- Mi van? –
meredtem rá megrökönyödve.
- Beteg vagyok –
felelte a világ legnagyobb természetességével.
- És akkor mi van?
- Nem szeretnélek
megfertőzni – nézett rám imádnivaló aranyossággal.
- És ha én
szeretném, hogy megfertőzz? – szaladt ki a számon az első gondolat, ami eszembe
jutott.
- Akkor azt kell,
hogy mondjam, nagyon fura egy lány vagy – sandított rám és a szemében csillogó
huncutság határtalan boldogsággal töltött el.
- Úgy értem, nem
fogom elkapni! – helyesbítettem sietve. – Erős vagyok és ha nem tűnt volna fel,
sportos is!
- Én akkor sem
szeretnék kockáztatni – tartotta magát az álláspontjához kitartóan.
- Erről nem te
döntesz – legyintettem.
- Hogy nem? –
vonta fel a szemöldökét.
- Nem. Voltaképpen
nem is kell az engedélyed. Megteszem én magam – hajoltam közelebb, mire
rémülten húzódott a kanapé végébe, kábé magzatpózba összekuporodva.
- Nincs hova
menekülnöd – közelítettem vigyorogva. Konrád felkapta a kapucniját és a két kis
zsinórral összehúzta azt, de nem volt elég gyors, elkaptam az arcát és nyomtam egy
csókot a szájára.
- Ez így nem ér! –
nyöszörgött.
- Miért ne érne? –
vontam fel a szemöldököm.
- Mert én nagyon
is szeretnék veled csókolózni! Csak óvni akartalak – mondta, majd
kiegyenesedett, elkapta a derekam és magához vont.
- És már nem
akarsz? – incselkedtem vele, arcunk vészesen közel került egymáshoz.
- De, de már
mindegy. És ha már így alakult, kiélvezem – érintette száját finoman az
enyémhez.
- Gyerekek! Kész a
leves! – kiabált fel anya, mire mindketten összerezzentünk, majd nevetni
kezdtünk.
- Megyünk! –
feleltem hangosan és feltápászkodtunk.
- Milyen leves? –
suttogta nekem Konrád, miközben lehaladtunk a lépcsőn.
- Anyu
elkészítette neked a világhírű betegség elleni húslevesét – vigyorogtam rá nagy
büszkén, miközben helyet foglaltunk az étkező asztalnál, egymás mellett. –
Ettől garantáltan jobban leszel.
- Mindig ezt
főzöm, ha Luca beteg – mosolygott ránk anya, elénk téve egy-egy tányér gőzölgő,
forró levest.
- És mindig jobban
is lettem tőle! – bólogattam nagyban, Konrád pedig szégyenlős, megilletődött arccal
nézett fel anyára.
- Ez nagyon
kedves. Köszönöm!
- Ugyan, Konrád!
Aki beteg, annak leves kell – kacsintott ránk anya jókedvűen.
- Így van! –
hagytam jóvá e szent igét, majd megragadtam a kanalamat és nekiláttam a vacsorának.
- A tiédben miért nem
látok fehérrépát? – érdeklődött Konrád, kanala tartalmának fújása közben.
- Mert a fehérrépa
undi – fintorogtam, ő pedig édesen elnevette magát. – Anya mindig nagyra szeleteli
őket, hogy könnyedén kikerülhessem merés közben.
- Hohó! – mutatott
a levesemre Konrád olyan fejjel, mint aki váratlan felfedezést tett. – Mégis úszkál
ott egy!
- Luca nem nagyon hajlandó
fehérrépát enni, bármilyen egészséges is – hagyta abba anya a mosogatást a
sztori erejére. – De a húslevesből mindig egyetlen egy darabot legyömöszöl, mondván,
hogy majd abban az egyben elegendő vitamin lesz a számára.
- Ez amolyan hagyomány
nálam – vontam meg a vállam, miközben apró darabokra szeleteltem kanalammal a
fehérrépám.
- Értem. És most
mit is csinálsz?
- Apró részekre
szedem, így nem fogom érezni az ízét, mikor jó sok tésztával lenyelek egy
falatot – magyaráztam, nem is törődve Konrád kissé megrökönyödött
pillantásával.
- Nem vagy semmi,
Bokasérült lány – nyugtázta végül a hülyeségemet, inkább a saját leves adagjára
fókuszálva.
- Neked van olyan kaja,
amit kifejezetten nem szeretsz? – érdeklődtem kíváncsian.
- A kígyó uborka –
felelte hezitálás nélkül.
- Mi van? Ember vagy
te egyáltalán? Hogy nem lehet azt szeretni? – borzadtam el.
- Nem látom, mi a
különbség a fehérrépa és az uborka utálat között.
- Az ubi finom –
adtam meg a logikus válasz vigyorogva. – Más?
- Cukkini – húzta fel
az orrát Konrád, mint aki már az említett zöldség gondolatától is elszörnyed.
- Nem csipázol
semmit, ami zöld és hosszúkás, mi?
- Ja, ez az egész
életemre igaz – válaszolta faarccal, mire kitört belőlem a nevetés.
Vacsora után nekem
még akadt megírni való házim másnapra, így nekiláttam annak. Konrádot is
bíztattam, hogy tanuljon egy kicsit, pótolja a lemaradásait, még ha nem is kell
holnap suliba jönnie, de nem igazán volt vevő a dologra. Helyette inkább
befészkelte magát mögém a kanapéra, hátulról átölelte a derekam és állát a
vállamon nyugtatva pihent.
- Hiányoztál –
húzott még közelebb magához, nyomva egy puszit az arcomra.
- Te is hiányoztál
nekem – mondtam őszintén, majd leraktam az irodalomfüzetemet és helyette a
matekleckének álltam neki.
- Ez az, amit
gondolok, hogy az? – mocorgott izgatottan Konrád.
- Pontosan az.
Dobos teljesen magába zuhant, hogy nem jött suliba a kedvenc diákja – vigyorogtam.
- Én volta
összezuhanva, hogy ki kellett hagynom a matekot! – kontrázott Konrád hevesen.
- Oh, hogy
igazából ez volt a baj? – vontam fel a szemöldököm játékosan. – Nem is az
aggasztott, hogy rosszul mennek köztünk a dolgok, hanem csak a matek hiánya
fájt?
- Luca… A matek
meg én… Dobos meg én… A kedvenc tanárom meg én…! – fokozta egyre jobban
belelendülve, mire csak röhögve megpaskoltam a térdét.
- Ja, ja, vágom –
csóváltam a fejem.
Konrád hátrébbcsúszott
a kanapén és ahogy gyengéden hátrahúzott, a karjaiban találtam magam, ő pedig fölém
hajolt.
- Szeretlek –
csókolt meg lágyan.
- Én is szeretlek.
Konrád elhúzódott,
épp csak annyira, hogy az orrunk még összeért.
- Nagyon szeretlek.
Jobban, mint a matekot – meredt rám komolyan, majd miközben a poénján
kuncogtam, ismét megcsókolt.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése