- Szóval, mit csinálsz most? – érdeklődtem a kocsiban ülve. – Remélem, pszichológiát tanulsz.
- Nem éppen. Infóra járok.
Ha egy filmben lettünk volna, tuti nyomok
egy padlógázt, majd feléfordulva hangosan és hitetlenkedve megismételném, amit
mondott.
- És melyik egyetemre? – kérdeztem inkább.
- A Keystone-ra.
- Tehát nem csak egy egyetemre járunk,
hanem egy szakra is – pillantottam rá és lerítt róla, hogy ő ez az infó csak
számomra szolgált újdonságértékkel.
- Nagyon úgy fest. Talán azért nem
találkoztunk soha, mert felteszem, nem sűrűn jársz be az épületbe.
-
Nos, én inkább a melóba járok be sűrűn – értetettem egyet.
- És tervezel tovább tanulni?
- Beadtam a jelentkezésem, de hogy
elkezdem-e a mesterszakot, az már más kérdés – tekertem a kormányt balra, a
megfelelő utcánál lekanyarodva az útról.
Lake nem kommentálta a szilárd
elképzeléseimet, csak vágott egy arcot, mely azt üzente: te tényleg semmit nem
változtál.
- És… Jársz valakivel? – tereltem más
vizekre a témát, hisz már három éve nem találkoztunk és jó volt, csak úgy
csevegni.
- Van egy felsőbbéves srác, akivel alakul
valami – sandított rám.
- Gondolom, fél másodperc elég volt, hogy
elkapd a tökeit – jegyeztem meg, hisz Lake belevaló csaj volt már tininek is,
úgyhogy kétség sem fért hozzá, hogy ha nővé érik, loholnak majd utána a csávók.
Nevetve elfintorodott, de azért egyetértően biccentett.
- Megvolt az három is – vigyorgott rám.
- És ki ez a gyerek? Ha felsőbbéves, talán
ismerem.
- Ja, persze, mert te annyira társasági
ember vagy – vágta rá, alaposan megnyomva az „annyira” és a „társasági”
szavakat. Bólogatva vettem tudomásul az igazát, de a piros lámpánál azért
várakozásteljesen meredtem rá.
- Talán nem vagyok nagy társasági ember,
de azért szemem meg fülem az van – céloztam arra, hogy nagy eséllyel életemben
nem beszéltem a fiújával, de ettől még összefuthattam vele az egyetemen.
- Brayden Myers – vallotta be Lake és
amint kimondta a nevet, egyértelművé vált számomra, miért próbálta kikerülni a
válaszadást. Pontosan tudta, hogy Myers az én évfolyamomra járt és ebből
kifolyólag minden kétséget kizáróan ismerem őt.
- Az a nyálas bájgúnár jön be neked? –
horkantottam lesajnálóan.
- Egyáltalán nem nyálas – közölte Lake
ellentmondást nem tűrő hangon.
- Még csak nem is diplomázott velem –
folytattam. – Vagy egy évet csúszik.
- Nem mindenki akkora észlény, mint te –
vágott vissza.
- A bátyád tudja, hogy nyálas és bukott
bájgúnárral jársz? – tettem fel egy újabb kérdést, mire felemelte a hangját.
- Casey!
- Bocsi – túrtam a hajamba szórakozottan.
– Megint átestem a ló túloldalára. Tudod, Luke túlságosan belém nevelte ezt az
apai szigort, amit a jelenlétében felétek kell tanúsítanom.
Lake a fejét csóválta, de azért
elmosolyodott.
- És veled mi a helyzet? – tért inkább át
rám, hogy addig se kelljen a diplomázni képtelen nyalka barátjáról beszélni. –
Jársz valakivel?
- Azt feltételeztem, tudsz róla, hogy nem
is olyan régen szerelmet vallottam Sophie-nak – pillantottam rá.
- Hogyne – bólogatott. - Hét keserves év
után rászántad magad.
- Akkor minek kérdezel ilyeneket? Még én
se vagyok akkora seggfej, hogy járjak valakivel, miközben szerelmet vallok
valaki másnak.
- De azért annyira vagy, hogy járj
valakivel, miközben másba vagy szerelmes – mutatott rá. – Akár több mindenkivel
is.
- De sose egyszerre! – tartottam fel a
mutatóujjamat.
- Szerintem te nem is próbálsz túllépni
Sophie-n. Úgy teszel és így kommunikálod a külvilág felé, de legbelül nem
akarod elengedni – lapogatta meg a mellkasát, de nem feleltem, így hát
folytatta. – Mégis mi a terved, mit csinálsz, mondjuk akkor, ha majd egyszer
összehazásodnak? Elmész és mosolyogva gratulálsz, mi?
- Igen. Aztán leiszom magam és sírok az
egyik sarokban – egészítettem ki. Ebben a minutumban nem igazán akartam
belegondolni, hogy ez az esemény vélhetően hamarosan be fog következni.
- El se tudsz képzelni más jövőt, tudod?
És ez a gond. Miért nem vagy képes mondjuk azt mondani, hogy igenis egy éven
belül túlteszed magad ezen az egészen?
Jó lett volna azt mondani, hogy
alaptalanul vágja mindezt a fejemhez, hisz nem is ismert az elmúlt három évben
és fogalma nincs, mit csináltam, vagy mit gondoltam. Ám nagyon úgy festett,
ennek ellenére is a vesémbe látott.
- Az is hét évedbe telt, hogy szerelmet
vallj neki!
- Ezen logika mentén akkor kijelenthetjük,
hogy újabb hét év és valószínűsíthetően kiszeretek belőle – biccentettem egyet,
balomat kilógatva a leeresztett ablakon.
Lake nem vette zokon és nem kritizálta,
amiért nem tudott belőlem komoly választ kicsikarni, hisz már jobban ismert
annál, hogy ezt tegye.
- Pusztán nem értem, miért jó ez neked –
fordította el a fejét és a mellettünk elsuhanó tájat figyelte, miközben a szél
belekapott a hajába.
- Csak könyvelj el szánalmasnak és törődj
bele – tanácsoltam, hisz többnyire én is ezt tettem. Mivel időközben
megérkeztünk a Scott birtokhoz, leparkoltam a kocsit, Lake pedig szó nélkül kiszállt.
Majd lehajolt és a kocsi ablakpárkányára könyökölt, a leengedett ablakon
keresztül szólva hozzám.
- Én sosem gondoltalak szánalmasnak. Akkoriban
teljesen beléd voltam zúgva, tudod, úgy ahogy egy 14 éves tini bele tud esni a
bátyja haverjába. Csodáltalak, hogy így tudod szeretni a barátod barátnőjét. Az
én szememben nagyon menőnek tűntél – mondta, majd a választ meg sem várva
bement a kapun.
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése