Másnap
Chester ismét levegőnek néz. Fogalmam sincs, ez rosszat vagy jót jelent-e, de
azt észreveszem, hogy nem egészen önmaga. Nemcsak, hogy rám nem figyel, gyakorlatilag
senki másra sem, olyan, mintha mélyen a gondolataiba temetkezne. Talán azt
tervezgeti, hogyan tegyen el láb alól vagy hogyan álljon bosszút a két
fejmosásért, amiben részesítettem.
Ugyan
Chester nem szól hozzám, a pizzéria vezetője azonban igen, a második óra utáni
szünetben fut be a hívása és azt mondja, visszavesz. Hálálkodom és örvendezek, közben
tekintetem az osztályteremben ülő Chesterre téved. Egy pillanatra ő is felém
néz, de aztán gyorsan elfordítja a fejét. Hát mégis elintézte, hogy visszakapjam
az állásom. Ezt nem tudom, hova tenni. Az egész helyzettel nem tudok mit
kezdeni, ez annyira új nekem. Sose adott nekem pénzt azelőtt és sosem
foglalkozott azzal, mit csinálok sulin kívül.
Péntek
van, így mikor az kicsöngetnek az utolsó óráról, sietve hívom Briant, aki
egyszer már keresett matek közben.
-
Szép napot, tündérkém! Van néhány melóm a számodra – csap bele a közepébe rögvest.
Utálom, hogy ezt kell mondanom, de nincs választásom.
-
Brian, ha nem túl nagy kérés, tudnál olyan munkát adni, ami nem igényel fizikai
erőnlétet?
-
Baj van, tündérkém? – Mindig így szólít, mert én vagyok a legkedvesebb
részmunkaidőse, tündérnek tart, amiért sosincs panasz a munkámra.
-
A minap eltört a csuklóm és ebben a gipszben elég nehéz bármit is csinálni –
magyarázom, magamban erősen bosszankodva miatta.
-
Mi történt veled?
-
Elütöttek – darálom le ugyanazt a sztorit, ki tudja, hányadszorra. Brian
végighallgat, aggódik egy sort, majd közli, hogy ez a szerencsenapom, mert csak
kutyasétáltatás, szórólaposztás és egy hatodikus fiú sürgős oktatása vár rám. Először
Edhez, a kissráchoz megyek, akihez korábban is volt már szerencsém és néhány
tartalmas óra alatt felkészítem a közelgő röpdolgozatra. Már ég nem csodálkozom,
hogy egyes családoknál így megy ez. A gyerek nem ért meg egy anyagrészt, így
hát fogadnak mellé egy tanért, akár hosszabb időre, akár csak egy napra, hogy
majd az megtanítja a kölyöknek, amit tudni kell. Nekem sosem segített senki a
tanulásban, mégis remekül elsajátítottam egyedül mindent. Miután végzek az oktatással,
az idős, tehetős hölgyhöz, Mrs. Griskyhez megyek, akit olykor lebénít csípőfájdalma
és nem tudja kivinni öt kiskutyáját a szabadba. Megsétáltatom a pomerániai ebeket,
akik egytől-egyig aprók és könnyűek, így hála az égnek nem okoz gondot megtartani
pórázukat bal kézzel. Végezetül felveszem a kiosztandó, fitnesz edzést hirdető
szórólapokat és különböző forgalmas csomópontokon az arra járó emberek kezébe
nyomom őket.
Fáradtan
és kimerülten érkezem vissza a Cutland birtokra és másra sem vágyom, csakhogy
elterülhessek az ágyamon és alhassak, de Chester magához rendel. Csoszogó
léptekkel vonszolom magam végig a Cutland ház előterén és ahelyett, hogy résen
lennék, a mennyezetet bámulom ámulva. Kezemben egy lecsavart kupakú flakont tartok,
amibe néha belekrotyolok. A lépcső aljához érve, sajnos beleütközök valakibe,
aki káromkodva veszi tudomásul, hogy vizet loccsantottam a felsőjére. A hirtelen
ütközéstől hátratántorodom, majd elveszítem az egyensúlyom és a földön találom
magam. Reflexszerűen támasztom magam a kezeimmel, ami buta ötlet törött
csuklóval. Éles fájdalom nyíllal a kezembe és mikor felemelem a fejem, Mrs. Cutlanddal
nézek farkasszemet. A lépcsőfordulóban észreveszem a tétován ácsorgó Chestert.
Kellemesen puhának tűnő, fehér kardigánt visel, világoskék pólóval és fehér
nadrággal.
-
Már megint te? – förmed rám az anyja, szeme szikrákat szór.
-
Elnézést kérek! – hajtom le a fejem, de nem merek felállni.
-
Tönkretetted a ruhám! Ezért én is tönkreteszem a tiédet. – Ugyan nem látom,
mégis megjelenik előttem az a jól ismert gúnyos mosoly, melyet Chester mindig
nekem tartogat. Nincs időm ezen agyalni, ugyanis Mrs. Cutland a kezében tartott
hatalmas borospoharának tartalmát kellő magasságból a fejemre önti. Ragacsos,
hideg, vörös folyadék csurog végig az arcomon, a nyakamon, a hajamon és elkezd
egy kisebb tócsában összegyúlni körülöttem.
-
Takaríts fel! – pirít rám, majd magamra hagy. Kezemmel a szememet törölgetem és
eláraszt a düh, amiért minden ok nélkül így bánik velem. Sajog a kezem, frufrumból
csöpög a bor az arcomra és csak ülök a földön, tehetetlenül.
Chester
váratlanul mellettem terem, a könyökömnél fogva felsegít a földről, majd
meghagyja az egyik ott ácsorgó szobalánynak, hogy takarítson fel. Nem szól
hozzám, csak a szobájába terel, majd eltűnik néhány pillanatra és egy fehér
törülközővel tér vissza, amit a fejemre terít. Kár ezért a puha törülközőért,
így meg sem moccanok, csak dermedten ácsorgok a szoba közepén.
-
Az anyám egy szörnyeteg – jelenti be Chester és ő tűnik a legmeglepődöttebbnek.
Úgy fest, mint aki csak most realizálta, hogy ez az igazság és egészen idáig
normálisnak tartotta az anyja gonosz viselkedését. Talán így is van.
Nem
felelek, csak meredek magam elé, az agyam kiürül, ép kezemmel fájó csuklómat
szorongatom. Chester először idegesen járkálni kezd, majd elém lép és megdöbbentő
gyengédséggel törölgeti az arcomról és a hajamról a bordó folyadékot. Arcunk egy vonalba kerül, nem sokkal magasabb,
mint én, csak egy kicsit hajtja le fejét, mikor a nyakamat tisztogatja.
Tekintete zavarodott, mintha csak egy világ dőlt volna össze benne.
Ekkor
észhez térek és elütöm a kezét, majd a törülközőt is lekapom a fejemről és
szinte hozzávágom. Nincs szükségem a segítségére, se a tíz év utáni hirtelen
sajnálatára. Nem érdekel, min megy keresztül, mert őt sem érdekelte sosem, hogy
én, hogy élek és szenvedek. Ha most jött rá, hogy az anyja igenis egy szívtele
szörnyeteg, akkor jó lenne, ha leesne neki vége, hogy ő is az.
Kiviharzom
a szobából és elhagyom a házat is. Az alagsorba érve zacskót húzok a kezemre és
bemászom a kádba fürdeni. Meleg, már-már forró vizet engedek magamra, fél
kézzel kimosom a hajamból a ragacsos italt és hagyom egy kicsit áztatni a
testem, míg felmelegszem és leázik rólam a szégyen. Pizsamát húzok és előkeresem
a táskámból a puha anyagot, amit a kórházban kaptam és a nyakamba akasztom,
beleillesztve törött karom. Kicsit enyhül az égető fájdalom, de nem múlik el.
De ez semmi a kavargó gondolataimhoz képest, amik egyáltalán nem akarnak
szertefoszlani. Azon jár a fejem, miben mesterkedhet Chester és az anyja. Nem
tudom kiverni a fejemből Chester arcát, ahogyan a lépcsőn állva figyelt minket
és azt sem, ahogyan a segítségemre sietett. Utálom, hogy nem tudom, mire
számíthatok tőle és ez a viselkedés teljesen összezavar. Utálom őt, amiért
megkeserítette az életemet és még jobban utálom, amiért most úgy tesz, mintha
ez meg sem történt volna és ő lenne a jófiú. Nincs mentség a számára. Nem
nyerhet megváltást, csak mert az anyjától eltanulta a szívtelenséget, csak mert
ebben nőtt fel. Ez nem teszi semmissé a tetteit. És én sosem fogok
megbocsájtani neki.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése