Sziasztok! Szóval
itt az extra rész, de előtte lenne valami fontos: ELKEZDTEM ÁTÍRNI A SZTORIT!
Ugyanis rá kellett döbbennem, hogy nem a legjobb ötlet volt 5 évvel ezelőtt 15
fősre írnom az osztályt, sokkal reálisabb volna 12-vel, ezért úgy határoztam
kihúzok 3 olyan szereplőt, aki egyébként sem jelent meg túlságosan.
Március 12., szombat
Az elmúlt másfél
hetünk mondhatni egyhangúan telt. Vili bá nyomatta az eszement védekez-láberősítő
edzésprogramját, majd pluszba hozzácsatolta a rendes, szokásos gyakorlatsorokat
is, ezáltal még brutálisabbá varázsolva az egészet. Persze, megértettük őt. Nyakunkon
volt a következő meccs, az egész pályás emberfogásunk pedig hagyott némi
kivetnivalót maga után, így tök jogosnak tűnt, hogy halálra dolgoztasson
minket.
Konrád kivirulni
látszott, ami alátámasztotta azon kijelentését, hogy a lehangoltságára rátett
egy lapáttal, hogy eltávolodott tőlem. Persze, sokszor láttam, hogy elgondolkodva,
gondterhelten mered maga elé, gyakran volt csendes és fáradt, de összességében sokkal
jobban festett, mint korábban. Mindkettőnkben bujkáltak még félelmek, esetleg
kételyek, aggályok, azzal kapcsolatban, ami köztünk történt és ez leginkább
abban ütközött ki, hogy gyakorlatilag összenőttünk. Sőt, inkább Konrád nőtt
hozzám. Nem arról van szó, hogy elhanyagolta a barátait és mindenhova követett
volna, egyszerűen csak sokkal jobban kinyilvánította az érzelmeit, mind eddig.
Úgy éreztem, ennek egyik oka a Hannás dolog ellensúlyozása, mert bár nem
történt köztük semmi, Konrád mégis szerette volna százszázalékos bizonyosságot
adni nekem arról, hogy neki csak én kellek. A másik oka pedig az lehetett, hogy
egyszerűen nagyon vágyott a szeretetre, mert azok alapján, amiket elmesélt,
ebben most kevésbé volt része otthon. Őszintén szólva nem bántam ezt a nagy
ragaszkodást. Kifejezetten tetszett, ahogy minden alkalmat megragadott, hogy a
közelemben legyen. A szünetekben egy csomószor előfordult, hogy a folyosón lógtunk,
Konrád hátát a falnak vetette, én pedig közvetlen előtte álltam, karjait a derekam
köré fonta, állát a vállamon pihentette és így beszélgetett a velünk szemben
lévő Krisszel. Tőle szokatlan módon még edzés közben is kereste a társaságom,
mikor épp rövid ivószünet volt, vagy épp állt a feladat valamiért. Kicsit úgy
festett, neki ez ilyen terápiás folyamat és segíteni tudok neki csupán azzal,
hogy szeretem. Eleinte egy aprócskát megrémisztett a dolog, de aztán arra
jutottam, hogy ez egy átmeneti állapot, Konrád újra önmaga lesz, ha rendeződnek
körülötte a nehézségek és mindaddig nekem kutya kötelességem támogatni őt,
ahogy csak tudom.
A tanítást követő
kemény és végtelennek tűnő edzések után rendszerint tanultam otthon kicsit,
majd teljesen kifáradva átaludtam az éjszakát és minden kezdődött előröl. Így esett
meg, hogy csak péntek este jutott eszembe, hogy nekem bizony másnap szülinapom
lesz. Egészen pontosan a tizenötödik életévemet fogom betölteni, nem mellesleg
a létfontosságú meccsünk közben. Annyira kimerült és ugyanakkor feltüzelt
voltam a meccsel kapcsolatban, hogy a szülinapom emellett eltörpült. Ráadásul
csalódni se szerettem volna, hiszen senkinek nem szóltam, hogy mikor is van eme
ünnepnap és ha abból indulok ki, hogy hiába jelzi ki a facebook, én is mindig
lemaradok mások nagy napjáról, az osztálytársaim se fognak tudni az enyémről.
Persze, anya és apa
nem hagyták nekem, hogy csak úgy megfeledkezzek a szülinapomról, így szombat
reggel ünnepi reggeli várt rám. Virsli szívekbe sütött tükörtojás, friss
zsemlével és zöldségekkel, extra habos főzött kakaóval. Mivel a meccs egykor
kezdődött és még csak kilenc óra volt, összeszedtem magam és megettem annyit a
nekem készített finomságokból, amennyit csak tudtam. Szükségem volt az erőmre. Akkor
is, ha buktam a kezdőt.
Hát igen. A kis megbetegedésünk
Konrádot és engem is kirakott a kezdőből, de mindketten tudtuk, hogy a harmadik
negyedben tuti minket rak be Vili bá, így nem voltam annyira letörve. Anyáéktól
kaptam egy vadiúj kulacsot és egy törcsit (hehe, Krisznek én vagyok Törcsi –
nem hehe, most esik le, hogy amit én eddig Török miatti Törcsinek hittem, az
igazából törülköző miatti Törcsi is lehet), mindkettő a suli színeiben
pompázott, ezenkívül megajándékoztak egy jópofa, gömbös beltéri füzérrel, aminek
színe remekül illet a szobámba.
- A nagy ajándékot
pedig majd csak este adjuk oda – mosolygott rám anya, majd magához ölelt.
- Van nagy
ajándék? – kerekedett el a szemem izgatottan.
- Még szép! –
értett egyet apa. – Extra nagy meglepetés ajándék!
- Ne már! Most
ezen fogok pörögni egész nap! – néztem rá kétségbeesetten.
- Addig se hánysz
a csarnok mosdójába – kacsintott rám apa játékosan, mire vágtam egy pofát.
- Nyilván nem
fogok. Kár lenne a szülinapi reggeliért – szorítottam össze a számat makacsul.
A mai meccsünk
egyik nagy újdonsága és előnye is volt, hogy hazai pályán játszhattunk, a saját
csarnokunkban, a saját edzőtermünkben. Kicsit csalódott voltam, hogy az első
hazai meccsünkön nem lehet kezdő, de igyekeztem pozitívan állni a dologhoz és
kihozni belőle a lehető legtöbbet.
Fél tizenkettőkor
érkeztünk meg a BKEG-hez, ahol csak kitettek a szüleim, mondván, hogy van még
másfél óra a meccsig, ők addig csinálnak valamit. Ez mindig így volt, hiszen a
melegítés, taktikai megbeszélés és társai alatt a szülők többnyire unták magukat,
úgyhogy az enyémek mindig kerestek maguknak megfelelő elfoglaltságot.
Az öltözőbe lépve
Csenge és Eszti máris rám vetették magukat.
- Boldog
Szülinapot, Leander! – kiabálták egyszerre, teljes szinkronban, vigyorogva.
- Köszönöm lányok!
– mosolyogtam meghatottan, amiért mégiscsak tudtak róla.
- Annyira jó, hogy
pont ma van a szülinapod. Tuti megnyerjük a meccset – lelkesedett Eszti,
miközben a többiek is boldogat kívántak nekem, persze kicsit visszafogottabban,
mint a barátnőim.
- Az jó kis
ajándék lenne – helyeseltem vigyorogva.
Az öltözőben hamar
a tudtomra adták a többiek, hogy ma megint a piros-fekete mezben fogunk pályára
lépni, úgyhogy sietve bele is bújtam, felhúztam a bokavédőmet, rá a cipőmet és
jó szokásomhoz híven, lógó cipőfűzőkkel kivonultam a csarnokba. Kezemben
egyensúlyoztam az új kulacsomat, a bőr kosárlabdámat és a telefonomat,
nyakamban pedig ott pihent az új törülközőm.
- Sziasztok! –
köszöntem a többieknek, akik a mi pályarészünkön hevertek, nyújtottak,
beszélgettek.
- Szia, Luca!
Boldog Szülinapot! – köszöntöttek, én pedig boldogan mosolyogva vettem
tudomásul, hogy mindenki értesült a szülinapomról.
- Szia, Bokasérült
lány! – pattant fel Konrád és elém lépve nyomott egy csókot a homlokomra.
- Szia, Késő srác!
– vigyorogtam jókedvűen.
- Jó új cuccok –
bökött a szerzeményeimre elismerően.
- Köszi!
- Boldog Szülinapot!
Át is adom az első számú ajándékom – vette ki a kezemből a cuccokat és lerakta
a padunkra, majd megfogta a kezem és a csarnok közepén lévő asztalhoz vezetett,
ahol Vili bá épp valamit irkált.
- Jó napot
kívánok!
- Szia, Luca!
Boldog Születésnapot!
- Köszönöm szépen!
- Erre való
tekintettel tied az érdem, hogy zenét válassz melegítéshez – bökött a kábelre,
amivel össze lehetett kötni a telónkat a csarnokban lévő hangszórókkal.
- Komolyan? –
tátottam el a számat, leginkább Konrádra bámulva.
- Hát persze –
mosolygott és elvette a telefonomat, máris összekötve a csarnokkal.
- Királyság.
Köszönöm szépen! – hálálkodtam Vili bának, aki egy pillanatra rám mosolyogott,
majd visszatért bokros teendőihez.
- Mit fogunk hallgatni?
– érdeklődött Konrád, én pedig már nagyban a mobilomon pötyögtem.
- Van egy jó kis „edzés”
lejátszási listám, amit kosarazás közben szoktam hallgatni. Tele van pörgős dalokkal
– nyomtam be az említett egyvelegem első dalát, ami nem más volt, mint Kanye
West és Rihanna közöse, az All Of The Lights.
Lassan megérkezett
mindenki, így elkezdtük a bemelegítést és úgy, hogy a saját kedvenc zenéimet
hallgathattam tőle, olyannyira feltöltődtem, hogy futás közben szárnyaltam a
pályán. Úgy éreztem, kifejezetten jó formában vagyok ma és amint játszhatok, ezt
ki is fogom használni és mindent beleadok, ahogy eddig is tettem.
Az első két negyed
során Konrád és én nem kerültünk pályára, viszont Konrád ezúttal nem csak ült
és figyelte a meccset, ahogy máskor szokta. Mellettem foglalt helyet, térdét az
enyémnek nyomta és végig halkan beszélgettünk. Megtárgyaltuk, ki, mit hibázott
éppen, hogyan lehetett volna jobban, milyen helyzeteket nem vettek észre az
irányítók és mikor helyezkedtek kifejezetten jól a bedobók és centerek.
Felmértük ellenfeleink stratégiáit, értekeztünk a figuráikról és azok
megvalósításáról és aprólékosan kielemeztünk mindent, amit láttunk.
Félidőnél négy
ponttal le voltunk maradva, így mindannyian erősen koncentrálva melegítettünk.
- A harmadik
negyedben Luca irányít, mert számlátomást bomba formában van – közölte Vili bá,
mikor maga köré hívott minket. – Konrád és Krisz a bedobók, a centerek pedig Gergő
és Regi.
- Álom trió –
tátogta nekem Krisz, én pedig a hüvelykujjam felmutatásával jeleztem, hogy
egyetértek. Krisz és Gergő az első negyedben kerültek pályára, így volt idejük
kifújni magukat, Regi pedig hozzánk hasonlóan még nem játszott. Erős összeállításnak
ígérkeztünk.
Magabiztosan álltam
Konrád és Krisz között, miközben Vili bá kiosztotta, ki-kit fog fogni. Mindig
is ilyen voltam, a meccs előtti estétől fogva görcsösen izgultam, de abban a
pillanatban, hogy pályára léptem, minden idegességem elszállt.
Nekem mindig is
borzasztóan sokat jelentett a kosár, a csapat, a közös játék és ennek fényében
mindig próbáltam a legösszeszedettebb, legkipihentebb formámat hozni a
meccseken, de nyilván nem sikerült mindig. Ma viszont tényleg nagyon ott
voltam, szórtam a kosarakat, osztottam a remek passzokat és hasítottam a
pályán. Akadt néhány gyönyörű esésem, olykor lemaradtam egész pályás védekezés
közben, de ugyanakkor dobtam két hárompontost és fantasztikus figurákat
csináltunk. A harmadik negyedet követően már tíz ponttal vezettünk, így Vili bá
meghagyott irányítónak, Kriszt lecserélte Klaudiára, Gergőt Tibire, Regit pedig
Borira. A negyedik negyedben tovább növeltük az előnyünket és végül egy szép
győzelemmel zártuk a mérkőzést.
Mindannyian egy
nagy körbe álltunk, egymásba karoltunk és diadalittas kiáltást hallattunk.
- Nem semmi
teljesítmény volt, Liliomszál – pacsizott össze velem elismerően Dominik,
miután kezet fogtunk ellenfeleinkkel és kimerülten visszatértünk saját
térfelünkre.
- Köszi –
törölgettem izzadt arcomat, majd a földre csüccsentettem. – Te meg én sose
fogunk egy ötösbe kerülni, mi?
- Ha nem fokozod
le magad bedobóvá, akkor nem valószínű – válaszolt sajátos stílusában.
Vágtam egy pofát,
majd kinyújtottam lábaimat és próbáltam elérni lábujjaimat. Sose voltam az az
igazán hajlékony alkat, ezért nem ment egykönnyen.
- Itt a nap sztárja
– dobta le magát velem szemben Konrád, talpát az enyémhez nyomta és kezeit
nyújtotta.
- Milyen értelemben
sztár? – incselkedtem mosolyogva, tenyerébe csúsztattam sajátomat és nekiláttunk
közösen nyújtani, magunk felé húzva a másikat.
- Szülinapos-, és
kosársztár – kacsintott rám.
Izzadt, homlokába
logó hajával, kipirult arcával és visszafogott mosolyával eszméletlenül jól
festett.
- Köszi. A szüleid
nem jöttek el? – váltottam témát, miközben elengedtük egymás kezét és más pozíciót
vettünk fel.
- Nem. Eleve nem
nagyon járnak el a meccseimre. Nekik ez nem akkora dolog – vizslatta a lábát
Konrád elmerengve. – Támogatnak meg minden, de nem olyan lelkesek, mint a te
szüleid.
- Ha ettől jobban
érzed magad, az én szüleim neked is szurkolnak. Szerintem anyu hamarosan csinál
egy olyan hatalmas lepelt a nevünkkel, amit lóbálhat a mérkőzés közben –
jegyeztem meg, Konrád pedig halkan felnevetett.
- Szabad vagy? –
érdeklődött váratlanul.
- Attól függ, mire
– vontam fel a szemöldököm.
- Gondoltam,
elmehetnénk valahova kettesben – ajánlotta édes mosollyal, én pedig mindenféle
ellenvetés nélkül boldogan beleegyeztem.
Megbeszéltem
anyáékkal, hogy nem maradok sokáig, mert még ők is szerettek volna velem ünnepelni.
Természetesen beleegyeztek, fogták a cuccaimat és mindent hazavittek, így elbúcsúztam
a többiektől, akik mégegyszer felköszöntöttek és Konráddal kézen fogva hagytuk
el a csarnokot. Mivel nála maradt minden felszerelése, nekem pedig üresek voltak
a kezeim, elvettem a labdáját és a hónom alá csaptam.
- És mit
csinálunk?
- Arra gondoltam,
hogy mivel idén nem voltunk korizni és tegnap szemerkélt kicsit a hó,
bepótolhatnánk ezt.
- Szuper ötlet! –
lelkesedtem. – Hihetetlen, hogy március közepén még ilyen hideg van és havazik –
ingattam a fejem. – Volt idő, mikor ilyenkor a napsütötte kertben ünnepeltünk.
- Úgy beszélsz,
mint a nagyanyám – közölte Konrád a stílusomra célozva, amin persze
felnevettem.
- Hát öregszem.
Erre pont a mai nap a bizonyosság. Hé! Értékeljük a meccset?
- Hogyne, benne
vagyok!
Konráddal egészen
a Városligetig tárgyaltunk a meccsről, egymás és a többiek teljesítményéről,
minden apró hibát és remek megmozdulást kielemezve. Nagyon klassz érzés volt,
hogy valami ennyire összekötött minket.
Kölcsönöztünk
korit és másfél órán keresztül csúszkáltunk a jégen, egymás kezét szorongatva, nevetgélve.
Sajnos tovább nem bírtuk, ugyanis a brutális edzések és a kemény meccs kellően
lestrapálta a lábunkat.
- Van neked
valamim – mondta Konrád, miután leadtuk a korcsolyákat és sétálni indultunk.
- Csak nem egy
ajándék? – csillant fel a szemem és szembe fordultam vele.
- De bizony –
nyújtotta át a dobozkát.
- Karácsonyra is
egy kis dobozt kaptam – húztam össze a szemem humorizálva. – Remélem, nem
elvetted a karkötőmet és ugyanazt adod most.
- Megfordult a fejemben,
de nem – mosolygott, én pedig a biztonság kedvéért feltűrtem kabátom ujját és
ellenőriztem, megvan-e még a kincsem.
- Okés – vettem át
az ajándékot és felnyitottam a fedelét. – Ó, Konrád!
A dobozban a karkötő
párja lapult, egy ezüstláncon lévő kosaras medál, amelynek szív alakja volt,
mely a kosárlabda iránti szeretetemet szimbolizálta. Kivettem az ékszert és
ahogy megfordítottam a medált, egy apró K betűt láttam belevésve.
- K, mint Konrád? –
vigyorodtam el.
- K, mint Kosár –
pontosított, de úgy tűnt, zavarban van. Nem sokszor adatott meg nekem, hogy
Konrádot így lássam, így maximálisan kiélveztem a látványt. Egyszerűen
ennivalóan aranyosan festett.
- Ez biztos? –
kerestem a tekintetét.
- Jó, talán jelentheti
mindkettőt – adta meg magát és elvéve a nyakláncot, segített nekem feltenni.
- Nagyon tetszik.
Köszönöm!
- Boldog
Születésnapot, Bokasérült lány! – mosolygott rám olyan szeretetteljesen, hogy
kis híján langyos kis tócsává olvadtam a tegnapiról maradt kevéske havon.
Konrád magához
húzott és gyengéden megcsókolt, a fülembe suttogta, hogy szeret, én pedig úgy
vigyorogtam, akár a vadalma. Ez a nap már nem is lehetett volna még jobb.
Illetve azt
hittem, így van, ám miután Konrád hazakísért, még szerette volna tetézni a
dolgokat.
- Nem is invitálsz
be? – érdeklődött hamiskás mosollyal.
- Ó, bocsi –
lepődtem meg. – Azt hittem, nem szeretnél bejönni… Máskor mindig ellene voltál.
- Már laktunk is itt
együtt – emlékeztett.
- Ez valóban igaz.
Akkor kérlek, fáradj be – tártam ki az ajtót és együtt beléptünk a meglehetősen
sötét házba. Anyuék még nem értek volna haza?
Hirtelen
felkapcsolódott a villany és rengeteg ismerős arccal kerültem szembe.
- BOLDOG
SZÜLETÉSNAPOT, LUCA! – kiabálták mind egyszerre, én pedig teljesen lefagytam.
- Hahó! – lengette
meg kezét az arcom előtt Krisz. – Mi van veled, Törcsi?
- Mi… Hogy
kerültök ide? – meredtem az osztálytársaimra.
- Úgy nevezik ezt,
hogy meglepetés buli – segített ki gúnyosan Dominik.
- Anya? –
pislogtam körbe, mire meg is jelent az említett személy, kezében egy hatalmas
tortával.
- Boldog
Születésnapot, kicsim! – lépkedett elém óvatosan. A tortán pontosan 15 szál
gyertya égett. – Kívánj valamit!
Engedelmesen lehunytam
a szemem és mint mindig, most is azt kívántam, hogy legyen minden rendben az
életünkben, majd egy nagy levegővétellel elfújtam a gyertyákat. A többiek
ujjongtak, tapsoltak, anya pedig lerakta az étkezőasztalra a tortát és kést
nyomott a kezembe, hogy felszeljem. Minden évben pontosan ugyanazt a süteményt
kértem, ami nem volt más, mint túró rudi torta természetesen.
Mindenkinek jutott
belőle bőven, kiderült, hogy Gergőn és Hannán kívül minden osztálytársam jelen
volt.
- És most az
ajándék – jelent meg apa egy kartondobozzal, amit finoman lerakott elém.
- Még kapok valamit?
– tátottam el a számat és a doboz elé térdeltem.
- Igen!
Felnyitottam a
fedelét és legnagyobb meglepetésemre egy golden retriever kölyökkel néztem
farkasszemet. Teljesen elveszítettem az eszem, relfexszerűen kiemeltem őt a
dobozból és a karomba vettem.
- Mi… Én… Ő… Kutya
– hebegtem a szőrmókkal az ölemben, könnyes szemekkel bámulva fel a szüleimre.
- Igen, ezt jól
látod – guggolt mellém Dominik és megsimogatta az állatka fejét. – Ez egy kutya.
- Vettetek nekem egy
kutyát? – bőgtem, a kérdést nyilván anyáéknak címezve.
- Igen, kicsim –
simította meg anya a hajamat.
- Ráadásul… Egy
goldi – vezetettem tekintetem a kiskutyára, aki boldogan nyalogatta az arcomat.
Konrád került elő,
mellém térdelt és hüvelykujjaival lágyan letörölte a könnyeimet.
- Köszönöm –
pislogtam hálásan anyára és apára, ők pedig boldogan mosolyogtak rám vissza.
A többiek eddig
bírtak magukkal, hirtelen mindenki ott termett és a kutyust kezdte simogatni,
elalélva annak eszméletlen cukiságától.
- Kéne neki egy
név – jegyezte meg Krisz. – Lehetne Király.
- Ő egy nőstény,
Orova – ingatta a fejét Dominik, miközben a kutyus fülét vakargatta. Ha emlékezetem
nem csal, Dominiknak van kutyája, szóval ez megmagyarázza a határozott mozdulatait.
- Akkor Királynő –
pontosított egyszerűen vállatvonva Krisz.
- Vagy legyen
Cuki, mert olyan cuki – ajánlotta Eszti, akit teljesen elbűvölt újdonsült
barátom.
- Nem igaz. Még ha
lány is, akkor is belevaló ebnek tűnik. Legyen a neve Pusztító – osztotta meg
velünk saját elképzelését Bence.
- Vagy inkább Klaudia
– jött az újabb ötlet, ezúttal nyilván magától Klautól.
- Egyáltalán nem
lep meg, hogy magadról akarod elnevezni – meredt rá Krisz. – Ha van is állatod
otthon, tuti Klaudiának hívod.
- Valóban van egy
kutyám – felelte az említett.
- És mi a neve? –
húzta össze a szemét várakozásteljesen Anti. Klaudia nem válaszolt rögtön, nagyjából
öt másodperc elteltével felnézett is tárgyilagosan annyit mondott:
- Füge.
Mindenkiből kitört
a nevetés, hisz ezután a kisebb hatásszünet után azt vártuk, hogy minimum Klaudia
legyen a neve, aztán kiderült, hogy semmi köze semmihez. Mint megtudtuk, Klaudia
szereti a fügét és tíz évesen jó ötletnek tűnt kedvenc gyümölcse után elnevezni
új házi kedvencét.
- Luca? Van
ötleted? – érdeklődött anya kíváncsian.
- Azt hiszem, Rose-nak
fogom hívni – merengtem.
- Derrick Rose
után? – vigyorgott Konrád, kedvenc játékosunkat szóba hozva.
- Így tisztelgek
előtte – bólogattam nagyban. – Rosie.
- Én tuti Rózsikának
fogom hívni – vakargatta a kutyus állát Krisz szórakozottan, belőlünk meg
persze kitört a nevetés.
A buli
fantasztikusan alakult. Az, hogy jelen volt minden barátom, a szüleim és a
szerelmem is, nagyon jó érzést biztosított a számomra és rettentően jól éreztem
magam egész este. Krisztől, Bencétől, Tibitől és Dominiktól kaptam egy mini
kosárpalánkot, amit a szobám falára erősíthetek fel és így a házon belül is
kosarazhatok. Ezenkívül adtak hozzá apró, szivacs labdákat is, amiknek jópofa
kosaras mintázata volt. Krisz persze lila sárgát választott, hogy fitogtassa
saját csapatának kedvenc színeit. Csenge és Eszti egy igazi leanderrel ajándékoztak
meg, aminek különösen örültem, hisz eddig nem jeleskedtem a növények nevelésében,
de eljött az ideje változtatni ezen.
- Nos, nekem is
van valamim a számodra – kapott el a nappali bejáratánál Klaudia.
- Csak azt ne
mondd, hogy még egy kiskutya. Azt nem bírná ki a szívem – jegyeztem meg komoly
képpel.
- Nem – zárta rövidre
a poénomat, majd átnyújtotta ajándékát. – Dominik mesélte, hogy megmutatta a
figuráit neked és sokat javítottál rajtuk.
A zacskóból egy kék
színű taktikai tábla került elő, rajta fehér vonalakkal a pálya volt felvázolva,
hozzá filctollat is csatoltak.
- Ez fantasztikus!
Köszönöm! – ugrottam a nyakába, ami némileg megdöbbentette, de azért
beletörődve visszaölelt.
- Ne ragadtasd el
magad ennyire. Ez csak egy tábla – próbálta mentegetni nagylelkűségét, de egyértelmű
volt, hogy zavarban van. Jobbnak is látta lelécelni, így hát magamra hagyott.
- Hogy van a
szülinapos? – karolta át a derekam hátulról Konrád és nyomott egy puszit az
arcomra.
- Ez életem
legjobb napja! – vágtam rá totális meggyőződéssel.
- Ezt örömmel
hallom.
- Szeretlek,
Konrád!
- Én is szeretlek,
Luca! Boldog Születésnapot!
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése