – Nekem nem kell B
terv, az olyan, mintha feladnám anélkül, hogy megpróbálnám.
- Ez nem igaz. Jó,
hagyjuk a sérülést. Attól még a javadra válhat ez a tudás!
- Mi, a verselemzés?
Például, ne adj isten szembe jön a pályán egy könyvmoly, akit csak úgy tudok kicselezni,
ha rittyentek neki pár hexameter rímet?
- A hexameter nem
éppen rím – fintorodtam el. – És nem. Nyilván nem. Nekem sem a kedvenceim a
verselemzések, vagy épp az irodalom. De attól még foglalkoznunk kell vele.
- Na, jó – húzta ki
magát, szemében huncut fény csillant. – Tanulok egy órát, ha aztán kimegyünk
dobálni.
A hátsó kertünkben
fel volt állítva egy kosárpalánk és hozzá egy kisebb betonozott felület, így
lehetőségem akadt otthon is gyakorolni.
- Két óra tanulás –
húztam össze a szememet alkudozva. Ugyan, semmi kedvem nem volt tanulni, de
rájöttem, hogy sokkal mókásabb lesz végigszenvedni magam az anyagokon
Konráddal, mint nélküle.
- Másfél – vágta
rá. – És előtt egy meccs – biccentett a TV felé.
- Másfél, de matek
nélkül – helyesbítettem, jól ismerve már, mire játszik.
- Ne már, az úgy simán
lesz kettő – biggyesztette le a száját.
- Igen, de ha
belevesszük a matekot, tuti azzal fogsz szöszölni két órán át – vigyorogtam elégedetten,
amiért sikeresen kijátszottam a taktikáját.
- Jó – sóhajtott lemondóan.
– Másfél óra matek nélkül.
- És nagyon
felöltözve megyünk csak ki.
- Oké.
- Sál, sapka meg
minden. Még egy pokrócba is betekerlek – vittem kicsit túlzásba a dolgot.
- A pokrócot
leszámítva rendben – nyújtotta jobbját és kezet fogtunk, megpecsételve ezzel a
megállapodásunkat, majd nekiláttunk lejátszani a beígért mérkőzést.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése