2016. augusztus 17., szerda

Váratlan, 36.rész

- Te tényleg ennyire sznob lennél? - torpantam meg, mikor megláttam Keaton kocsiját a ház előtt parkolni. 
- Hogy érted? - kérdezte, de persze nem állt meg. 
- Nagyjából három utcára lakunk innen - céloztam az autó teljesen felesleges voltára.  

- Úgy nézel ki, mint aki meg van lepve - nyitotta ki nekem az ajtót Keaton. 
- Valószínűleg azért, mert meg is vagyok - magyaráztam meg a helyzetet. 
- Hiszen mondtam, hogy elviszlek. Mit gondoltál, hogy majd a karomban cipellek hazáig? - vigyorgott gúnyosan. 
Valahogy egy pillanatra úgy éreztem, nevetnem kell.  Tudtam, hogy rajtam gúnyolódik, állandóan ezt csinálta, de átláttam én rajta.  Mert mindezek ellenére úgy vettem észre, hogy komolyan igyekezett. Próbálkozott, hogy a barátom legyen, ahogyan azt még réges-régen megbeszéltük. 
- Hát minimum - feleltem végül szórakozottan. 
- Sajnos, csalódást kell okoznom - jelentette be rezzenéstelen arccal. 
- Látom, mennyire letör a dolog - forgattam a szememet unottan. 
Miközben beszálltam a kocsiba, azon töprengtem, hogy most utazom itt harmadszorra. 
Először akkor ültem a kocsijában, mikor Derek megpróbált elcsábítani, Keaton meg mint valami hős lovag hazavitt. Vicces. Akkor állt elő azzal a teljesen abszurd és váratlan ötlettel, hogy ő meg én legyünk barátok. Azzal magyarázta, hogy meghaltak a szülei, én meg anya nélkül vagyok, meg nagyjából apa nélkül is. 
Persze azóta sokszor megszegtük ezt a barátság dolgot, volt ez azóta több is, de leginkább kevesebb. 
A második alkalom pedig akkor volt, mikor úgy határozott, hogy akkor ő most elvisz engem reggel a suliba, én meg Thomasnak néztem és elmenekültem. Kiröhögött, lehülyézett, aztán betessékelt az autóba. 
Sok minden történt azóta. Nagyon sok.
- Mostanában kicsit másnak tűnsz - szólalt meg Keaton, megtörve a csendet és alaposan meglepve engem. 
- Miről beszélsz? - értetlenkedtem, kizökkenve a gondolatmenetemből. 
- Csendes vagy. Hol az a végtelen tűz? - nézett felém egy pillanatra. 
- Milyen tűz? - röhögtem fel, jól mulatva Keaton-ön. 
- Mindig olyan nagy szád van, amit persze állandóan csak jártatsz. Borzalmasan idegesítő – csóválta a fejét, meglehetősen nyugodt és tárgyilagos hangon beszélve.
- Akkor meg nem mindegy? - vontam vállat lemondóan. 
- Végül is - hagyta rám Keaton, mert nyilván nem fog számára fölösleges dologgal nyaggatni. 
- Nem tetszik a csendes Royce? - vicceltem, hátha sikerül oldanom, az amúgy csak szerintem létező és egyre burjánzó feszültséget. 
- Egyik se tetszik – legyintett, egy pillanatra eleresztve a kormányt. 
- Akkor minek csókoltál meg? - szaladt ki a számon. A kérdésem legalább annyira meglepte, mint saját magamat és még a hihetetlen Keaton Enochnak is elállt a szava. 
- Felejtsd el - eszméltem fel, és mivel időközben leparkoltunk gyorsan kipattantam az autóból és bevágtattam a házba. 
A jelek szerint teljesen megőrültem. Vagy legalábbis túlságosan is összezavarodtam. Keatonnak igaza volt. 
Azonban ő sem tudhatott mindent. De, ami a nagyobb baj, hogy úgy festett, én sem. 
Főleg Keaton volt az, akit egyáltalán nem tudtam hova tenni. Először tapló, aztán barátkozni akar, megcsókol, ismét tapló, majd kedves. Italt hoz, hazavisz, viccelődik. 
Talán az egészben ott van a még problémásabb dolog, hogy mindezek ellenére, én mintha éreznék ezt-azt. Iránta. 
Nekem az kell, hogy visszaszóljon, ne hagyja magát, hogy tudjak vele olykor vitatkozni, vagy csak fenntartani azt a bizonyos tüzet. Márpedig Keaton ezt remekül csinálja, tökéletesen megfelel mindennek. Azt leszámítva persze, hogy oltári nagy bunkó. 
A telefonom csörgése térített magamhoz. A kijelzőn Kylie nevét láttam. Már meg sem lepett. 
Először arra gondoltam, hogy nem veszem fel, de aztán leesett, hogy semmi köze a korábbi kis csevejemhez Keatonnal. Valószínűleg pont nem hívta fel a húgát, hogy elpanaszolja neki, milyen hisztizve hagytam őt egymagában a kocsiban, köszönet és köszönés nélkül.
Ez csak egy szimpla véletlen, egy egybeesés.
- Halló? - emeltem a fülemhez a telefonom. 
- Szia, Royce Princeton! - üdvözölt Kylie, számomra egy kissé Zayes stílusban. 
- Szia, Kylie! 
- Tudnom kellene valamiről? - csapott a közepébe. Ez a kiscsaj a vesémbe látott. 
- Nem tudok róla - ingattam a fejemet. 
- Márpedig tudnom kellene valamiről - állította a kislány. 
- Miből gondolod? - érdeklődtem nagyot sóhajtva. 
- Keat szótlan volt - érkezett az igencsak egyszerű válasz. 
- Keaton mindig az - legyintettem, amolyan ezen nincs mit aggódni stílusban. Persze, ő ezt nem láthatta. 
- Az egy dolog. 
- Mikor beszéltetek? - tettem fel a következő kérdést. 
- Öt perce. 
- És rögtön engem hívtál? - döbbentem le. 
- Igen. 
- Miért nem Wyattet? - kezdtem a Kylie számára nálam jóvalta ismertebb emberek felsorolását. 
- Benned jobban megbízom. 
- Még nem is találkoztunk - próbáltam rámutatni, hogy nem teljesen kerek az elgondolása. 
- Nem számít. Wyatt egy kedves idióta. Te viszont lány vagy.  Végre van egy lány. 
- Addig a részig maximálisan egyetértek, amit Wyattról mondtál. De nem is ismersz. 
- Ez még változhat. - Ez a lány túl érett a korához. 
- Egész pontosan mit szeretnél tőlem? - tértem végre a lényegre. 
- Csak vigyázz a bátyámra.


Bejegyezte: dátum:

4 megjegyzés :

Feliratkozás: Megjegyzések küldése ( Atom )