- Hogy merted
leönteni a cipőmet? – mered rám Chester Cutland szikrázó szemekkel.
- Ne haragudj –
hebegem zavaromban, mivel az egész osztály minket bámul, míg én a földön
térdelek, miközben előttem mindenféle szilánkok és kaja darabok hevernek.
- Azonnal
takarítsd le! – parancsolja Chester ellentmondást nem tűrő hangon.
- De hát… Te
gáncsoltál el – gyűlnek könnyek a szemembe, mert fájnak a térdeim, amikre
ráestem és érzem, ahogyan a tányérom egyik éles szilánkja felsértette a
tenyeremet.
- És akkor mi van?
– Chester Cutland egy másodpercig sem tagadja, hogy az ő műve volt az egész.
- Bo-bocsánatot
kellene kérned – ülök a sarkamra és dacosan farkasszemet nézek a világom
leghidegebb szempárával.
- Te vagy az
egyetlen, akinek bocsánatot kell kérnie! Takarítsd le a cipőm! – tolja elém
tejbegrízes és meglehetősen drágának tűnő lábbelijét haragosan.
- Tö-töröld le
magad! – feleselem kitartóan.
- Ide figyelj, te
kis senki! – hajol közelebb, szinte a fülembe sziszeg. – Ha nem tisztítod le
most azonnal a cipőm, kirúgatom a semmirekellő anyádat.
Szorosan
összepréselem a számat, annyira, hogy szinte ellilul és előveszek egy
zsebkendőt a szoknyám zsebéből. Chester öntelt vigyorral ül le az egyik székre
és kinyújtja lábait, én pedig szó nélkül odakúszok és nekilátok kipucolni
maszatos cipőjének orrát.
- Találtam neked
egy frappáns becenevet – pillant le rám, szeme szívtelenségéről árulkodva
villan meg. – Fiddling!
Az új
osztálytársaim kinevetnek, amiért Chester „haszontalan”-ra keresztel át és
nekilátnak ismételgetni, kántálni, miközben rajtam mulatnak. Nem értem, mit
tartanak ennyire viccesnek, mialatt nekem minden erőfeszítésemre szükségem van,
hogy el ne sírjam magam.
Hat évesen tanultam meg, hogy milyen igazságtalan a
világ.
Hat éves voltam, mikor Chester Cutland megmutatta,
milyen igazságtalan és gonosz hely a világ és azóta, az elmúlt tíz év minden
egyes pillanatában, amikor alkalma nyílt rá, emlékeztetett is erre.
Mint ahogyan az imént is, mikor arra utasított, hogy cipeljem
fel a táskáját a harmadikra. Én pedig mint mindig, most is csak ellenkezés
nélkül bólintok, átveszem a könyvekkel teli márkás táskáját, ami minden
bizonnyal többet ér az egész életemnél.
- Ha megkarcolod a bőrt, neked annyi – búcsúzik
kedvesen, majd utamra indít a lépcsőn, mert a liftbe természetesen ő száll be
két hű csatlósával Quintonnal és Oswalddal. Nem mintha számítana neki, hogy
megkarcolom-e vagy sem. Chesternek a tárgyak csak tárgyak, nem kötődik
hozzájuk, mert bármit megkaphat és ezáltal egy idő után értékét vesztik a
dolgok.
- Nem kellene minden parancsát teljesítened – veszi át
az én kopott hátizsákom Twyla, mert jól tudja, hogy ha már így alakult, Chester
táskájának nálam kell maradnia.
- Ha nem teszem meg, kirúgatja anyámat – felelem
gépies monotonsággal.
- És akkor mi van? – kérdezi indulatosan Twyla, holott
ezt a párbeszédet minden alkalommal végigjárjuk.
- A szülei fizetik a taníttatásom – adom meg mégis a
választ, amit pontosan ismer.
- Igazán járhatnál egy trébb suliba is, ha csak ez a
gond – vonja meg a vállat, mintha ez semmiség lenne.
- A húgomét is ők állják.
Twyla erre nem reagál semmit, mert tisztában van vele,
mennyire fontos számomra Felicity jövője.
- Ráadásul anya tartozik nekik – teszem hozzá csupán
kiegészítésképp.
- Tudom – sóhajt egy hatalmasat Twyla, miközben felérünk
a második emeletre. – Tönkretett néhány vacakot, amivel egy életre elég
adósságot halmozott fel.
- Az a néhány vacak csupa egyedi, értékes régiség és művészeti
kincs volt – javítom ki.
- Kizártnak tartom, hogy anyukád okozta azt a tüzet –
kezdi fújni a szokásos nótát Twyla, de tudom, hogy csak segíteni szeretne, csak
nem tud.
- Ez már nem számít. Anya törleszt, nekik dolgozik,
viszi a háztartást, cserébe fizetik a sulit – foglalom össze a történteket
tömören.
- Mi tartott eddig? – kér számon Chester, aki a lépcső
melletti falat támasztja hátával, karjait mellkasa előtt összefonva.
- Hát, tudod, azért találták fel a liftet, mert az
gyorsabb – felesel Twyla harciasan, mire Chester szeme haragosan összeszűkül és
kikapja a kezemből sokat érő táskáját.
- Nem téged kérdeztelek, Tumbler!
Már megtanultam az évek alatt, hogy nem érdemes
visszavágnom neki, mivel attól csak még zabosabbá és kegyetlenebbé változott.
Chester Cutland csupán szülei gazdaságával szerzett magának hatalmat, felettem
az anyám zsarolásával, míg mások felett a szülei befolyásának és hatáskörének
fitogtatásával. Persze, akadnak olyanok, akiket nem érdekel Chester kiskirály
viselkedése, mint például a két legjobb barátnőm Twyla és Haven. Rájuk nem volt
hatással Chester szövegelése, mert a szüleik és a taníttatásuk független a
Cutland családtól. Így még ha nem is tudnak semmi érdemi változást elérni,
kiállnak értem, mikor én képtelen vagyok rá.
- Lent maradt a matekkönyvem – címezi mondandóját
immáron nekem Chester. – Hozd fel, mindjárt becsöngetnek!
- Hol hagytad el? – érdeklődöm nyugodt hangon, mivel
épp elég időm volt beletanulni és kezelni a modorát.
- Ki tudja – villan meg a szeme gonoszan, szándékosan
egyértelművé téve ezzel, hogy ő pontosan tisztában van vele, de esze ágában
nincs elárulni. – Keresd meg!
- Rendben – fordulok sarkon és nekilátok lelépcsőzni.
Ismerem Chestert, tudtam, hol tölti a szüneteket,
mivel foglalja le magát a suliban, így majdnem biztos vagyok benne, hogy a
büféknél lévő asztalok egyikán „felejthette” a tankönyvét, ám mikor odaérek,
azok már le vannak takarítva.
- Elnézést, Sally! – kopogtatok a hatalmas büfés
részleg pultján.
- Fidelia, drágám! – kerül elő mosolyogva Mrs. Payton,
kezében Chester könyvével. – Ezért jöttél?
- Igen, köszönöm! – hálálkodom a büfés asszonynak,
akit gyakorlatilag már a barátomnak tekinthetek.
- Nem kellene hagynod, hogy az a Cutland fiú megállás
nélkül ugráltasson – simítja meg az arcomat kedvesen és a zsebembe csúsztat egy
szelet csokit.
- Köszönöm, Sally! De tudja, hogy nem tehetek mást.
- Jól tudom – sóhajt, majd elenged.
A lépcsőn felfelé szaladva megigazítom a csokit az
egyenruhám blézerének zsebében, hogy semmiképp se látszódjon ki, mert akkor
biztosan Chester birtokában végzi. A puccos jómódú gimnázium egyik nagy
előnyének számít az egyenruha, amely az olyanokat, mint Chester Cutland és az
olyanokat, mint én, külsőleg egészen egyenlővé változtat.
Már majdnem felérek a harmadikra, mikor megcsörren a
másik zsebembe rejtett ócska ezeréves, kinyitható mobil. Miután felnyitom a
kopott, megrepedt telefont, meglátom, hogy a hívás anyától jött. Anya sose
hívott még a suliban.
- Háló? – veszem fel gyorsan, ijedten és nem foglalkozom
a csengővel, mely azt jelzi nekem éles hangjával, hogy Chester nem kapja kézhez
időben a könyvét, és hogy ezért később még nagyon meg fogom járni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése