- „Nagyon Boldog Valentin-napot, hülye Konrád! Nagyon Boldog ez a
hülye reggel, amiért ma sem voltál képes időben bejönni és biztosan el is
felejtetted ezt a hülye ünnepet.” – olvasta fel az első óra utáni szünetben kézbesített
levelemet Konrád, némileg megrökönyödött arccal.
- Ezért kértem tíz másodperccel ezelőtt, hogy ha lehet, ne olvasd el – fogtam a fejem a dühöngő, hirtelen felindulásból papírra vetetett monológom hallattán.
- De azt hittem, azért mondod, mert szégyelled, hogy valami cukit
írtál – meredt a lapra hitetlenkedve.
- A szégyenkezés stimmel – ingattam a fejem.
- Sose hallottalak csúnyán beszélni, itt meg kapásból három „hülye” is
szerepel – hüledezett tovább.
- A „hülye” nem egy csúnya szó – ellenkeztem.
- Engem is lehülyéztél benne – pillantott rám
megilletődve.
- Hát mert dühös voltam – magyaráztam.
- Azt írtad: „hülye Konrád” – folytatta a
forszírozását a dolognak, holott az előbb már ugyanígy felolvasta.
- Török Luca? – szólított a kézbesítő lány, elérkezve hozzám, mire gyorsan feltettem a kezem.
- Itt vagyok.
- Parancsolj – adott át egy kupac papírkát, amit
megköszöntem, de nem foglalkoztam vele különösebben, inkább Konrádra fókuszáltam.
- Ez jóval azelőtt volt, hogy megkaptam a túrórudi csokrot – mentegetőztem, éppen az egyik pöttyöst majszolva.
- Vissza kellene vennem – bámult rám halálosan
komoly tekintettel.
- Azt már nem! – szorítottam magamhoz az újonnan
szerzett és már legnagyobb kincsemmé nyilvánított finomság-bokrétát. –
Egyébként is, miért van ennyi cédulád?
- Biztos mert mások is kaptak az alkalmon, hogy
névtelenül lehülyézhetnek – dünnyögte morcosan.
- Igaz, hogy nem írtam nevet, de ettől még egyértelművé tettem számodra, hogy én vagyok –
jegyeztem meg, mintha csak ez lett volna a lényege a mondandójának. Konrád szúrós
pillantással díjazta a megszólalásomat, így inkább az előtte heverő halomra böktem. – Ez még csak a kézbesítés első köre volt. Ki írt neked ennyit?
- Ha most azért kérdezed így, mert igazából az összeset
te írtad és mindben engem szidalmazol, nagyon szomorú leszek – vizslatta az előtte heverő üzeneteket olyan arrcal, mint
aki nem meri megnézni, mert fél, hogy bebizonyosodik a gyanúja.
- Én csak egyet írtam – emeltem fel a kezeimet
védekező stílusban.
- Akkor mik ezek? – fogta meg az első darabot és kihajtogatta. A kérdése úgy hangzott,
mintha számára az volna egyértelmű, hogy csak az küld neki szerelmes üzit Valentin-napon, akivel együtt jár. Márpedig nekem
hamar leesett, hogy ezek bizony névtelen szerelmes levelek lesznek olyanoktól, akikkel bizony nagyon
nincs együtt.
- „Oda vagyok érted,
olyan
vagy nekem,
mint
kígyónak a méreg” – olvasta fel az elsőt Konrád és kicsit megrettent arcot
vágott. – Most ez jó vagy rossz? – várta tőlem a választ.
- Hát az én szemszögemből mindenképp rossz – morogtam. – Az egyik titkos
hódolód saját költeménye.
- Na, jó – ejtette ki kezéből a kígyós darabot és megnézett egy másikat. – „Sokszor látlak a folyosón,
csak figyellek csendben és arra gondolok, ha nem lenne barátnőd, vajon észrevennél engem vagy ugyanígy
tovasiklana tekinteted rajtam?”
- Ez mondjuk egész művészi – ismertem el, hiszen az illető nem nyomulós szöveggel próbálkozott, ezért egyelőre képes voltam megőrizni a nyugalmam.
- De minek ír ilyet? Még válaszolni sem tudok.
Akkor meg mi értelme van? – értetlenkedett Konrád tipikus fiúként kezelve a
helyzetet.
- Felteszem az, hogy még ha névtelenül is, de
legalább színt vall és ettől neki egy kicsit jobb – vontam
meg a vállam.
- Ez nem volt vallomás. Most akkor tetszem neki,
vagy csak azt akarja, hogy ránézzek? – veszítette el végleg a fonalat Konrád,
bár szerintem eleve nem sikerült felvennie.
- Haladjunk tovább – kaptam fel egy cetlit
ezúttal én és kihajtogattam. – „Ó, hercegem! Itt a Valentin-nap és már eltelt
egy félév a suli kezdete óta, de te nem mellettem vagy. Vérzik a szívem, hisz
régen együtt voltunk. Hiányzol.” Mi van? Ez meg ki? – veszítettem el a béketűrésemet egy pillanat alatt.
- Ez csak Krisz – kukkantott rá a lapra Konrád
röhögve, majd barátjához fordult. – Megkaptad az enyém?
- Épp most olvasom – bólogatott
remekül mulatva Krisz, majd megosztotta velünk Konrád üzijét. – „Ó, királyom!
Régen elválaszthatatlanok voltunk, de újabban van köztünk egy egész méter. Hogy
történhetett ez? Oly távol vagy tőlem! Hiányzol.”
Konrád Kriszre kacsintott, míg én eltátottam a számat.
- Hogy lehet, hogy ennyire hasonló volt az
írásotok?
- Ugyanaz a probléma foglalkoztat minket – vigyorgott
rám Krisz, mire lebigyesztettem az alsó ajkam.
- Felőlem ülhettek együtt – mondtam kicsit
csalódottan.
- Csak viccelünk, Bokasérült lány! Kifigurázzuk ezt
az „ünnep”-et – simította meg az arcomat Konrád.
- De biztos nem gáz, hogy már nem Krisz mellett
ülsz?
- Én akartam itt maradni, emlékszel? – Még szép,
hogy emlékeztem.
- Ha neki írtál reggel, akkor nekem is? – jutott eszembe
hirtelen és a saját cetlikupacomra pillantottam.
- Természetesen – mosolygott rám, azonban akkor
megpillantotta az én levél-kupacom és elkomorodott az arca. – De csak egyet. Mi
ez a sok papír?
- Az én halmom sokkal kisebb a tiednél, úgyhogy
be se kezdj! – tartottam fel a kezem nevetve.
- Tegyük fel, hogy írt neked Eszti meg Csenge is.
Esetleg Krisz valami padtársas dologról. Honnan a többi?
- Talán én is kaptam néhány névtelen versikét –
kacsintottam rá huncutul, kiélvezve féltékenységi jelenetét, majd megragadtam
az első darabot és kihajtogattam.
- Hangosan! – szólt rám Konrád, mielőtt nekikezdtem volna, amin persze jólesően elnevettem magamat.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése