A szoknyám alját
gyürködve állok a hatalmas ház hatalmas vaskapuja előtt jó pár órával később.
Suli után az aznapi részmunkaidős állásomhoz siettem a pizzériába és egész
délután hordtam ki az ételeket, hogy aztán hulla fáradtan a Cutland birtokra
buszozzak.
Felnézek az embertelen
magas szürkéskék falú házra és arra gondolok, hogy bárhol eléldegélnék, még
akár rendes hajlék nélkül is… Még egy híd alatt is szívesebben éjszakáznék,
mint ebben az épületben. Dideregve dörzsölöm össze a tenyereimet, mert nincs se
kesztyűm, sem vastag pulcsim, csupán a téli kabátom és a lábaimon Haven
harisnyái.
- Hát itt vagy, Fiddling!
– halad felém a ház irányába vezető széles kövezeten Chester, undok karjait
széttárja, mintha csak egy régi jó barát érkezését várta volna. Még az iskolai
egyenruhájában feszít, fekete nadrágban, abba betűrt kékeszöld galléros
pólóban, rajta egy nyitott kardigánnal és egy szintén becipzározatlan sötétkék
téli kabáttal.
Nem válaszolok, csak
lesütöm a szemem, ő pedig kinyitotja előttem a kaput és int, hogy menjek be. Előfordul,
hogy csinál ilyen és ehhez hasonló dolgokat, mikor egyszerű emberként kezel,
nem pedig egy haszontalan senkiként, de a legtöbb esetben azért teszi, hogy
aztán valamilyen módon előnyére fordítsa a dolgot vagy tehessen egy odaillő
megjegyzést. Habár Chester az elmúlt tíz évem minden egyes napját
megkeserítette, olykor tanúbizonyságot tesz arról, hogy bánhatna velem sokkal,
de sokkal rosszabbul is. Ugyan sosem ad semmit, hogy segítsen nekem, nem
könyörül meg rajtam, mikor látja, hogy rossz napom van, de mégsem tekint rám
úgy, mint valami rongyra. Nem töröl látványosan kezet, ha hozzám ér, nem játssza
azt, hogy elkaphatja a szegénységemet, ha sokáig szívunk egy levegőt.
Egyszerűen egy nála jóval alsóbbrendű személyként tekint rám.
- Tudod, csak most
értesítettek, milyen fantasztikus szórakozás vár ránk! – Hangja ugyan gúnyosan
és szívtelenül cseng, mint általában, mégis van benne valami más… Mintha nem
tetszene neki annyira a helyzet, mint amennyire mutatni kívánja. Mintha bosszúság
lengené körbe.
- Hogy volt képes anyád
megint felgyújtani valamit?
- Nem ő gyújtotta fel –
felelem az út tiszta köveit vizslatva és úgy hangozhat, csak a házunkra célzok,
de valójában mindkét esetet egy kalap alá veszem.
- Mit beszélsz vissza? –
dörren rám. – Hálásnak kellene lenned, amiért a nagyanyám megengedte, hogy
ideköltözzetek!
A nagyanyja? Ó, szóval ő
rá gondolt anya, mikor azt mondta „Mrs. Cutland”. Az idősebb. Nem találkoztam
gyakran a Cutland család tagjaival, de annyit tudok, hogy míg Chester szülei
ugyanolyan szívtelenek és szemetek, mint a fiúk, az apai nagymamája sokkal jobb
embernek ígérkezett.
- Hálás vagyok – értek
egyet monoton, színtelen hangon és bár érdekelnek a részleteket, tudom, hogy
Chesterrel nem fogunk kellemesen eltársalogni róla.
- Mondtam anyámnak, hogy
nem tartom egészen fairnek, hogy te mától csak úgy itt élsz és mi fizetjük a
tandíjat, meg a rezsidet is. Felvetettem, hogy lehetnél a külön bejáratú
személyre szabott szobalányom és alkalmazottam, szóval gratulálok! Megkaptad az
állást! – csapja össze tenyereit és három kitartott, éles taps csendül fel a
kietlen udvaron.
- Rendben – préselem ki
ezt az egy szót valahogy összeszorított számon keresztül.
- Azt akartad mondani,
hogy „köszönöm”, nem?
- Nem – vágom rá habozás
nélkül. Sok minden van, amire Chester rá tud venni és meg tud csináltatni
velem, de sosem hagyom, hogy annyira uralkodjon felettem, hogy egyenesen a
számba adjon megalázó szavakat.
- Talán nem akarod
megköszönni, amiért voltunk annyira nagylelkűek, hogy beengedtünk titeket a
házunkba? – Valahogy furcsán hangzik a kérdés, mintha számára ez csak egy ház
lenne, nem pedig egy személyes tér, egy otthon.
- De. Mint mondtam, hálás
vagyok érte, de azért nem, hogy a személyes rabszolgád lehetek. – Igyekszem
tárgyilagos hangon, érzelmek nélkül beszélni, hogy ne húzzam ki nála a gyufát
most, hogy amúgy is labilis idegállapotúnak tűnik.
- Ne arcoskodj nekem,
Fiddling. Ha jó rabszolga leszel, talán megajándékozlak egy pár zoknival –
mondja ki a gúnytól csöpögő szavait.
Nem felelek, és időközben
megérkezünk az három emeletes óriási ház bejáratához.
- Tíz perc múlva legyél a
szobámban – „búcsúzik” Chester, majd zsebrevágva kezeit ellép mellettem.
- Nem tudom, hol van a szobád
– szólok utána.
- Van kilenc és
háromnegyed perced, hogy megkeresd – feleli meg sem állva, majd belép a házba
és bevágja az ajtót az orrom előtt.
Egy pillanatig sem
gondolom, hogy az én hálórészlegem és Cutland-ékét ugyanazon az ajtón kell megközelíteni,
így hát felhívom anyát, aki tájékoztat, hogy bal felé a ház végében vagy egy
ajtó, mely egyenesen odavezet.
A Cutland ház nem
egyszerű, téglatest alakú építmény. Külső ránézésre a velem szemben lévő elem
tűnik a fő résznek, de az épület mindkét oldalán, mint egy nyúlványként ki van építve
egy-egy „szárny” a kerítés irányába. Ahhoz képest, hogy tudtommal négyen élnek
benne, eszméletlen nagy. Sietve megkeresem azt az ajtót, mely földi poklomba
vezet, helyes kék színe szörnyen megtévesztő, de azért megtalálom és be is
nyitok.
- Szia, Fid! – köszönt a nyolcéves húgom mosolyogva. – Pöpec ez a hely, nem?
- Szia, Fee! Igen,
nagyon szép – ismerem el, többek között azért is, mert örülök, hogy fogalma nincs
arról, mennyire ocsmány helyre is kerültünk.
- Ez az alagsor sokkal
nagyobb, mint ahol eddig éltünk – ragadja meg a kezem és körbevezet. Meglepve
tapasztalom, hogy alagsor ellenére vannak ablakok és tény, hogy jóval tágasabb,
mint eddig lakhelyünk. Van benne egy apró konyha, fürdőszoba, egy szoba
Felicity-nek meg nekem, egy apróbb anyának és egy nappali szerűség is ki van alakítva.
- Ez tényleg jó kis
kuckónak tűnik – simítom meg Felicity arcára. – Ne haragudj, most mennem kell.
- Hova mész?
- Ne aggódj, Fely! –
csipkedem meg az orrocskáját, mire felkacag. – Van egy kis dolgom, de sietek
vissza.
Ledobom a téli kabátom,
de mivel nincs semmilyen váltás ruhám, a galléros, fehér pólómban, kockás
szoknyámban és egyszerű, fekete vászoncipőmben indulok Chester szobájának
keresésére. Óvatosan nyitok be a főbejáraton, ahol szinte rögvest szembetalálom
magam egy szobalánnyal. Anyát szeretném volna elkerülni, ahogyan Chester
szüleit is, ezért előveszem a legreményteljesebb arcom és a szobalány segítségét
kérem.
- Elnézést! Meg tudná
mondani, hol találom Chester Cutland szobáját? – érdeklődöm.
- Úgy érti, a lakrészét?
– pislog a fiatal lány kissé értetlenül. Hát persze, hogy saját lakrésze van.
- Igen, bocsánat. Tudja, osztálytársak
vagyunk – mutatok a pólómon feszítő címere. – Ő kérte, hogy látogassam meg.
- A harmadik emelet lényegében
a fiatalúré – magyarázza a lány kedvesen. – Ott megtalálja.
Úgy osonok fel a
márványlépcsőn, mint egy vérprofi nindzsa, minden fordulóban és beugróban háromszor
is körbenézek, hogy még véletlenül se botoljak bele senkibe. Végül csak felérek
a legfelső emeletre, ami egy hatalmas fogadó teremből áll és onnan kettéágazó
hosszú, beláthatatlan folyosóból. Nagyot sóhajtok. Chester szándékosan adott
kevés időt és hiába kértem segítséget, pontosan senki nem tudhatja, melyik ajtó
mögött tartózkodik éppen, ezért lehetetlen ennyi idő alatt megtalálnom őt. Némi
mérlegelés után balra kanyarodok és elindulok a folyosón, egyenként bekopogva
és benyitva a szobákba. Csak remélni tudom, hogy rajta kívül senki más nem
tartózkodik az emeleten. A folyosó végéhez érve jobb felé van még egy ajtó,
mely ugyebár a ház két oldalán kinyúló kiépített részbe vezet. Bekopogok, majd
finoman lenyomom a kilincset.
- Késtél – fogad odabent
Chester egy kanapén ülve, feldúltan.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése